Új blogunkban irodalomterápiás igényű könyvajánlókkal és interjúkkal várjuk az olvasókat. Irodalomterapeuta szerzőnk ezen a héten a gyász és az elmúlás témáit járja körül regények segítségével.
Novemberben menetrendszerűen fellángol a vita a Halloween kontra Halottak Napja / Mindenszentek vonalon – melyik az igazi, melyiket kell tartani? Pedig a faragott tökökön és mécseseken túl mindkét ünnep ugyanarra keresi a választ: hogyan lehet megbirkózni a veszteséggel és a gyásszal? A hideg, ködös és szürke november pedig tökéletes háttér mindkét értelmezéshez, akár a hangulatával sodortatjuk magunkat és csendben elmélyedünk az emlékeinkben, a gondolatainkban, akár harsányan a szeme közé nevetünk és kigúnyoljuk az elmúlást.
A gyász és a veszteségekkel való megbirkózás épp olyan személyes, mint az ujjlenyomatunk. Az is előfordulhat, hogy még magát az érintettet is meglepik a saját érzései. Reakciói megértésében segítségünkre lehetnek a könyvek. Kiderül belőlük, hogy nem bennünk van a hiba, ha nem a „megfelelő sorrendben” éljük át a gyász öt stádiumát, vagy mást gondolunk a halálról, mint az ismerőseink.
Lehet egy viszony a gyászfeldolgozás módja?
Gurubi Ágnes Másik Isten című könyvében hősnője az édesapját veszítette el, ez pedig olyan hullámokat vet benne, amelyek a házasságát is megingatják. Hiába a látszólag ideális család: férj és gyerek, Julit mégis hajtja valami, hiányérzete van.
Az elhunyt apa egykori barátjával folytatott szenvedélyes viszonyban próbálja feldolgozni az apjával kapcsolatban kimondatlanul maradt vagy nem megélhető érzéseket. Juli szinte kiszáll a saját életéből, hogy számot vessen azzal, mit is jelentett számára az apja? Milyen mértékben határozza meg a férfiakhoz fűződő viszonyát az imádott apja, akinek félrelépéseiről már gyerekkorában is tudott? Hogyan befolyásolta azt, akivé lett? Ő maga akar-e továbbra is ebbe az irányba haladni, vagy elszakad ettől az örökségtől?
Gurubi Ágnes szövege olyan mélyen személyes, hogy abban sem lehetünk teljesen biztos, mi is történt valójában és mi az, ami csak Juli fejében létezik. Profán és tabudöntögető kérdéseket súrol a könyv, a szerző azonban teret ad a menekülésre annak, aki nem szeretne ennyire mélyre menni. Mindez talán csak Juli túlfűtött, gyásztól zilált fantáziája.
Felmerülő kérdések:
Milyen módon befolyásolta a kettőnk kapcsolata azt, aki ma vagyok?
Hol jelenik meg a mindennapjaimban, a működésemben?
Adaptív ez a működés, segít boldogulni a mindennapjaimban vagy nehezíti azokat?
„Auguszta nénémmel először több mint fél évszázad után édesanyám temetésén találkoztam.”
– hangzik Graham Greene: Utazások nagynénémmel című regényének első mondata. Egy apa után most egy anya halála áll a középpontban. Henry számára ez inkább adminisztratív feladatokat, hivatalos teendőket jelent, míg be nem toppan Auguszta néni. Hamarosan kiderül, hogy főhősünk, Henry, a nyugalmazott banktisztviselő életének nyugalmát épp az elhunyt garantálta azzal, hogy távol tartotta nevezett nagynénitől. Henry édesanyja iránti kegyeletből igyekszik az ő tanításainak megfelelő életet folytatni, Auguszta nénivel azonban lépten-nyomon szürreális helyzetekbe keveredik.
Számára édesanyja elvesztése egy egészen új élet kezdetét jelenti – még ebben a késői életkorban is – amikor a világ olyan szegleteit fedezi fel – földrajzilag és egyéb szempontokból is – amelyekről nem is álmodott. Ugyanakkor külön feladat, hogy túllépjen a lelkiismeretfurdaláson és merjen másképp élni. Az anya halála kimondhatóvá tesz olyan családi titkokat, amelyek alapjaiban érintik Henry életét. Élete delén túl kell újragondolnia, mit is tud a családjáról és milyen értékrendet vall magáénak.
