Magunkkal visszük-e a bukott rendszer meggyilkolt diktátorának otthagyott csecsemő gyerekét, ha a magunk élete sem biztos? Kiélezett, pazar drámai helyzet. Bertolt Brecht értette a szakmát, de A kaukázusi krétakör nem a hatásvadászatról szól.
Mert tapasztaltuk, hogy vannak, akik ha nem is kételyek nélkül, de magukkal viszik a fent említett gyereket. (Továbbá felhúzzák a csónakba a nem hajó-, inkább bárkatöröttet, enni adnak az idegennek, bújtatják stb.) Nem számításból, hanem mert segíteni kell a gyengét, a rászorulót, nem kérdezve, honnan jött, egész egyszerűen azért, mert emberből vagyunk. Meg-meginogva – mert emberből vannak -, de magukra kéretlenül vállalt feladatot teljesítik. B terv nincs, csak a gondolkodás nélküli önzetlenség.
És menekülvén a vértesek elől / Huszonkét napos vándorlás után / A Janga Tau gleccser tövében / Gruse Vacsnadze a fiút fiává fogadta.
Föntebb viszont, egy korhadt pallójú, félig leszakadt híd és a mélység előtt újabb dilemma: gyerekkel vagy gyerek nélkül, mert a gyerek plusz súly, a veszély még nagyobb. Az emberek viszont Gruse Vacsnadze konyhalány szerint – mert róla van szó – még veszélyesebbek. Aztán a gleccser túloldalán újra és újra kiderül, tényleg nem a szél meg a hó a legrosszabb.
De ahogy egy másik, hasonló kérdést taglaló, didaxistól szintén nem mentes drámájában írta a szerző: „kell jó végnek lenni, kell, muszáj!”, itt is nyugodt szívvel állhatunk fel az előadás után. Hogy aztán az utcán azonnal szembesüljünk már nem fiktív döntési helyzetekkel, és kiderülhessen, valóban olyan rettenetes-e a kísértés a jóra.
Brecht talán legismertebb drámáját, a Koldusoperát egy sajátos ok miatt vette elő a Szomorú vasárnap blogunk.
(A kaukázusi krétakörből származó idézetet Garai Gábor, A szecsuáni jólélekből származót Nemes Nagy Ágnes fordította.)
