Nagy tételben le merem fogadni, hogy a nem geek-művészettörténész közeg, hanem az átlagos kultúrakedvelő, képzőművészet iránt érdeklődő nagyközönség csak a Kieselbach Galéria kiállításán ismerte meg Nagy Istvánt. 

- hirdetés -

Nem a légkondi borzongatott a nyár végi kánikulában a Szent István körúton, hanem egy nehezen definiálható érzéstől lett az ember libabőrös. Attól a minden szépelgéstől mentes őszinteségtől, attól a végtelen tisztaságtól, ami minden komorság ellenére a képekből áradt. Aki nem jutott el, vagy újra megnézné, itt utólag/újra végig tudja járni a Tisztaság. Tömörség. Transzcendencia. című kiállítást. Ez a három fogalom a karácsony lényegét is magában hordozza, így nem véletlen, hogy az adventi kalendárium utolsó ablakába ezek a képek kerültek.

Szorítkozzunk a legfontosabb adatokra. Nagy István Csíkmindszenten született 1873. március 28-án, és Baján hunyt el 1937. február 13-án. Csíkszeredában kijárta a gazdasági népiskolát, majd tanítóképzőbe került Kolozsvárra. A Kalocsától nem messze levő Homokmégyen lett tanító, és itt kiállított szénrajzaiból állapította meg tehetségét Kelety Gusztáv. A következő állomás Budapest volt és a Mintarajziskola, ezt követte München, Párizs és Olaszország. Amikor hazatért, továbbra is vándormadárként járta Csíkot, Gyergyót. A háborúban a galíciai fronton katonaportrékat rajzolt. 1919-ben Budapestre költözött. 1920-ban visszatért az Alföldre, 1933-ban telepedett le feleségével Baján.

Személyiségét és pályáját megismerhetjük Surányi Miklós 1923-as életrajzából (itt tudják elolvasni, nagyon érdemes), és falubeli névrokona, Nagy András 1968-as, a Korunk című lapban megjelent visszaemlékezéséből. Ez utóbbiból idézünk.

„Tanítói diplomája volt és csak azután kezdett festeni tanulni, nem kis mértékben apám baráti befolyása alatt. Tanulmányai folytatására a Csíki Magánjavak tanulmányi ösztöndíja adta meg neki a lehetőséget, hiszen várhatta volna, hogy a mindszenti kisbirtokot az ő tanulása kedvéért megcsonkítsák! Ösztöndíjjal került külföldre is. Külső-földi viselt dolgairól annyit tudok, hogy Lenbachot mint mesterét emlegette. Birtokomban volt egy kb. 50×70 cm nagyságú, szakállas férfifejet ábrázoló olajfestmény, melyről büszkén emlegette, hogy bár ő festette, de Lenbach alaposan átjavította. A kép 1944-ben tűnt el, egy szobám faláról készült fényképen azonban még látható.

Tréfásan emlegették fel neki, hogy árva szót sem tudván semmi idegen nyelven, valamelyik külföldi nagyvárosban a rendőrség segítségére volt szükség, hogy megállapítsák, ki és merre van hazája ennek a jelentéktelen külsejű, szerény vadembernek, akivel senki sem tud beszélni.

Külsején nem volt semmi „művészi”. Mint javakorabeli férfit ismertem: zömök alak, laza és csendes mozgás, kissé hajlott tartás, rövidre nyírt, őszülő haj, kerek fej, tatáros arc. Semmitmondó színű, főképpen barnás polgári ruházat szigorúan mellénnyel, vastagtalpú, magasszárú cipő. Ha összegezem külseje után alkotott benyomásomat, inkább vidéki telekkönyvvezetőnek nézném, mint festőművésznek, ki a világszínvonalat döngeti. Viselkedése is ilyen volt. Étkezni csendes kiskocsmákban szeretett, a divatos helyeket csak végszükségben, mások kedvéért, ha felkereste. A bort szerette, de ittasságáról nem hallottam, ilyen állapotban nem láttam. Kissé szaporán, de mindig csendesen beszélt, szókincse szerény lévén, gyakran ismételgetett rövid mondatokat. Mikor én ismertem, már rendezett anyagi körülmények között élt (akkor még nőtlen volt, elég későn kötött házasságot Magyarországon, vidéki iparos özvegyét vette feleségül), pénze mindig volt, de pénztárcát sohasem láttam nála. A pénzt felsőkabátja külső zsebébe gyűrte, onnan húzta ki — bőkezűen és könnyedén — fülénél fogva a bankókat. Azt hiszem, maga sem tudta soha, mennyi pénze van.

