Két kíváncsiságtól hajtott fuvolaművész, Czeloth-Csetényi Gyula és Szilágyi Szabolcs a magyar fuvolázás történetének sarkalatos pontjait kívánták feltérképezni. Öt éve kezdtek anyaggyűjtésbe, melynek eredményei hamarosan könyv formájában öltenek testet. A kötetben a magyar fuvolaművészet stiláris hagyományának bemutatása mellett a szerzők választ kerestek a pedagógia, a hangszeépítés történetének kérdéseire is. Blogunkat a kötet előfutáraként indítjuk, melyben az elmúlt időszak kiemelkedő, a magyar fuvolázás történetével kapcsolatos írásokat közlünk. Jelen interjú eredetileg a Fuvolaszó 2010. márciusi számában jelent meg.
Vannak emberek – igaz nagyon kevés -, akikkel mindig jó találkozni és együttműködni, még akkor is, ha közben évek telnek el úgy, hogy ki-ki a maga útját járja. Szilágyi Szabolcs barátom, a Concerto Budapest fuvolaművésze is ilyen ember, akivel egy igazán sikeres együttműködést tudhatunk magunk mögött az Eloy Flutes kiállításának kapcsán.
– Szabolcs kérlek, itt a Fuvolaszó hasábjain jelentsd be azt a fontos eseményt, amelyre személy szerint mi ketten már 15 éve várunk. Biztos vagyok benne, hogy ez a koncert, amire készül a zenekar nem csak a Concerto Budapest életében lesz fontos állomás, hanem a hazai koncertélet jeles napja lesz.
– A tisztelt bérletvásárló közönség már bizonyára értesült arról az örömteli eseményről, hogy 2011. január 30-án Sir James Galway lesz a Concerto Budapest vendége a Müpában. A koncertnek külön érdekessége, hogy nem csak fuvolázik – két versenyművet is játszik -, de a koncert második felében karmesterként is pódiumra lép, Schubert Befejezetlen szimfóniájával.
– Ma már talán kevesen tudják, de a Fuvolás Társaság meghívta őt egy bálra a kilencvenes években, ahol koncertet is adott, de csak a tagságnak volt lehetősége akkor meghallgatni őt és feleségét is. Galway a Társaság illetve a Syrinx Alapítvány által alapított Doppler-díj tulajdonosa is lett. Néhány évvel később egy bank által szervezett zártkörű koncertre is sor került, de ide már csak a főpróbára juthatott be a szakma, oda is elég nehezen…
– Ez lesz Sir James Galway első magyarországi koncertje, ami a koncertlátogató közönség számára is elérhető lesz. Sőt, koncertelőjegyzéseit tanulmányozva ezt a programot csak nálunk, Budapesten játssza.
– Adódik a kérdés, honnan a személyes kapcsolat?
– Onnan kezdeném, hogy a kilencvenes évek legelején Csetényi tanár úr Bajára invitálta Wolfgang Strassnig Professzor Urat a grazi főiskoláról, aki, mint kiderült Zöller növendék volt akkoriban, amikor Galway szólófuvolás volt a Karajan irányította Berlini Filharmonikusoknál. Nagyon jó barátságban volt Jimmyvel, így rengeteget mesélt nekünk róla. Aztán jött az első koncertlátogatás Grazban, Galway koncertjére, ahol például a Liebermann Szonátával ismerkedhettünk meg, majd ezt követően az első Galway Szeminárium, amelyre te mentél. Én akkor Susan Milan kurzuson jártam a Liebermann művel, ezután már együtt mentünk a következő Galway Szemináriumra, s később az ő személyes meghívására, több alkalommal is volt szerencsénk fantasztikus tanítását hallgatni.
– Gondolom nem volt egyszerű létrehozni egy ilyen koncertet. Személy szerint neked, tudom, több éves lobby-munkád van benne. Milyen forrásokból finanszírozzátok az eseményt? Egyáltalán, hogy történik egy ilyen volumenű esemény szervezése?
