Itt következő írásom egy közelmúltbéli zenei élményem kapcsán született. A több oldalról is megközelíthető alapkérdésről, a csembaló használatáról modern hangszerek mellett barokk repertoár esetén, egyszer amúgy is mindenképp szerettem volna írni ebben a blogban. Mivel a téma ezúttal szinte „elém jött”, úgy döntöttem nem térek ki előle.
Egy kedves ismerősöm invitált április hatodikára egy fiatal magyar kamarazenekar barokk koncertjére, ahol a műsoron többek között J. S. Bach V. Brandenburgi versenye is szerepelt. Aznap az estém már foglalt volt, így csak a koncert előtti helyszíni főpróbába sikerült belehallgatnom. Mivel a programajánlóból nyilvánvaló volt, a „modern” hangszereken játszó kamaraegyüttes billentyűs szólóhangszerként a brandenburgi versenyhez, éppúgy, mint continuóként a koncert egészében is csembalót szándékozik használni, kíváncsian vártam milyen ötleteik lesznek a különböző korokhoz tartozó hangszerek együttszerepeltetésével kapcsolatban gyakran felmerülő problémákra.
Ebből a szempontból egy főpróba tán még többet is elárul, mint maga a koncert, hiszen itt derül ki igazán, egyáltalán felmerülnek-e kérdések és megoldások a megfelelő hangzási arányok érdekében. Leginkább a Bach-versenymű apparátusa izgatott. Vajon hogyan oldják majd meg, hogy a csembaló, mint a három szólóhangszer egyike, kiemelt szólószerepben tudjon érvényesülni a modern hangszerek között, a zeneirodalom egyik első és tán legtöbbet játszott barokk billentyűs kamara-versenyművében? Kitalálnak valami korszakalkotót, vagy folytatják a már időtlen idők óta megrögzült kamarazenekari hagyományokat, rábólintanak a „szokásos” hangzásra és elfogadják, hogy a szólóhangszer finom, pengetett hangjai csak nagy ritkán törhetnek át a sűrű zenekari szöveten, ahogy ezt a nagy elődök is tették?
A terembe lépve ez utóbbi tűnt valószínűbbnek. Épp az ominózus művet próbálták, azon belül is a csembaló szólamát igyekeztek hallhatóvá tenni. Őszintén szólva, az együttes méretét elnézve, első látásra nem sok esélyt adtam a darabnak: minden szólamban hárman játszottak, a basszust nagybőgővel is kiegészítve! A csembalistának tehát egy tizenhárom tagú zenekar hangerejével (modern hangszerekkel a kézben!) kellett (volna) felvennie a versenyt, nem is beszélve a két másik szólistáról! A megoldásra irányuló javaslatokból kitűnt,
a „nagy elődök” és a „kamarazenekari hagyományok” tisztelete még a fiatalabb generációban is felülírja a józan gondolkodást,
vagy az előadás-történeti tájékozódást. A hangszerek, hangszercsoportok elhelyezésének változtatásával, illetve a csembaló fedelének le-, felhelyezésével próbálkoztak ugyan javítani a Régi Zeneakadémia kisméretű terme ellenére sem kielégítő hangzáson, lényegi eredményt azonban nem sikerült elérniük, így beletörődtek a „megváltoztathatatlanba”.
Hát igen, a hagyományok. Tudjuk jól, egy mai kamarazenekarnak „igazi” zenekarként kell kinéznie, azaz szólamonként minimum három tagot kell számlálnia. Egy ekkora együttessel aztán minden kor kamaraegyüttesre íródott műve megszólaltatható az elmúlt ötven év alatt kialakult, füleinknek kedves, zsíros, telt hangon. Végső soron még az V. Brandenburgi verseny is, ha például modern, zongorához hasonló építésű monstrum csembalót használunk, ahogyan azt korábbi felvételeken hallhatjuk, láthatjuk, vagy ha egyszerűen beletörődünk: ez egy ilyen hangszer, elmaradott zongora-előd, ennél többet nem kell, nem lehet belőle hallani elég, ha ott középen „zörög” valami.
Számomra mindig is kérdés volt, mit akarunk azzal bizonyítani, hogy egy „modern” (romantikus) együttesben csembalót használunk?
Hogy jól értesültek vagyunk? Tudjuk, ehhez a korhoz ez illik? Vagy egyszerűen csak „nem tetszik” ebben a „finom” közegben a zongorahang? Érdekes, sok nagy művésznek ezzel korábban sem volt, ma sincs baja! Ha viszont tényleg annyira „jól értesültek” lennénk, hogyhogy nem zavar minket a hirtelen felborult zenekar-szólista arány? Akkor a hegedűknek például nem kellene szintén „korhűnek” lenniük? Nem is beszélve a hegedűtechnikáról!
Ha viszont az „autentikusság”, a „zene lelke” iránti érdeklődés (vagy legalább a szerző tisztelete) netán tényleg feldereng(ene), még ha nem is vagyunk szakértők, és nem is kívánunk azok lenni, létezik azért néhány könyv (magyarul is) melyek elolvasása legalábbis kívánatos lenne. Ezekből a korabeli viszonyok, a zenekarok mérete, hangzásarányai is kideríthetők, nem is beszélve a korabeli ízlésről.