Csíkszeredai családi házunknak manzárd-szobái voltak. A két háború közti időben Nagy Istvánnak — kinek a családban „Pista bácsi” volt a neve — egyik ilyen szobában állandó és háborítatlan szállása volt, kulcsa ugyanazon helyen lógott, munkájához szükséges anyagokat, félig kész műveket tartott ott. Egészen kiszámíthatatlan időközökben — ami néha éveket is jelenthetett — előzetes bejelentés nélkül megjelent, leakasztotta a kulcsot és folytatta, ahol elhagyta. Ott lakott, ameddig, ahogy jött, úgy el is tűnt. Megjelenése nagyon egyszerűen történt. Például éppen ebédnél ültünk, nyílt az ajtó, több évi távoliét után belépett Pista bácsi, mondván: „Itt vagyok, Micike” (anyámat hívták így), mire a felelet: „Isten hozta, Pista, ebédelt-e, fuszujka van ebédre”. — „Fehér babot? Azt mindig!” — és már le is ült a friss terítékhez, mintha csak reggel lépett volna ki az ajtón.

Aztán ha eltelt egy-két hét és a kulcs a helyén lógott, tudomásul vettük, hogy már nincs nálunk.

Ilyen útjain festett. A Gyilkos-tó akkor még szűzies környéke, Békás, Gyímes voltak kóborlásainak gyakori irányai. Sokat festett és gyorsan — festői módszereit beavatottak jobban ismerik, mint én. „Nagy erővel alkotok, nagy erővel alkotok” — volt szavajárása, ami hozzá nem értő számára a festék bőkezű pacsmagolását jelentette a vásznon (vagy kartonon). Bevallom, ifjúkorom ízlésének az ő képei túlságosan semmitmondók voltak, egyszerű tájak és vonalak, fanyar színek, keményvonalú, fekete-fehér emberarcok. Az első világháborúban mint közlegény szolgált (tisztivizsgát előttem ismeretlen okból nem tett), a frontról rengeteg szénnel rajzolt, egészen fekete színezetű katona-arcképpel tért haza. Szerencsére akkor már ismert festő volt, így ilyen minőségének a katonaságnál is helyet adtak. Nem emlékszem, hogy tájképnél és arcképeknél egyebet alkotott volna. A müncheni történelmi festők iskolájától e tekintetben is jó messze kanyarodott. „Kompozíció” elbeszélő tartalom értelemben nála nem létezett. Aktot nem láttam nála soha. A nőket még hajadonfővel is ritkán ábrázolta, legtöbbjének a jellegzetes székely fejkendő („keszkenyő”) burkolja a fejét, de a ruházat is olyan, mintha alatta nem is volna test. Túlzott szemérmesség vagy aszkétikus érdektelenség, erre nem tudnék válaszolni.

(…)

Ahogy őt nem lehet semmiféle iskolába sorolni, úgy nem gyűltek köréje sem tanítványok. Magányos ember, magányos festő, magányos belső világban élt. Pedig ahogy festett, alkalmas volt hatást gyakorolni tanítványokra.

(…)

A női szépségről alkotott fogalmai semmi esetre sem feleltek meg korunk ízlésének. Attól eltekintve, hogy a pirospozsgás egészséget tartotta szépnek, arcképei közül többnek személyesen ismertem ábrázolt eredetijét és — enyhén szólva — erősen kevéssé sikerült külsejűnek tartottam az illetőket. Pedig Pista bácsi nagy elismeréssel hangsúlyozta: „Villágszép leány! Villágszép leány.” De gustibus…”

Ha pedig különleges elemző összegzésre vágynak, mindenképp olvassák el Nádas Péter írását.