– Szerintem az első és legfontosabb az, hogy akarni kell, hogy egy ilyen koncert létrejöjjön. Vagyis nem minden a pénz. Korábban, amikor még a mi zenekarunknál is úgymond „kolbászból volt a kerítés” – évekkel ezelőtt a zenekar a jelenleginél jóval nagyobb költségvetéssel dolgozhatott -, valahogy kevésbé volt az akkori vezetés fogékony arra, hogy kinek milyen kapcsolatai vannak, hogy úgy mondjam, kinek milyen kapcsolati tőkéje van, ami esetleg hozzájárulna a zenekar további szakmai presztízsének, ismertségének a növeléséhez. Ez azért sokat visszavesz a lelkesedésünkből, ilyenkor kevéssé érzi sajátjának az ember a munkahelyét. Talán fontosabb volt a „meghívom őt hátha engem is visszahív”-elv, és ez meglehetősen beszűkít bizonyos dolgokat.
Változást a zenekar jelenlegi művészeti vezetőjének érkezése jelentett. Keller Andrással (Keller András hegedűművész, karmester, a világhírű Keller Quartet primáriusa – a szerk.) sokszor beszélgettünk egy esetleges Galway koncertről már korábban is, azonban most jött el a megfelelő alkalom. Természetesen egy ilyen koncertnek nagyon súlyos anyagi vonzata van. Tehát kicsit érdekes a mostani helyzet, hiszen manapság a Concerto Budapest két véglete szerepel leginkább a zenei köztudatban: a nehéz anyagi helyzet mellett az utóbbi három évben elért igen magas szakmai színvonal. Tehát még egyszer mondom, nem minden a pénz… Például az elmúlt három évben mondjuk Juliane Banse, Gidon Kremer, Gilles Apap vagy éppen Ránki Dezső, Kocsis Zoltán azért jött, s azóta is jön hozzánk, mert számukra is érdekes és értékes az itt megkezdett munka. Azt azonban le szeretném szögezni, hogy ez a koncert a CB szervezésében valósul meg, ráadásul bérleti konstrukcióban, nem önálló koncertként, és nem koprodukcióban. A magyarországi Galway koncertet, a Keller András vezette Concerto Budapest valósítja meg.
Egyébként ez technikailag úgy néz ki, hogy először megtörténik a felkérés, majd egyeztetés folyik a terminusokról, lehetséges időpontokról, majd a műsorról, utóbbiról olyannyira részletesen folytak a tárgyalások, hogy majdnem kifutottunk az időből, és csak a bérlethirdetés előtt sikerült mindenről megegyezni. A részletekről Keller András és Sir James Galway folyamatosan egyeztetett, amit a zenekar menedzsmentje bonyolított le.
– Annak idején a főiskolán mindig azon dilemmáztunk – a szűkös anyagi lehetőségek miatt – milyen külföldi eseményre menjünk: kurzusra vagy versenyre? Mint már említetted így jutottunk el Jimmy svájci szemináriumára, és innen datálódik az ő magyarországi kapcsolata is.
– Ez érdekes, ezt már el is felejtettem, de valóban így volt. Azt érzékeltük ugyan, hogy az érvényesülés egyik legfontosabb eleme a versenyzés, más kérdés – azt gondolom -, hogy egy idő után nem lehet versenyekre hivatkozni, nem küldhetem fel magam helyett a koncertdobogóra az oklevelet. Fogalmam sincs például, hogy Galway nyert-e egyáltalán valahol. Főiskolás korunkban anyagi lehetőségeink miatt valóban válaszút elé kerültünk, ami nem jelenti azt, hogy versenyeken nem vettünk részt. Amikor én is Susan Milannal megismerkedtem, az egy olaszországi versenyen történt, utána kerültem ki hozzá Angliába, a Royal College of Musicba, Londonba. Ilyen formában elmondhatjuk, hogy a versenyen való érvényesülés lehetőségét részben feladtuk annak érdekében, hogy tanulhassunk, és attól tanultunk, akitől tanulni akartunk.