Egy érdeklődő zenész ezekből megtudhatná (ha már a magyar zenész kérdezni restell, vagy tanulmányai alapján a kérdésfeltevést presztízsveszteségként fogja fel, no meg persze, ha nincs itthon szakértő régizenész vonós, akit kérdezhetne), hogy bár voltak abban a korban is nagyméretű zenekarok, a legtöbb kamaraművet, sokszor egyházi műveket is, szólamonként egy-egy hangszeressel játszották.
Ez Bach kötheni éveire (ahol ezek a versenyművek születtek) és a brandenburgi választófejedelem udvarára (akinek a művek ajánlása szól) egyaránt igaz, hiszen az udvarukban foglalkoztatott zenészek száma egyik helyen sem tett mást lehetővé. Az összes brandenburgi verseny egy sokkal kisebb apparátusra íródott tehát. A zenekar, mint fogalom jelentése akkoriban egyébként sem volt egyöntetű, sőt a mai értelemben (orchestra) nem is mindenütt létezett.
Érdekes és kicsit paradox módon, valószínűleg a kamarazenekarok kis taglétszáma miatt, például a kötet harmadik versenyművét csak elvétve adják elő „zenekari” változatban, itt a „tradíció” szerint is általában minden szólamot egy ember szokott játszani.
A helyes arányok megleléséhez tulajdonképp még a szakirodalom böngészése nélkül is el lehetett volna jutni, ha valaki az együttesből figyelmesen és értő szemmel olvasta volna a korabeli szólamok illetve az azok alapján készült partitúra információit. Ebben ugyanis a következő szólamok találhatók:
Flauto traverso – Violino principale – Violino in ripieno – Viola in ripieno –Violoncello – Violone – Cembalo concertato
Nincsen tehát a darabban két zenekari ripieno (kísérő) szólam, csak egy! Ezt játszották a főpróbán, s így feltehetően a koncerten is, a teljes hegedűskarral heten! Ettől még a szólóhegedű szólama is nehezen különülhetett el a hallgató számára.
Egy érthető és élvezhető előadás nem csak a „korhű” hangszereken képzelhető el!
A fentiekből is látszik, az eredmény sokkal inkább a hangszerválasztásból következő hangzásarányok reális megítélésén és ehhez alkalmazva a közreműködő zenészek létszámának helyes megválasztásán múlik. Ha ezek a gondolatok a próbák során valakiben is felmerültek volna, a rendelkezésre álló eszközök és lehetőségek figyelembevételével legalább négy, egymástól teljesen különböző koncepció alapján is plasztikusabbá, hangzásban kiegyenlítettebbé tehették volna a művet.
- Ha semmiképpen sem akarunk szakítani a „kamarazenekar”, mint kísérő együttes elképzeléssel, lehetett volna a sarokban álló zongorát szólóhangszerként használni. Így egy kor szerint összetartozó hangszerekből álló együttes, egy mai, némiképp hangosabb verziót hozhatott volna létre, melyben a szólisták is arányosabban szólnak.
vagy
- Lehetett volna Egy „modern” zongoraszerű építésű nagy csembalóval kísérletezni, a helyszínen adott „kit” –kópia hangszer helyett, az adott zenekari méret megtartásával. Ebből is adódhatott volna egy a „korhűség” és az arányok szempontjából homogénebb verzió.
vagy
- Lehetett volna egy szólamonként egy (tehát összesen négy) főből álló együttessel és zongorával, mint billentyűs szólóhangszerrel egy „modern kori” változatot elővezetni, ami az eredeti Bach-féle koncepciót „mai” hangszerekre alkalmazza.
végül
- Lehetett volna egy ugyanekkora kísérettel (négy fő), egy csembalóval is kompatibilis, de modern hangszerekből álló, finom tuttit létrehozni, szakítva a „zenekari kíséret” hagyományos értelmezésével, egyidejűleg a „jól értesültség” látszatát keltve.
Az utolsó esetben természetesen továbbra sem tisztázott a kérdés, miért „kell” különböző korokhoz tartozó hangszerekkel régizenét játszani.
Mindezeket végiggondolva csalódottan távoztam a főpróbáról. Egy ilyen, tehetséges fiatal zenészekből álló, több díjjal kitüntetett zenekar sem tud túllépni a múlt árnyain? Ötven éve legalább az akkori kornak megfelelő tudásuk szerinti őszinte hittel és meggyőződéssel játszottak, így az akár „autentikusnak” is volt tekinthető, nem is beszélve arról, hogy zeneileg mennyire adekvát és élményszerű tartalommal tudták koncertjeiket megtölteni. Azóta nem merülnek fel kérdések? Nem nyílnak a fülek az újra?
Bután, tudatlanul (alulinformáltan) játszani mostanság lehetséges, sőt dicséretes? Még mindig az „ego” dönt? „Szerintem” így jó? Mintha semmi sem változott volna ötven éve („nem kell annyit okoskodni!” jól bevált recepten ne változtassunk!”). És hol marad a „zene lelke”? Kit érdekel, szerencsétlen zeneszerző, mit szeretett volna a darabból (ki)hallani? Az új generációtól bizony ennél kicsit többet vártam volna.
Őszintén csodáltam a billentyűs szólistát, hogy ilyen körülmények között egyáltalán zokszó nélkül vállalta a koncertet. Tán csak a zenekar szerencséje, hogy nem egy klasszikus értelemben vett csembalistával hozta őket össze a sors.
Úgy látszik arra a korra, mikor már lehet, sőt kell és érdemes kérdezni, és persze van is kitől, itthon még kissé várni kell.
