A minszki Bolsoj után hat évet volt a világhírű Eifman Balett szólistája, és immár négy éve a Magyar Nemzeti Balett művésze. Radzjus Mikalaj szembe ment apja akaratával, amikor a balettot választotta, és hosszú évek kellettek ahhoz, hogy újra megbékéljenek egymással. Az Opera magántáncosát pályája kezdetéről és a balett világában való helytállás nehézségeiről faggattuk.
– Emlékszik arra a pillanatra, eseményre, amikor eldöntötte, hogy erre a pályára lép?
– Nagyon is, hiszen ez egyáltalán nem az én elhatározásomból történt! Gyerekként soha sem gondoltam volna, hogy egy balettiskolában fogok kikötni. Olyannyira nem, hogy komoly ellenérzéseim voltak mindezzel kapcsolatban.
A cikk eredetileg az Opera Magazinban jelent meg.
– Ki döntött?
– Édesanyám, akit a tanárom beszélt rá arra, hogy felvételizzek a minszki balettiskolába. Tíz éves voltam, negyedikes az általános iskolában, és mint mindenki, én is az ötödik osztályt vártam. Az oktatóink ekkor végignézték, hogy kinek mihez van tehetsége, kinek milyen adottságai vannak. Aki matematikából vagy fizikából volt jó, azokat abban erősítették, nekem pedig azt mondták, hogy nagyon is alkalmas volna a testem a balettra. Persze láttam már azokat a klasszikusokat, amiket a gyerekek meg szoktak nézni, A diótörőt például, de kifejezetten nem voltam elragadtatva ettől a műfajtól. Nagyon határozottan ki is jelentettem, hogy én aztán biztosan nem leszek balett-táncos, nekem ez az egész nem tetszik.
– A környezetét ezek szerint nem érintette meg az ellenkezése …
– Figyelembe vették, de mégis másként alakult. Az volt az egyezség, hogy megpróbálom, elmegyek felvételizni, és ha sikerül, akkor belevágok, ha nem, akkor minden marad a régiben.
– Miért volt ellenérzése egyébként?
– Belaruszban a balettnak nincs akkora presztízse, mint például Oroszországban.
A táncművészeket – képletesen értve – nem hordják a tenyerükön az emberek. Inkább értetlenség lengi körbe ezt a területet.
Van egy kis nemzeti társulatuk, nem különösebben jó színvonalú, egy apró színházban dolgoznak, én is ott kezdtem a pályafutásom. Ráadásul a családomban mindenki szorgalmas, szakmáját szerető munkásember volt, és ma is azok.
– Lassan kezd kirajzolódni egy Billy Elliot-történet.
– Bizonyos értelemben igen: amikor bekerültem az iskolába és elkezdtem ezzel foglalkozni, a tánc a legfontosabbá vált számomra. Máshogy láttam a művészeket, lassan megértettem, mi történik a színházban – és persze megszerettem ezt a munkát.
Tízéves koromban teljesen megváltozott az életem, minden a tánc és a tanulás körül forgott, rengeteget dolgoztunk, néhány év után gyakorlatilag már nem volt visszaút.
– A családtagok is alkalmazkodtak ehhez az új élethez?
– Apám rendkívül nehezen fogadta el, hogy balettművész leszek. Egyáltalán nem támogatta anyámat ebben a döntésében, rengeteg vitájuk volt ebből adódóan. Visszatekintve már látom, milyen nehezen élte meg ezt a helyzetet. Édesanyám viszont azt szerette volna, hogy az én sorsom másként alakuljon, ne egy dolgos, ámde kevéssé értékelt munkásként éljem le az életem.
Édesapámnak azért voltak előítéletei, mert nem ismerte ezt a világot. Nem akarta, hogy a fia táncművész legyen. Mindannyian ismerjük ezeket az érveket, a balett kívülről és messziről nézve nem tűnik „elég maszkulinnak”. Akik nem járatosak a tánc világában, nem értik eléggé ezt, gyakran sztereotípiák mentén gondolkodnak. Bármilyen nehéz is volt neki, végül beleszokott.
