Áriaesttel érkezik első, február 26-i budapesti koncertjére Olga Peretyatko orosz szoprán, akit nem csak vegyes programjáról és a Mariinszkij Színházban töltött gyermekévekről, hanem Anna Nyetrebkóról és Plácido Domingóról is kérdeztünk.
– Gyermekkorától a színpad közelében érezte jól magát. Hogyan alakult a karrierje?
– A szentpétervári Mariinszkij Színházban nőttem fel, édesapám a mai napig a dalszínház kórusában énekel. Ott voltam minden próbán, persze főleg a gyermekelőadások ragadták el a képzeletemet. Ezek olyan élmények, amelyeket egy életre magammal viszek. Mindemellett kijártam a megfelelő zenei iskolákat, bekerültem a színház gyermekkarába, később pedig karvezetést tanultam.
– Ezek után egy komoly döntést kellet meghoznia.
– 2002-ben, 22 évesen hagytam el először Oroszországot, hogy Berlinbe utazzak egy meghallgatásra. Nem volt pénzem, nem voltak külföldön ismerőseim, de tanulni akartam. Életem legnehezebb döntése volt, végül belevágtam.
Találkoztam egy csodálatos tanárral, aki a gyermekkari alt hangomból szinte pillanatok alatt ragyogó szopránt faragott. Három évvel később már a Hamburgi Operastúdióban találtam magam. Tudtam, szükségem van a tapasztalatra, a versenyekre, így igyekeztem minél több kamara-előadásban részt venni.
– Melyik volt a legelső emlékezetes fellépése?
– 2006-ban meghívást kaptam a Rossini Operafesztiválra, ami egy komoly kihívás, de lehetőség is volt egyben. Úgy éreztem, hogy megérte ennyit dolgoznom. Ennek a fesztiválnak köszönhettem, hogy nem sokkal később Verdi Otellójában debütálhattam, mára pedig alig tudok szabad helyet találni a naptáramban, amiért nagyon hálás vagyok.
– A magyar közönség eddig leginkább az Operalia Énekverseny kapcsán találkozhatott az ön nevével. Hogyan ismerkedett meg Plácido Domingóval?
– Domingo egy alkalommal Hamburgban énekelt, természetesen teltház előtt, így ha a koncerten nem is, de a főpróbán ott lehettünk mint pályakezdő énekesek. Simone Young volt a karmester, őt kértem meg, hogy a szünetben mutasson be a Domingónak, majd váratlanul találkoztunk is a liftben. A mester nyitott volt rá, hogy meghallgasson. Húsz percet kaptam tőle, hogy bizonyítsak. Egy pillanatra kivételesnek érezhettem magam, hiszen miután énekeltem előtte, meghívott a mindössze néhány hónappal későbbi megrendezett 2007-es Operalia versenyre, ahol végül a második helyen végeztem.
– A budapesti koncert anyagából is kirajzolódik, milyen széles repertoárban érzi otthon magát. Vannak preferenciái?
– Engedni kell, hogy a zenetörténet járja a maga útját. Ebből a szempontból nem érdemes különbséget tenni kortárs és klasszikus művek között. Én Mozart és Bellini műveiben érzem magam a legjobban, de soha nem zárkóztam el a 20. századi vagy a kortárs művek előadásától. Az új daraboknak megvan az az előnye, hogy nincs előadói hagyomány, mi magunk tehetjük le az alapokat. Nemrég egy olasz zeneszerző küldte el nekem öt új dalának kottáját, amit E. T. A. Hoffmann szövegeire komponált. Egy ilyen gesztus mindig örömteli.
– Mit választana inkább, egy koncertelőadást, vagy egy teljes operaprodukciót?
– Az opera esetén maximálisan bele kell helyezkedi a karakter érzelemvilágába, és bár igaz, hogy egy áriaesten rendkívül gyorsan kell váltani ez egyes hangulatok között, mégis sokkal többet árul el a hangomról, többet tudok megmutatni a közönségnek. A budapesti fellépésre a legkedvesebb részleteimet választottam, amik között vannak kevésbé ismert művek is. Igyekeztem megtalálni a középutat, hogy a hallgatóság is szívesen fogadja az összeállítást. Sokszor csengnek a fülemben édesapám szavai, akiből elsősorban az aggodalom beszél: „vigyázz Violettával és Gildával – szokta mondani, ők nem te vagy, ők meghalnak a színpadon, neked nem kell.” Én úgy érzem, szükségem van rá, hogy higgyek a karakterben, hogy szerelmes legyek belé.
– Hogyan találja meg egy-egy szerep? Jellemző a rivalizálás?
– Azt hiszem ez alakul magától, nagyon jó barátságban vagyok például Anna Nyetrebkóval. Ha ugyanabban a városban van fellépésünk biztosan találunk időt egy kávéra. Legutóbb egy bécsi koncerten találkoztunk, gondolhatja mekkora örömet okoztunk a fotósoknak és az újságíróknak. (Nevet.) Minidig boldoggá tesz, ha az anyanyelvemen szólhatok valakihez, ráadásul az én korosztályomból a lett, litván ukrán kollégákkal az orosz nyelven keresztül azonnal érezzük, hogy van közünk egymáshoz. Budapest után Bécsben Donna Annát éneklem, utána pedig a Távol-Keletre utazom, nemrég pedig új Mozart-lemezem jelent meg, nem panaszkodhatom.