Azt azonban elmondhatjuk a mai zeneiskolásoknak, konzisoknak, főiskolásoknak, hogy húsz évvel ezelőtt minden más volt. Soroksáron, ahol élek akkoriban egy utcai telefon volt, ott sorba kellett állni, hogy sorra kerüljek, napokig gyűjtöttem a réz kétforintosokat, és örültem, ha kaptam vonalat külföldre. Internet hiányában információkat csak külföldi újságokból lehetett szerezni: ki hol tanít, milyen kurzusok vannak, nem kell mondanom milyen nehezen. Mindent postán keresztül lehetett beszerezni: kottákat, lemezeket, örültünk, ha nem tűnt el. Csak egy-két bank volt a belvárosban, ahol valutát tudtunk utalni a részvételi díjakra, stb. De leszerveztünk mindent így is, mert akartuk, éreztük, hogy fontos!
– Azt hiszem mindkettőnk számára – az öröm mellett – elgondolkodtató, hogy miért kellett várni Sir James Galway koncertjére 18-19 évet az után, hogy magyarországi kapcsolata létrejött. A magam részéről döbbenetesnek és elszomorítónak tartom a tényt, hogy nem történtek lépések korábban az ő nyilvános hangversenyével kapcsolatban. Azt hiszem nem csak a pénz és a szándék hiányzik ilyenkor, hanem valami szemléletbeli gikszernek is kell itt lennie.
– Tizenöt éve dolgozom a magyar zenei életben, a tapasztalataimat tudom mondani. Először is a szimfonikus zenekari repertoár indukál bizonyos konvenciókat, nyilvánvaló tehát, hogy a legtöbbet foglalkoztatott előadók – az énekes szólisták mellett természetesen – a zongoristák, illetve a vonós szólisták. A fúvósok sokkal kisebb szerephez jutnak.
A fuvola nem elhanyagolható a fúvósok között, az ebben a vonatkozásban lényegtelen. Másodszor arra gondolok, hogy Galway az elmúlt 20-30 évben a komolyzenei piacon meglehetősen nagy presztízsre tett szert, hogy úgy mondjam a nemzetközi komolyzenei mainstream főcsapásában szerepelt, sok tízmillió eladott hanghordozóval, emiatt elég riasztó lehetett a honi koncertszervezőknek, – természetesen a gázsira gondolok. Talán Kiri Te Kanawa, vagy Jessie Norman jut eszembe, akik szintén nemigen fordultak meg Magyarországon akkoriban. Harmadszor, mióta eszemet tudom mindig is jelen volt Magyarországon egyfajta közízlést meghatározó, a közízlést befolyásoló, irányító szemlélet. Hogy ez például rám a legkisebb mértékben sem hatott, azt nem utolsó sorban annak tudom be, hogy tízes és huszas éveimben engem személy szerint sokkal jobban érdekelt a heavy metal, később a grunge, az indusztriális metal, majd a britpop. Nem tudtam igazából, hogy az itthoni közvélekedés szerint ki „a fuvolás”… A saját utamat jártam, a saját érdeklődésemet próbáltam kielégíteni.
Természetesen teljesen más a helyzet Angliában, Amerikában és még nagyon-nagyon sok helyen a világban. Ha azt mondod: The Man with the Golden Flute, még talán a sarki fűszeres is tudja, hogy Sir James Galwayról van szó. Nem beszélve, hogy nem egy tanítványomnál, akiket Londonban tanítottam az otthonaikban, szinte természetes volt, hogy a Mr. Bean és Nigel Mansell videók mellet ott legyen egy Galway videó is.
De ha a kérdésed arra irányul, hogy a Concerto Budapestnél nagyságrendekkel nagyobb közpénzekből fenntartott komolyzenei együttesek eddig miért nem hívták meg Galwayt, vagy más, hasonló kaliberű sztár státuszban lévő művészt Magyarországra – hiszen ezzel nyilvánvalóan a figyelmet is magukra irányíthatták volna, vagy ha valaki mégis meghív valakit, akkor miért ugyanazt hívja vissza egy másik zenekar, – azt nem tudom. Hiszen ha ilyen-olyan magyarázatot találunk is, hogy miért nem, akkor is százszámra akadt volna lehetőség, mint ahogy azt az a bizonyos bank meg is tette 1998 decemberében.
