2023-ban Bucz Magor, zeneszerző, a Térszínház igazgató-művészeti vezetője is átvehette az MVM Zrt. által támogatott magyar zeneművészet kategória Junior Prima Díját. A fiatal művésszel inspirációkról, a zeneszerzés folyamatáról, a színházról és az elismerésekről is beszélgettünk.
– Gyermekkorod a zene és a színház bűvöletében telt. Hogyan döntöttél a zeneszerzés mellett?
– Édesanyám népművelő, kulturális menedzser, édesapám pedig Bucz Hunor, Jászai-díjas rendező, a Térszínház egykori alapító-igazgatója volt. Bátyám pedig mai napig a Budapesti Fesztiválzenekar művésze. Gyermekként időm nagy részét vagy a színházban, ahol gyermekszínész is voltam, vagy pedig a Fővárosi Művelődési Házban töltöttem, emellett bátyámat gyakran elkísértem a zenekari próbáira. Sok impulzus ért már egészen fiatalon a népzenétől a klasszikuson át egészen a jazzig. Hegedűsnek szántak, de én a zongorát választottam. Már az első órám után komponáltam egy kis darabocskát: a Piroska és a Farkas történetét meséltem el a hangszeren. Ahogy haladtam a tanulmányaimmal újabb és újabb zenei gondolatokat, technikákat próbálgattam, amiket egy idő után le is írtam. Egy alkalommal ezekből a darabokból adtam koncertet a Molnár Antal Zeneiskolában, amit az Erkel-família leszármazottja, Erkel Tibor tanár úr is hallott, aki meglátta bennem a zeneszerzőt és a Bartók Konzervatóriumba irányított. Így kerültem a szakmai körökben legendás tanárnak mondható Fekete Győr Istvánhoz. A konzi mellett a Szent István Gimnázium természettudományos osztályában tanultam a közismereti tárgyakat, ott is érettségiztem. A konzis-gimnáziumi évek alatt egyre biztosabbá vált, hogy a zeneszerzés lesz az életem, így egy idő után már nem volt kérdés, hogy a Zeneakadémián folytatom a tanulmányaim Vajda János, később Fekete Gyula irányításával. Jelenleg ugyanitt vagyok doktorandusz hallgató.
– Mi az, ami jellemzi a zenédet?
– A zenéim pontos stiláris besorolását inkább az utókorra és nálamnál objektívebb ítéletre képes kollégákra bíznám – ha lesz relevanciája. Elveimet tekintve úgy szoktam fogalmazni, hogy szabad füllel hagyom, hogy hasson rám, ami hatni képes. Ha tetszik, legyen az bármely helyen, bármely időben, bármely kulturális környezetben született alkotás, megkeresem a módját, hogy így vagy úgy, de ezek a zenei tapasztalatok kifejeződésre juthassanak a munkásságomban is. Alkotásaimon az útóbbi években egyre inkább nyomot hagy egyfajta missziós szándék is: keresem, hogy zeneszerzőként, mit tudok hozzátenni ahhoz az értékmentéshez, ami a jobb híján klasszikus zeneinek mondott “kottaírástudó” gondolkodásmód 21. századi környezetbe való átmentésére irányul. Talán a kelleténél kevesebben ismerték még fel, de ebben a folyamatban fontos szerep hárulhatna az akadémiai képzésben részesült zeneszerzőknek, legyenek a stiláris paletta bármely szegletében. Magam is, mint oly sokan, az újító, a többségnek nehezen érthető irányzatok tiszteletében nevelkedtem, ami hasznos is, ugyanakkor sajátosan nehéz helyzetbe hoz egy, a 21. században igyekvő alkotót. Napjainkban a „hogyan tovább?”-ra gyakorlatiasabb válasznak tűnik a 20. századi értelemben vett nagybetűs eredetiség zárójelbe tétele (legalább részben) és az eklektika fogalmának rehabilitációja. Azonban ez az út a korábbi korszakok progresszívjaihoz viszonyítva sápadtnak, sőt egyesek szemében szégyenletesnek tűnhet. Pedig az így születő új művek progressziója abban rejlene, hogy a könnyű-komoly skálán minden eddigihez képest szélesebb és részletezőbb spektrumban, egy sok pillérből álló hidat képezhetnek a népszerű zenei stílusok és a klasszikus koncerttermek repertoárja között.
Ez talán megoldásokat kínálna a komolyzenei élet nézőszámbeli és korosztályi problémáira is, az úgynevezett könnyűzenei világ eszköztárát pedig frissítené. A közönségigény kézzelfogható, ehhez már “csak” előképekre és azok újraértékelésére, a stílusok közti új kommunikációs csatornákra, intézményi háttérre, technikailag felkészült, széleslátókörű és ambiciózus zeneszerzőkre, előadókra, támogatói akaratra, és egy jó adag nyitottságra van szükség. Praktikus és időszerű volna a kortárs zene eredeti jelentését visszaállítani: kortárs mű az, amelynek az alkotója él. Számomra nem az a legfontosabb kérdés, hogy mi olyat tud nyújtani a kortárs, amit más nem, hanem az, hogy tud-e legalább annyit. A magam részéről, a legjobban annak örülnék, ha az engem körülvevő változatosság úgy hagyna nyomot a műveimen, hogy közben nem sértené az egyes kompozíciók kohézióját. Ha egyszer visszatekintek, jó lenne elmondani, hogy úgy tudtam átmenteni a klasszikus zene által megőrzött gondolkodásmódot a 21. századi kulturális viszonyok közé, hogy közben értő módon használtam és alkalmaztam más – akár könnyű-, vagy világzeneként számontartott – irányzatok eszköztárát és zenei idiomáit is. Ezen dolgozom. A korunkban születő új kompozícióknak úgy vélem, ez lehet az egyik legnagyobb tétje.