A veszteség ebben az esetben lehetőséget biztosít, hogy valamilyen más irányítóerő lépjen a korábbi helyére Henry életében: az anya helyett a virgonc nagynéni. De még arra is, hogy Henry megtanuljon a saját lábára állni. A gyászfeldolgozás módja is lehet az, hogy épp ellenkező karakterjegyeket kezd magáévá tenni, mint korábban. A legfontosabb kérdés azonban az, hogy melyik áll közelebb Henry valódi énjéhez? Ki is ő valójában? Meddig és mennyiben határoznak meg minket a szüleink – már, ha egyáltalán?
Egy szinte teljesen végigélt életet mennyiben befolyásol, ha kiderül, hogy a származásunk alapjaiban más, mint hittük?
Egy 16 éves lány hirtelen és titokzatos halálával
– valószínűsíthető öngyilkosságával – kell megbirkózniuk a szüleinek és a testvérének Celeste Ng Amit sohase mondtam el című regényében. Az előbbi példákban a szülők elvesztésének hatásait láthattuk, itt pedig egy gyerek halála áll a középpontban. A történet krimiszerűen göngyölíti fel, hogy mi is történt valójában Lydiával és mi vezetett a tragikus eseményekhez.
A társadalmi szabályok arra csábítanak minket, hogy az elhunytat makulátlan, minden földi hibától mentes személlyé emeljük. Ez pedig azt eredményezi, hogy a vele való súrlódásoknak, problémáknak egyetlen lehetséges okozója marad: mi magunk. Celeste Ng könyvében is megjelenik az ilyen helyzetekben törvényszerű hitetlenség, mások hibáztatása, majd a bűntudat és az önvád. Amíg kívül keresik a tettest, valójában próbálnak nem szembe nézni azzal, milyen űr tátong az általuk ismert / vágyott lány és a valóság között. Pedig a tragédia árnyékában az egész család dinamikája és a családtagok egyéni működése is megkérdőjeleződik. Ez súlyos önvizsgálatot jelent mindannyiuk esetében.
Az édesanya saját ki nem élt orvosi karrierjét igyekezett becsatornázni a lányába, az apa azt a népszerűséget szerette volna számára, ami neki nem adatott meg, míg a testvére irigyelte a figyelmet, amelyet a szülőktől kap. Lydia pedig elsüllyedt ebben az elvárásokkal terhelt családi dinamikában, miközben minden eszközzel próbál megfelelni, akár saját vágyat is érzéseit elnyomva. Az olvasó számára a legnyilvánvalóbb veszteség, hogy ezek az emberek soha nem ismerhették meg a lányt, ő pedig nem élhette meg a lehetőségeit – mivel egyik fél sem volt erre nyitott.
A veszteség szétzilálja vagy összekovácsolja a családot? Kegyeletsértő-e, ha valakiről nem csupa szépet és jót tudunk meg / gondolunk a halála után? A gyász lehet alap egy új, nyíltabb kapcsolathoz, rosszabb esetben pedig bebetonozza a rossz működést.
Elsa nagymamája nem átlagos nagyi
Többek közt abban sem, hogy a rengeteg közös kaland emléke mellett egy feladatot is hagyott az unokájára, amikor meghalt: kézbesítsen néhány levelet! Fredrick Backman A nagymamám azt üzeni, bocs című kötetében a majdnem nyolcéves kislány figyelmét természetesen csak ideig-óráig lehet ezzel a módszerrel elterelni a veszteségről, de a cél ennél amúgy is bonyolultabb. A levelek nyomán a nagymama életének, személyiségének újabb és újabb darabja bontakozik ki, ahogy az ő hiányának feldolgozására is újabb és újabb módszert látunk.