– Igen, pontosan erre irányult a kérdésem. Azt gondolom, Galway-el kapcsolatban meg lehetett volna spórolni ezt a 15 évet. Az első bakelit korongokat egyébként zenekari művészek hozták be az országba a 80-as években, nekik volt lehetőségük akkor külföldre járni, és látni, hallani ezt-azt. Ha jól tudom ifj. Kovács Imre és Barnabás Zoltán voltak talán az elsők, akiknek a bőröndjében ilyen lemezek lépték át az országhatárt. Emlékszem apukám napi szinten hallgatta azokat a felvételeket, amiket a külföldi útjáról hozott, tehát Galwaynak meglehetősen korán kialakult itt tábora, ami azonban nehezen szélesedet ki, a szakmán túlra. Arról nem is beszélve, hogy azóta felnőtt legalább egy-két generáció, akik alig tudnak róla valamit.
– Sőt, egyik kedves Rádiózenekaros kollégámat is meg szeretném említeni, Fehér Tibort, aki miután megtudta, hogy milyen kapcsolatom van Galway-val, egy fantasztikus kuriózummal lepett meg, de erről majd később. Mindaz, amit elmondtál egyébként, azt támasztja alá, hogy ezekben az emberekben, és még nyílván nagyon sok mindenki másban is volt igény, hogy ismereteit növelje, talán inkább ezt nem osztottuk, osztották meg egymással.
– A kilencvenes években, amikor már könnyebben lehetett külföldre utazni, volt egy erős nyitás szakmailag is. Mára – úgy érzem – ez a folyamat teljesen megtorpant. Annak ellenére, hogy hihetetlen könnyen lehet információhoz jutni, az érdeklődés meglehetősen belterjes. Mintha lenne egyfajta hipnózis, ami itthon tartja az érdeklődést, – szakmai dolgokra gondolok elsősorban és nem a közízlésre.
– Ezzel teljes mértékben egyetértek, ezt magam is így látom. Annak idején úgy tűnt, hogy a fuvolás találkozókon elindult valami, évről évre újabb dolgokkal ismerkedhettünk meg, rengeteg külföldi vendég fordult meg a találkozókon, egyfajta köldökzsinórt jelentett, kapcsolatot tartva a nemzetközi fuvolás élettel, és nem utolsó sorban diákok, tanárok, kollégák itt meg tudták osztani a tapasztalataikat egymással. Nem tudom mi az oka, hogy ma nincsenek ilyen szakmai rendezvények. Csak azt tudom, hogy ha nincs meg benned az igény, ha nincs egy belső hang, ami állandóan hajtogatja, hogy kíváncsi légy, akkor nincs miről beszélni. Én azt tudom neked mondani, hogy most is van a számítógépemen olyan darab, nem is egy, amit idő hiányában egyszerűen nem tudok megtanulni. Találtam valamit, ami felkeltette az érdeklődésemet, elindultam egy vonalon. Mikor kiderült, hogy az illető kiadója még az interneten is alig fellelhető, vagy éppen az a darab még csak szerzőnél található meg, hát felvettem a kapcsolatot a szerzővel, megírtam neki ki vagyok, mit szeretnék, és azonnal jöttek is szépen a kották. Inkább már kezd lelkiismeret-furdalásom lenni amiatt, hogy még mindig nem játszottam el a darabjait. Ki tudja, lehet, hogy megint talál az ember egy Liebermann Szonátát… Vagy ott volt az Eloy Flutes, amire sok mindent lehet mondani, de azt nem, hogy a világ legismertebb gyártója lenne, mégis megtaláltuk, elhoztuk ide.
Mindazonáltal óva intenék mindenkit attól, hogy annak a bizonyos „enter” gombnak a megnyomásával az éppen eléjük kerülő ismeretek megrészegítsék, s az az érzés kerítse hatalmába, hogy azt már mi úgyis tudjuk…
– A zenekari munka mellett zeneiskolában is tanítasz. Milyennek látod a zenélés e két végpontjának a kapcsolatát? Lehet stilárisan átjárót nyitni a két terület között?
– Az a feladatom – ahogy fogalmaztál -, hogy átjárót nyissak, mégpedig a zene által. Persze a kérdésfelvetésedből kitűnik, te is tudod, ettől azért jóval árnyaltabb a kép. Ha a saját szemszögemből nézzük a helyzetet, már az is sokfajta megközelítésre ad okot. Egyrészt felvetődhet a kérdés, hogy milyen érzés egy kétségkívül fárasztó, ugyanakkor elgondolkodtató, és nem utolsósorban inspiráló zenekari próba után beesni a zeneiskolába és egy rövid magyar gyermekdalt tanítani egy kisgyereknek, amit még eljátszani is alig tud, mert most kezdett el fuvolázni.
