Szeptember 15-én és 16-án korunk egyik legjelentősebb fortepiano-művésze, Tom Beghin tett látogatást a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen. A művész koncertjéről és mesterkurzusáról Illés Szabolcs írt.
Mikor évekkel ezelőtt egy Bécsben élő muzsikus ismerősömmel találkozva megemlítettem, hogy a Sigiswald Kuijken brüsszeli osztályában eltöltött tanulóéveim azóta is mennyire meghatározzák a régizenélésről alkotott elképzeléseimet, az illető, aki egyébként választott otthonának „mainstream historizmusát” követve maga is foglalkozik pszeudo-barokkhegedüléssel, erre szinte gondolkodás nélkül a következőket válaszolta: „én is találkoztam egyszer a mestereddel és meg is mondtam neki, hogy azzal a hozzáállással, zenélési stílussal ahogyan ő a régi hangszerekhez és azok játéktechnikájához viszonyul, a zenei szempontokat és a hangminőség kívánalmait figyelembe véve nem szabad foglalkozni!”
Hasonló meglátásokkal azóta sem tudok igazán mit kezdeni, hiszen az említett mester egyik legfőbb alapelve a nyitottság, a kockázatvállalás, a különböző hangszerek, elfeledett játékmódok kipróbálása, elsajátítása, mivel a források gondos tanulmányozása után ez a legkézenfekvőbb mód a régebbi korok zenéinek korhű megközelítéséhez. A járatlan úton persze akadnak buktatók. A kísérletezés kezdeti szakaszában, a hangszerek fokozatos megismerése és bejátszásakor tartott koncerteken még nem minden zenei gondolat kapja meg legfennköltebb alakját. A kevésbé sikerült pillanatokért viszont bőségesen kárpótol az új hangszeren elért, mindaddig sosem tapasztalt hangzásélmény.
Tom Beghin koncertje és kurzusa, az elhangzottak fogadtatása és körülményei akaratlanul is ezt az élményt idézték fel bennem. Belgiumban és Hollandiában a historikus zenélésnek ugyan már ötven éve létezik olyan hangszerkutatásokra alapozott ága is, amely lehetővé teszi néhány elszánt zenész számára, hogy eredeti hangszereket is kipróbáljanak és ezek alapján kópiákat készíttessenek, még arrafelé sem általános azonban ez a fajta eltökéltség, amellyel Tom Beghin az Orpheus Intézet segítségével létrejött kutatási projekt keretében a Cris Maene által készített Érard-kópiával bejárja Európát és folyamatosan koncertszituációkban is teszteli a hangszert.
Ahogyan ez a koncert másnapján tartott előadáson és kurzuson is kiderült, ez a különleges hangú kópiahangszer nagyon érzékeny, kissé szeszélyes jószág, az előadónak fel kell készülnie az improvizálásra hangszerkezelés tekintetében is. Ha csak abból indulunk ki, hogy ez a példány a kor szokásainak megfelelően négy, a mai zongorához képest fordított logika szerint elrendezett pedállal rendelkezik (közöttük a zengető pedált a bal, a tompítót a jobb láb kezeli), ez is ad némi ízelítőt a játszott darabok zenei kihívásai mellett tornyosuló különleges feladatok mibenlétéről.
Újból bebizonyosodott, aki régi hangszeres előadásmódra adja a fejét, voltaképpen saját életét teszi nehezebbé, miközben egy mára elfeledett hangzás újraélesztésén fáradozik, aminek, mivel a mai közönségnek előzetes elképzelése sincsen róla, fogadtatásában sem lehet biztos. A hallgatóság, hangfelvételeken nevelkedve valójában csak egy megszokottan tökéletes produkcióra áhítozik és mit sem sejt a kulisszatitkokról, melyeket feltárni a művész részéről is inkább mentegetőzésnek hatna. Nincs más alternatíva: az önként vállalt kihívások mentén csak előrefelé lehet menni, sok év gyakorlással és kísérletezéssel olyan technikát kifejleszteni, amivel a közönséget is meg lehet nyerni, ahogyan ez úgy hiszem ezen a koncerten is sikerült. Sőt, Tom Beghin programválasztásával még tovább emelte a tétet! Beethoven zongorájának kópiáján a zeneszerző-óriás unalomig ismert művei közül csak az erre a hangszerre elképzelt Waldstein-szonátát, illetve a negyedik zongoraverseny lassútételének átiratát játszotta el és melléjük inkább a hangszer tulajdonságait remekül kiemelő francia darabokat választott mára már elfeledett szerzőktől. Így, egyben a Beethoven-műveket is kontextusba helyezve egy-egy Louis Adam és Daniel Steibelt szonáta hangzott még el az est folyamán.
Másnap a Zeneakadémia kiváló zongorista hallgatóinak részvételével egy kurzus és egy hangszerismertető előadás keretein belül adódott alkalom az új hangszerrel és hangzással való közelebbi ismerkedésre. Itt az előző esti koncerten felmerült esetleges kérdésekre is választ kaphatott minden figyelmes hallgató és mivel a Zeneakadémia tulajdonában lévő, korábbi zenékhez illő Anton Walter fortepiano-kópia is a növendékek rendelkezésére állt, a két hangszer hang-karakterének összehasonlítására is lehetőség kínálkozott. Bár a kurzuson résztvevő zongoristák számomra érthetetlen módon itt játszhattak először kópiahangszereken, Tom Beghin is csodálkozva állapította meg, milyen gyorsan és természetes módon adaptálják elképzeléseiket az újfajta játéktechnikához. A korhű hangszerek segítségével a darabok mindeddig sokak számára ismeretlen rétegei bontkoztak ki és nyertek értelmet.
Akik vették a bátorságot, hogy előadóként vagy hallgatóságként nyitott füllel és érzékekkel a hallottak alapján újraértelmezzék az ismert, tanult Beethoven műveket lefújva róluk az „érinthetetlen hagyomány” felhalmozódott porát, mindenképpen fantasztikus hangzó élményekkel lehettek gazdagabbak, miközben a kor stílusához is közelebb kerülhettek.
Tapasztalataim alapján, azt hiszem a résztvevők közül többekkel együtt kívánnék sok és sokféle kópiahangszert hazai zenei intézményeink számára és hasonló, rendszeresen ismétlődő mesterkurzusokat, hogy zenei múltunk saját korabeli hangzásának különlegességével együtt, frissességét visszanyerve kerülhessen itthon is minél többek számára elérhető, élő közelségbe.
Az esemény létrehozásáért és koordinálásáért mindenképpen köszönet illeti Stachó Lászlót a Zeneakadémia tanárát, aki Tom Beghin meghívásával az intézmény csembaló tanszakának korábban megkezdett, a korhűségre törekvő zenélés elősegítésére irányuló kurzusainak hagyományát igyekszik életben tartani.