Elsához és a vagány-kedves unoka-nagyszülő viszonyához képest az anyukájának, Ulrika meglehetősen terhelt és nehéz anya-lánya viszonya volt a nagyival. Számára a kevésbé impozáns személyiségjegyek feldolgozása is feladat. A nagyinak pedig megadatott, hogy felkészüljön a távozására, számot vessen és szembe nézzen magával. Ennek hatására megírta a leveleket és remélte, hogy az ebből kibontakozó, árnyaltabb képet is szeretni fogja az unokája, ahogyan ő maga is megbékélt az életével és a döntéseivel.
Backman stílusa természetes és közvetlen, talán emiatt még nagyobbat ütnek egyes fordulatok vagy kijelentések. Sok esetben maguk a levelek címzettjei is gyászolnak valakit vagy valamit. Backman bemutatja, milyen hosszútávú következményekkel járhat a szerettünk elvesztése: van, akiből a gyász szörnyeteget, másból a túl sok halál angyalt csinál. Kérdés, hogy az előbbi folyamat vajon visszafordítható-e?
Backman regénye ugyanannak az éremnek a másik oldalát mutatja meg, amellyel Celeste Ng műve is foglalkozott, az ő alakjai azonban nem félnek szembenézni a kevéssé tetszetős személyiségjegyeikkel sem.
Saját elmúlásunk és szeretteink ehhez való viszonyát
már Backmannál is említettük, Anna Gavalda: Együtt lehetnénk című regényében részletesebben kifejti mindkét oldal szemszögét. Paulette már épp csak hogy el tudja látni magát, kis házát, kertjét és állatait, azonban a végsőkig próbál kitartani, hogy az otthonában maradhasson. A másik lehetőség ugyanis egy otthon, mivel hasonló korú szomszédasszonyán kívül csak az unokájára számíthat, aki azonban Párizsban dolgozik szakácsként és csak hetente egyszer tudja meglátogatni.
Franck az unoka kíméletlenül hajtja magát, hogy megkeresse a nagymamája elhelyezésének költségeit, miközben tudja, hogy az asszony utálja még a gondolatát is az öregek otthonának. Mindketten kényszerpályán mozognak, a helyzetnek nincs jó megoldása… Egészen addig, amíg Franck és barátja lakásába be nem csöppen Camille, aki magára vállalja a Párizsba költöztetett nagymama gondozását. Az idős hölgy így unokája közelében lehet, miközben Camille szelíd embersége, valamint az, hogy rajzolja, művészete részévé teszi az asszonyt segít átélnie, elfogadnia testének hanyatlását és meglátni a szépségét ebben is.
Te akarnád tudni, hogy mikor fogsz meghalni?
Egyáltalán, mit kezdenél az információval? Vajon amit ennek tudatában cselekszel, nem az vezet-e végül a halálodhoz? Vagy pont lenne esélyed tenni ellene? Adam Silvera: Mindketten meghalnak a végén című regényében egy olyan, a miénkkel mindenben egyező világban találjuk magunkat, ahol éjfélkor figyelmeztető hívást kapnak azok, akik a következő 24 órában fognak elhalálozni. A könyv Mateo és Rufus váltakozó, naplószerű beszámolóiból áll. Mindkettőjüknek csörög a telefonja aznap éjfélkor, ami azt jelenti, hogy legfeljebb 24 órájuk van hátra. Hogy ez még 10 perc vagy 23 óra 42, azt nem tudják, ahogy a haláluk módját sem. Eldönthetik azonban, hogy el akarnak-e búcsúzni a barátaiktól és a családjuktól, mit szeretnének még csinálni vagy látni a világból.
Silvera művét hiba lenne komolytalan YA vagyis Young Adult regényként félresöpörni. A szerző a filozofikus kérdéseket nagyon is gyakorlati példákon és kérdéseken teszi átélhetővé. Könyvében egész iparág épült a halálra készülők kiszolgálására. A regény kerüli a pátosszal terhelt moralizálást épp úgy, mint a morbid részleteket, így tud közvetlen és nagyon emberi lenni. Vigyázat! Nem könnyű olvasmány!
Számodra mi segített a gyász időszakában? Szerinted melyik az ebben a témában leghitelesebb alkotás?
A cikkek, illetve a könyvek olvasása nem helyettesíti a szakértő pszichiátriai vagy pszichoterápiás segítséget, szükség esetén gyógyszerek szedését!
