Örömmel osztom meg a hírt blogom rendszeres olvasóival, a korhű előadásmód iránt komolyabban érdeklődőkkel, hogy némi tanulmányi szünet és tapasztalatgyűjtés után mostantól szándékom szerint ismét rendszeresebben jelentkezem majd a régizenélés és régizenei kutatás tárgykörébe tartozó írásokkal, interjúkkal, véleményekkel.
Szerencsére a hazai régizenélés a felszíni fodrozódásoktól eltekintve továbbra is komótosan csordogál a klasszikus zene tágasabb medrében, így nem túl nehéz újból rákapcsolódni az aktuális történések áramlataira.
A régizenélés kialakulásáról és különböző korszakairól szóló szakirodalomban itt-ott már a nyolcvanas évek végétől tapasztalható a megkönnyebbülés, mellyel az „ortodox” régizenészek és a „hagyományos” közegben tevékenykedő művészek közeledését és a játékmódjuk között feszülő korábbi határok fokozódó elmosódását nyugtázzák. Azóta ez a tendencia itthon és külföldön is úgyszólván általánossá vált.
A folyamatot üdvözlő cikkek „a közös zenei nyelv” és a „minden stílusban érvényesülő tehetség” (jelen)létét feltételezve az arany középút meglelésében az ezzel járó kompromisszumok kikerülhetetlen következményei helyett az átalakulásban érthető okokból sokkal inkább a túlkapások elsimulását és a „fejlődést” (igen, újra itt tartunk!) hangsúlyozzák.
Tény, hogy az ellentétek (de véleményem szerint ezzel egyidőben az érzékenység és az igényesség is) mindkét oldalról tompulni látszanak. Vagy, ha úgy tetszik másfajta hangideál, felfogás van születőben, aminek a régi hangzás kereséséhez viszont már vajmi kevés köze van.
Ha egy szimfonikus zenekarban barokk vonónak látszó tárgyak (kínai és karbon változat is létezik már!) és esetleg pár (lakkozással „ártalmatlanított”) bélhúr is felbukkan, néhány koncertbeszámolóban már a jólértesültség és a szakértelem olümposzi magasságairól olvashatunk.
Dirigensek (és rájuk hivatkozva riporterek) azt sem felejtik el megemlíteni, ha egy klasszikus vagy romantikus mű „korhű” hangzása érdekében ventil nélküli trombitákat és kürtöket alkalmaznak (melyek mai változatainak valójában semmi közük a régi hangszerekhez és azok játéktechnikájához, ahogyan erről már több szó is esett itt a blogban). Hogy közben a rézkar körül az egész együttes hagyományos hangszereken játszik, az ilyen interjúkban ritkán merül fel.
Amikor pedig egy világhírű szólista a trendet követve és mindezt hatásosan kommunikálva egyik napról a másikra régebbi korok hangszereihez nyúl, a közvélemény ezt egy bravúros beugráshoz méltó elragadtatással nyugtázza, s az esemény kapcsán a kompetencia kérdése még távolról sem merülhet fel. Ellenkezőleg! A hírneves művész kivételes tehetségének bizonyítéka a közönség szemében éppen az, hogy míg egy historikus hangszer játéktechnikáját hagyományos úton, akadémiai keretek között erre specializálódva elsajátítani kívánó zenész számára a professzionális szint elérése adott esetben több évet is igénybe vesz, egy igazi zseni erre intuitív módon, a hangszert először megszólaltatva azonnal képessé válik. A nagy egymásra találás következményeképpen mára a helyzet a másik oldalon sem kevésbé visszás.
Míg a kezdetek „korhű hangszeres” vonósegyütteseiben az álltartó és vállpárna, csellóláb (ezekről korábban szintén jó sok szó esett már itt) még hazai közegben sem volt elképzelhető tartozék, mára mindez (adott esetben akár fémhúros hangszerekkel együtt) nemzetközi szinten is szemrebbenés nélkül vállalható lett. Ugyanilyen megszokottá vált, hogy egy régizenei specialistaként hírnevet szerzett karmester jelenlétével legitimizálja a szimfonikus zenekarok kebelén belül gombamód szaporodó „barokk együttesek” bármelyikét vagy, hogy egy régizenei együttest modern zenekarból érkező koncertmester vezet.
Pénz kezet mos… Az, hogy közben a kutatás, a régi hangzás felderítésére törekvés eltűnőben van, úgy tűnik nem igazán hozza lázba a zenei közéletet. A régizenélésnek ez a része persze nem mindig látványos, sokak szerint nem is érdemes túlzott mértékben foglalkozni vele, hiszen a hangzásban is kevesen hallják a különbséget.
Mióta pedig a „korhű hangszeres” előadásmód a romantikus művekig, sőt azokon is túl terjeszkedik, egyre távolabb kerül az autentikusság ideája. A klasszika felől közelítve éppúgy, mint a modern felől érkezve a romantikus előadásmód számos olyan elemet tartalmaz (rubato, portato, gondozott, kontrollált vibrato), melyeket eddig még koncerteken sosem hallottam, miközben ezek a stíluselemek a korszak végéről származó hanglemezeken is jól követhetők, bizonyíthatók. A romantikus előadásmód kutatása még messze nem tart olyan szinten sem hangszeres sem énekes téren, ami indokolhatná az egyre szaporodó ilyen jellegű felvételeket. Ez alól néhány kamarazenei lemez jelent csak ritka kivételt.
Úgy érzem, a régizenélés ilyen fokú kommercializálódása mellett, a kezdetekhez hasonlóan ismét egyre fontosabb lenne a korhű játékmódhoz szükséges feltételek tisztázása, amennyiben valóban a régi hangzás kutatása a cél. Mivel szerintem ez utóbbi lenne az értelme a régi hangszerek és hangzás felfedezésének, a blogban továbbra sem szándékozom az üzleti célú, barokk címkével ellátott termékekkel foglalkozni, megtartanám inkább a lehető legkevesebb kompromisszummal megvalósítható korhű előadásmód iránti őszinte érdeklődésemet. Ennek jegyében osztanám meg itt a következő felvételt is a 18. század zenekarával Frans Brüggen vezetésével.
Ahogy a videón is jól látszik, akkoriban még mindenféle „protézis” nélkül is jobban boldogultak a francia barokk stílusos játékmódjával, mint sok mostanság a sajtóban egekbe magasztalt együttes. Lehetséges, hogy a kritikusok maguk sem látják, hallják a sok stílusidegen technikai és zenei elemet? Vagy csak ennyi idő után már nem ildomos ilyesmit szóbahozni? Remélem írásaim nyomán lassanként egyre többen lesznek érzékenyek a különböző korok játékmódjainak finomságai, részletei iránt, s így különbséget tudnak majd tenni az agyonreklámozott kamubarokk produkciók és a valós kutatásokon alapuló előadások között. Amennyiben így lesz, talán sikerülhet felújítani a historikus gondolkodásmód korai céljai iránti igényt, s egyúttal életet lehelni a „standard régizenélés” egyre gyorsabban kanonizálódó, így egyre sematikusabbá, unalmasabbá, kiszámíthatóbbá váló mai világába. Véleményem szerint az igazi érdeklődés alapján nyugvó közeledés a „hagyományos” és „historikus” hangszeres előadásmód képviselői között a szakmai színvonal és a régizenélés eredeti célkitűzéseinek megtartása mellett is lehetséges lenne…Csak az alapokat kellene tisztázni…Újra …