Sok dolgot érintettünk már a zene és a filozófia kapcsán, onnan kezdve, hogy vajon mi hat ránk a zenén keresztül, egészen odáig, hogy mitől különleges az emberi hang. Azonban van valami, amiről még nem esett szó, pedig valószínűleg azóta együtt jár a zenével, amióta az létezik: a tánc.
Hogyan kezdődött?
Vajon mi volt előbb? A ritmikus mozgás, aminek az üteméből kialakult a zene, vagy fordítva? A tudomány jelen állása szerint minderről egyelőre csak találgatni tudunk. Sokan azt valószínűsítik, hogy az ének volt először, a tánc pedig annak kíséretére alakult ki, de ugyanúgy elképzelhető az is, hogy a természetes ritmusok (szívdobogás, a futás ritmusa) utánzásával, ismétlésével, felerősítésével, mozgással indult minden, majd ebből fejlődött ki a zene. És az is lehetséges, hogy a kettő a kezdetektől kéz a kézben járt. Egy biztos: tánc és zene minden korban, minden kultúrában összefüggött egymással, és ez ma is így van, legyen szó akár kortárs balettről, néptáncról, vagy arról, amikor szinte magától mozdul a testünk és kezd dobolni a kezünk, ha meghallunk valami izgalmas, ismerős számot.
Hogyan kapcsolódik össze a zene és a tánc?
Hogy erre a kérdésre válaszolni tudjunk, érdemes megvizsgálni, hogy milyen elemekből tevődik össze a zene, mi az, ami a táncra is jellemző, és hogy ezek között létrejön-e a kapcsolat akkor, ha valaki zenére táncol.
A zene, ahogy azt korábban végiggondoltuk, hangok (és csöndek) egymásutánisága, amelyben valamiféle rendezettséget fedezünk fel. Ennek a rendezettségnek pedig az idő az alapja, hiszen a hangokat időben helyezzük el és ismerjük fel egymáshoz képest. Amíg a zenében a hangokat értelmezzük időben egymás viszonyában, addig a táncban a mozdulatokat. Ha a kettő egyszerre, egy ritmusra történik, akkor találkozik a zene a tánccal.
Ez önmagában teljesen magától értetődőnek tűnik. A magától értetődő dolgokra azonban általában az a jellemző, hogy nem értjük, csupán elfogadjuk azokat. Pedig ha érteni is akarjuk, az mindig izgalmas kérdésekhez és felfedezésekhez vezethet.
Mi a ritmus?
A fogalom magától értetődőségéből fakad, hogy ugyan mindenkinek van róla elképzelése, a legtöbben mégsem teszik fel soha azt a kérdést, hogy mi a ritmus, pont azért, mert mindenki tudja. A filozófiának éppen ez az egyik feladata: feltenni ezeket a – gyakran szőrszálhasogatásnak tűnő – kérdéseket, és megpróbálni választ találni rájuk.
Ha megkíséreljük meghatározni a ritmust, kiderül, hogy a helyzet nem is annyira egyszerű. Olyannyira, hogy a tudományokban ma általánosan elfogadott definíciót sem találunk rá. Abban a legtöbb meghatározás egyetért, hogy ismétlődés, szabályosság, rendszeresség van benne, a zenével kapcsolatban pedig általában kiemelik az időbeli rendezettséget. A ritmus a természetben is megtalálható, hiszen ritmusa van az évszakok, a nappalok és éjszakák váltakozásainak, a hullámverésnek, a légzésnek, a szívdobogásnak is. Sőt, még az ismétlődő térbeli dolgokat is szokás ritmusnak nevezni, többek közt használják a fényképészetben, vagy az építészetben a szabályos térközönként elhelyezett elemek (például oszlopok, ablakok, díszítőelemek) leírására.
Talán a legáltalánosabb meghatározását Platón adta meg az ókorban, amely így hangzik: „…a mozgás rendjének ritmus a neve”. Ez jellemzi mind a táncot, ahol a mozdulatok rendjére vonatkozik, mind a zenét, ahol a hangok mozgására. És alkalmazható az építészetre is, ahol pedig a mozgás abban jelenik meg, ahogyan végignézünk az egymást követő építészeti elemeken, ablakokon, oszlopokon vagy más dolgokon.
Platón a Törvények című dialógusában, ahonnan az idézet is származik, egyebek mellett a kartánccal kapcsolatban beszél a ritmusról. A kartánc ének és tánc egysége, melyet több ember együtt csinál. (A kartánc ógörögül khoreia – ebből ered a koreográfia szavunk, ami nagyjából annyit tesz: táncírás, kartánc leírás.) De hogy hogyan merül fel egyáltalán témaként a tánc egy filozófiai műben, és ráadásul pont a neveléssel összefüggésben? És miért lehet ebben központi szerepe éppen a ritmusnak?
Platón ritmusa
Platón a Törvényeknek a nevelésről szóló szakaszában abból indul ki, hogy a mozgás, például az ugrándozás minden állatnak, valamint az ember számára is természetes – azonban az, hogy ezt a mozgást rendezetten tudja végezni, csak az embernek a sajátja. A ritmusérzék (hasonlóképpen a dallamérzékhez) emberi dolog. Ennek birtokában alkotta meg az ember a táncot, a ritmus és a dallam együtt pedig a kartáncot.
Hogy hogyan kapcsolódik a neveléshez a kartánc? Valamelyest leegyszerűsítve úgy, hogy az emberek az énekben eszméket fejeznek ki és osztanak meg, amit a táncban a mozgás által közösen át is élnek. A kartáncon keresztül azok, akik részt vesznek benne és azok is, akik hallgatják és nézik, összekapcsolódnak. Ami pedig mindezt összeköti, az a ritmus, vagyis a mozdulatok és hangok közös mozgásbeli (vagy időbeli) rendezettsége.
A ritmus tehát felfogható úgy, mint összekötő kapocs hang és mozdulat között. Érdemesnek látszik továbbvizsgálni, hogy ezen túl mi lehet a kapcsolat zene és a tánc között, mert meglepő következtetésekhez – és további izgalmas kérdésekhez – vezethet…