– Sok időbe telt?
– Erre nem tudom a pontos választ. Arra emlékszem, hogy az iskolában voltak „házi” előadásaink, ahova a szülőket is elhívták, hogy megnézhessenek minket. Az egyik ilyen alkalom után odajött hozzám és gratulált. Akkor éreztem azt, hogy elfogadta ezt a helyzetet.
Azt hiszem, ma már az otthoniak is szeretik és büszkék arra, hogy ilyen keményen dolgozom, hogy végül sikeres lettem abban, amit csinálok.
Látják, mennyire koncentráltan végzem a dolgom, és milyen sok energiát fektetek a munkámba. Az Eifman Balettban töltött időszakra ez hatványozottan érvényes, mert az a társulat egy pillanatnyi szusszanást sem enged.
– Nem is szoktak hat évet ott maradni a művészek.
– Valóban, legfeljebb három-négy évig lehet bírni ezt az elképesztően erős tempót. Nincs és nem is lehet semmilyen más életed a táncon kívül. Hétvégén előadás, hétköznap reggel 9-től este 10-ig próba. Fiatalként néhány évig ebben a rendszerben jól lehet működni, mert rengeteget lehet fejlődni, egész fantasztikus dolgokat lehet véghez vinni, de nagyon gyorsan meg tud érkezni egyfajta kiégés-érzés. Amikor megfogalmazódott bennem, hogy el szeretnék jönni, azt gondoltam, egészen más életet akarok – ha lehet, tánc nélkül. De rá kellett döbbennem, hogy egy balettművész semmi máshoz nem ért, csak ehhez. Fogalmam sem volt arról, hogyan működik az üzleti élet, a piacgazdaság vagy bármi. Szerencsére ekkor jöttem el Magyarországra.
– Ebben az időszakban – és ekkor már Szentpéterváron is élt – nem tudta szorosan tartani a kapcsolatot az otthoniakkal.
– Amit zokon is vettek. Miközben támogatnak és büszkeséggel tölti el őket a munkám, nem értik ezt az életformát. Nem tudják, mit jelent, hogy hétvégén előadásom van, miért nem megyek haza, miért nem látogatom meg velük együtt a rokonokat. Másképp élnek és nehezen képzelik bele magukat a helyembe, emiatt néha még most is vannak feszültségek.
– Ha most, karrierjének ezen a pontján találkozna gyerekkori önmagával, mit mondana?
– Nem egyszerű ez a kérdés: egyrészt a Billy Elliot – a Musical című darabban számos nagyon tehetséges, ügyes és hihetetlen munkabírású gyerekkel dolgoztam együtt. Néha rajtuk keresztül vissza is köszönt az az elszántság, amivel én is gyakoroltam tizenévesen. De már látom őket pedagógusként is, hiszen az is lettem időközben, bár tanítani nem vágyom egyelőre, inkább táncművészként gyűjtöm a tapasztalatokat és lépek egyre előrébb.
Ha a kérdés arra vonatkozik, hogy jó döntést hoztunk-e, hogy balett-táncos lettem, egyértelmű igen a válaszom.
Ezt mondanám önmagamnak is: ha kiderül, hogy meg tudod csinálni, ha látszik, hogy jó vagy ebben, tedd ezt, mert ez egy gyönyörű hivatás! Érdemes és jó érzés ebben a világban létezni.
– Nemrégiben érkezett meg a kisbabája, neki is ezt a jövőt szánná?
– Azt kívánom, amit minden apa: élje meg és bontakoztassa ki a tehetségét. Boldog leszek, ha ez éppen a táncban nyilvánul meg. De ha nem, akkor természetesen abban támogatom, amire neki szüksége lesz. Ez az út a kiteljesedés felé vezet, rengeteg buktatón, nehézségen, irdatlanul sok munkán keresztül.