– Vannak példaképeid?
– Nem tudom azt mondani, hogy igen, inkább előképeket keresek. Én úgy érzem, hogy Bachtól egészen Ligetiig, vagy Miles Davistől Eric Claptonig mindenkitől tudtam és tudok valami újat tanulni. Vagy ott van például David Lang, mai posztminimalista zeneszerző, akiről a doktori disszertációmat írom. Ugyanígy vagyok a tanáraimmal is. Szerencsés vagyok, mert még találkozhattam az előbb említett Erkel Tiborral, vagy Balassa Sándorral, akik hatottak rám, csakúgy konzervatóriumi és zeneakadémiai tanáraim. Amikor filmhez írtam zenét, behatóan foglalkoztam népszerű filmzenei nagyságokkal, kutattam a titkaikat, a Térszínház jelenlegi művészeti vezetőjeként a zenés színpadi szerzők kerültek középpontba, de más művészeti ágak képviselőitől is legalább annyi útravalót kaptam, mint a zeneművészektől: például Fellini, Sorrentino vagy Martin Scorsese filmjeiből rengeteget tanultam a dramaturgia terén, hogy a költőket, írókat ne is említsem Bornemisza Pétertől Weöres Sándorig. Egyfajta nehezen szavakba önthető kulturális mélyáramot keresek, ami itt-ott rendre felüti a fejét, az elkülönülésük csak látszólagos, mert valójában mind ugyanabból táplálkozik. Ha vagyok olyan szerencsés, és felfigyelek a “kitörésekre”, akkor mindig nagy vágyat érzek, hogy ebbe az áramba csatlakozva új alkotásokat hozzak létre. Legalábbis ez a célom. Azt mondhatom, hogy példaképek helyett, egyfajta teljességigényem van.
– Beavatnál a zeneszerzés folyamatába?
– Közösségi szemléletű alkotó vagyok. Számomra az egyes műveim értékét nagyban meghatározza, hogy azok milyen szerepet tudnak betölteni az emberek közti minőségi kapcsolat megszületésében. Talán ezért is tekintek lehetőségként és nem ellenként a népszerű zenei irányzatokra. Előadóközpontúság jellemez, számomra öröm, ha tudom, hogy amit írok, azt ki, kik fogják előadni. A felkérésre komponálás számomra inspiratív. Gyakorta elképzelem azt a színpadi szituációt, amikor egy-egy előadó már a közönség előtt van, a köszöntő taps már lecseng, de még nem szólal meg az első hang. A műveimet igyekszem ebből a koncentrált pillanatból kibontani.
Természetes, hogy a saját életem egyes mozzanatait is beleviszem a kompozíciókba, annak idején, még gyermekként részt vettem egy Szent Lászlóról szóló szabadtéri, színházi képmutogatójátékban, ami akkora hatással volt rám, hogy már akkor eldöntöttem: egyszer egy nagyszabású oratórium formájában dolgozom fel a szent király legendáját. Az MMA Művészeti Ösztöndíj Program keretében idéntől lehetőségem is nyílt ennek megvalósítására.
– A Junior Prima Díjat hogyan fogadtad?
– A Junior Prima-díjasok tekintélyes sorában számos olyan művész van, akikre mindig is nagy tisztelettel tekintettem – beleértve a többi művészeti kategória képviselőit is –, szóval időbe telt, mire egyáltalán felfogtam a hírt. Nagy löket és komoly felelősség, hogy közéjük tartozhatok. Külön öröm, hogy a jelölőket is beleértve egy széles stiláris spektrumban mozgó szakmai grémium ismerte el eddigi munkásságom.
A díj fontos, de itt nem szabad megállni: egy kis visszatekintés és szusszanás után máris azon jár az eszem, milyen új alkotások, projektmegvalósítások következnek ebből.
– Ki tudsz kapcsolódni, vagy a zene akkor is része az életednek?
– Igyekszem úgy alakítani az életemet, hogy a különböző munkák kiegészítsék egymást, vagyis ha épp nem írok zenét, akkor a Zeneakadémián vagy a Térszínházban felmerülő egyéb feladatok egyfajta kikapcsolódást jelentsenek és fordítva, csakúgy a további felkérések: szimfonikus hangszerelések, koncertmoderálás, zongorajáték, alkalmazott zeneszerzői projektek. Egyébként gyerekkoromtól rendszeresen úszom és focizom, sőt, időről időre vízilabdázni is járok. A sport, a természetjárás igazán fel tud tölteni.
További információ: mvmjuniorprima.hu
Támogatott tartalom.
