A MITEM meghívására június 16–18. között öt alkalommal is láthatjuk a Színházi Olimpia részeként a nemzetközi kulturális élet ikonikus alakja, a Franciaországban élő Slava Polunin legendás társulatának SnowShow című előadását. A művésszel a három évtizede hatalmas sikerrel játszott darab kapcsán adott interjút.
– Karrierjét pantomimművészként kezdte. Hogyan alakult ki ebből későbbi karaktere?
– Mindig is vonzódtam az excentrikushoz, az abszurdhoz és groteszkhez. A korai színházi kísérleteimben szervesen használtam is ezeket a kifejezőeszközöket, mígnem egy rendező egyszer azt mondta, hogy túl sok a groteszk abban, amit csinálok, ez már sokkal inkább bohócművészet. Bevallom, akkoriban nem szerettem a cirkuszt, de aztán beleástam magam a történetébe. Nagy mesterek életművével találkoztam, és a korai mozi remekei is nagy felismeréssel szolgáltak. Elkezdtem tanulmányozni, hogy mi a bohóc, és rájöttem, hogy nagyon is közel áll hozzám. Ezután már csak a saját karakteremet és álarcomat kellett megtalálnom.
– Rögtön meg is született Asissai és a SnowShow?
– Minden előadás lassan születik. Ötletek, kísérletek és az azokból levont tapasztalatok formálnak, érlelnek egy-egy produkciót. Így volt ez a SnowShow esetében is. Valami olyasmit szerettem volna csinálni, amiben az én személyiségem van a középpontban, pusztán azért, hogy minden jellem, karakter és érzés, amit fontosnak tartok egy előadásban tudjunk közös nevezőre jutni.
– Ha jól tudom, Chaplin, Marcel Marceau és Leonid Yengibarov művészete volt a legnagyobb hatással karaktere, Asissai megalkotására. Mi tanult tőlük?
– 27 éves voltam, amikor Charlie Chaplin 1977-ben elhunyt. Személyesen sosem találkoztunk, de nyugodt szívvel mondhatom, hogy ismerem az összes alkotását és trükkjét. Több százszor láttam a filmjeit és tanultam belőlük, még egy antológiát is szenteltem a gegjeinek. Marceau esetében már más volt a helyzet, egyetlen lehetőséget sem szalasztottam el, hogy amikor Leningrádba jött, megnézzem az előadásait és találkozzam vele. Egyfajta mindenesként segítettem a társulatát, mígnem egy alkalommal lebetegedett, és arra kért, hogy a saját előadásommal helyettesítsem őt. Nagy megtiszteltetés és fantasztikus élmény volt. Ami Yengibarovot illeti, szintén nem ismertük egymást, de ő volt az, aki kinyitotta számunkra a tragikomikus pantomim világát, mindig is példaképként tekintettem rá…
Az interjú eredetileg a Színházi Olimpia hivatalos oldalán jelent meg. A beszélgetés ide kattintva olvasható teljes terjedelmében.
