A mai opus személyes kedvencem, és több okból került bele a mai válogatásba. Egyrészt, mert tavaly közvetítette a Metropolitan Opera, másrészt szép példája, hogy nem érdemes temetni a műfajt, harmadrészt meg a nem-is-annyira-lelplezett pedagógiai szemlélet mentén hintem az igét, hogy tessenek nyitott füllel járni, és kortárs operát (is) hallgatni (vagy legalábbis próbálkozni vele).
Ma Thomas Adès Luis Buñuel azonos című 1962-es filmjéből írt operája, Az öldöklő angyal lesz a témánk. A művészfilmek és a spanyolajkú kultúra barátai biztosan jól ismerik az 1900-ban született Luis Buñuelt – dióhéjban összefoglalva, ő az a fickó, aki sokat dolgozott együtt Salvador Dalíval, elkészítették a híres-hírhedt Andalúziai kutyát, amely film kezdőképsoraiban egy borotvapengével átvágnak egy szemgolyót – egyszóval Dalí szürrealista festményei filmalakban.
https://www.youtube.com/watch?v=_iLDtD-wr7Q
Az öldöklő angyal hasonlóan a mester többi alkotásához szürrealista környezetben parodizál mindent, ami társadalmában becsontosodott jelenség, úgy is mint: a katolikus egyház mindent átszövő hatalmát, a társadalmi különbségeket és az elit fényűzését. Nem csoda, hogy több filmjét betiltotta a Vatikán, és nem minden körben örvendett osztatlan népszerűségnek. Ma tárgyalt alkotásának középpontjában egy operaelőadásról érkező módos vacsoratársaság tagjai állnak, akik az étkezés befejezte után képtelenenek elhagyni vendéglátójuk villáját. A személyzet nagy része megmagyarázhatatlan okokból már a darab elején elszelelt a helyszínről, és olyan különös események is történnek, mint egy kabalisztikus rítus, páros öngyilkosság, valamint birkák és medvék megjelenése a házban. Arról, hogy miért is esnek meg ezek a furcsasáok, nem sok minden derül ki, de hát kérem, ezért szürrealista az alkotás!
Az 1971-ben született brit komponista-zongorista-karmestert, Thomas Adèst a hazai közönség az Operaházban játszott 2004-es A vihar (The Tempest) című operájáról ismerheti, Az öldöklő angyalt pedig 2016-ban mutatták be a Salzburgi Ünnepi Játékokon. Az “angyal” operai megjelenítésére különleges hangszert, az ondes Martenot-t választotta: a francia elektromos zongora-szerű szerkezetet leginkább horrorfilmek aú-aú-aú jellegű zenei aláfestéséből ismerhetjük.
Az alábbi, a Met-ben rögzített részlet segítségével közelebbről is megismerkedhetünk a darab zenei világával és az inkriminált hangszerrel:
A szemfüles olvasók bizonyára észrevették, hogy eddig semmilyen vízre utaló jel nem szerepelt a bejegyzésben, pedig az életmentő folyadék fontos szerepet játszik a darabban. Amikor a vendégek éhségtől és szomjúságtól lassan delíriumos állapotba kerülnek, egy mentő ötlet nyomán elkezdik szétverni a falat, ahol is sikeresen átvágnak egy vízvezetéket, így ha ételhez nem is, de a túléléshez elengedhetetlen vízhez hozzájutnak. És ha mindez még nem volna elég: a Metropolitan Opera történetének legmagasabb kiénekelt hangja, egy magas C feletti A is ebben az operában hangzik el.
