Édouard Manet (1832. január 23. – 1883. április 30.) a Louvre-ral szemben született. Hogy emiatt lett-e festő, pedig szülei először a jogi pályára szánták, majd tengerésznek akarták, ki tudja.
A Reggeli a szabadban-t 1863-ban visszautasította a Szalon, mert túl botrányosnak, sőt közönségesnek találták a folyóparton a felöltözött urak közt ülő mezítelen hölgyet, a háttérben meg a lábát mosó másikat. (III. Napóleon egyetlen napra engedélyezte, hogy kiállítsák a visszautasítottak között.)
Az ugyanebben az évben készült Olympia sem úszta meg, a közönség erkölcstelenséget emlegetett, a szakma pedig technikai kifogásokat hozott fel az akt ellen.
A fiatalok, az impresszionisták azonban lelkesedtek a színekért, a kompozícióért. Monet például kifejezetten csodálta Manet-t. Ám miközben tájképeket festett, nem mindig a természetben, hanem a benne megjelenő emberekben merült el, máskor meg pont a fordított utat járta be. Egyetlen célja volt: stílusirányzattól függetlenül, az élettelit akarta megragadni.
Manet a realizmus és az impresszionizmus határán alkotott. Bár nem volt tudatos ebbéli törekvésében, de állandóan a megújulást kereste. Legfőbb elvét már kollégistaként megfogalmazta: „Az a fontos, hogy az ember saját korához tartozzék, és azt fesse, amit lát.” Amikor elfáradt, csendéleteket festett.