Nos, ilyenkor megpróbálom a zenélés felső végpontjából megközelíteni: feltételezem, hogy el fogja ő majd játszani a Hindemith Szonátát is, ez csak az első lépés, s ha ezzel a szándékkal közelítem meg a helyzetet, akkor biztosan nem egy mindennapi rutinfeladat lesz az egészből. Pedagógusként mindig azt tartom a legfőbb feladatomnak, hogy a gyermeket, akivel éppen foglalkozom, a lehető leghosszabb ideig a zene iránt érdeklődő, a zenét bizonyos mértékig értő, és azt elsajátító, de mindenképpen befogadó, egészséges lelkületű emberré neveljem. Ugyanakkor zenekari muzsikusként érzékelem, hogy ma, zenekarba bekerülni, egyáltalán állást találni szinte lehetetlen. Ám azt a jelenséget is, hogy évről-évre fogy a koncertlátogató közönség, egyre nehezebb megtölteni a koncerttermeket dacára annak, hogy a zenekari zenészekkel szembeni követelmények, elvárások bizonyos zenekaroknál – így a mi zenekarunknál is – egyre nőnek, ami nyilvánvalóan színvonal emelkedést generál.
Nos, a két dolog közötti összefüggésre szeretnék rávilágítani. Itt van a tehetséggondozás kérdése, azaz a zenei versenyeké. Addig, amíg egy országos méretű zenei versenynek alapfokon jó esetben legfeljebb valamivel több, mint egy tucat nyertese – helyezettje – van, addig olyan tanszakok esetében, mint mondjuk a furulya, fuvola, gitár vagy zongora, ahol a jelentkezők száma százas nagyságrendű, a nem nyertesek száma több százra rúg. Elég egyetlen gikszer, egy memóriazavar, vagy ha más nem, akkor éppen a hangszer kezd rakoncátlankodni a kezükben, és nem takar, vagy az izgalom tréfálja meg a „versenyzőt”, s a gyermekek sok hét vagy hónap fáradságos munkája után kudarcélményt szereznek. Vagy éppenséggel jól sikerült a produkció, mégsem mentek tovább, és így már sokkal könnyebben fordulnak mondjuk az aerobik, a vízilabda, vagy tudom is én mi felé, mi pedig csodálkozunk, hogy miért egyre népszerűtlenebb a zenei pálya. A kudarcélmények a gyermekeken keresztül beszivárognak a családokba, a szülők esetleg elmondják a munkahelyükön a legjobb barátjuknak, az a legjobb ismerősének és így tovább, s máris megszámlálhatatlan emberről beszélünk, akinek valami nagyon idegen, valami nagyon nem neki való jut az eszébe, ha azt a szót hallja, hogy komolyzene. S persze, hogy egyre kevesebb a koncertlátogató. Tizenhét éve, még főiskolásként nyilatkoztam arról ennek a lapnak a hasábjain, hogy véleményem szerint széleskörű társadalmi bázist kell kialakítanunk a kultúra befogadására, és ma sokkal rosszabb a helyzet, mint tizenhét évvel ezelőtt.
Persze ma, Magyarországon, s a világban is általános értékválság van, de észre kell venni végre, a huszonnegyedik órában vagyunk. Tehát muzsikáljanak minél többen, akár amatőr szinten is.
– Erről két dolog jut eszembe. Ez egyik, hogy két magántanítványom is van, akik munka mellett aktívan zenélnek – az egyikük több hangszeren is –, de csak az egyikük magyar, a másik külföldi. A másik gondolatom, hogy nálunk a zeneiskolában évek óta az a tendencia, hogy számszerűen egyre több gyereket vegyünk fel, – ami csak úgy lehetséges, hogy sokan hagyják el a tanszakot egyszerűen a zeneiskolai merev időbeosztás miatt. Ennek természetesen a vezetőség őrül, hiszen évről évre ki lehet mutatni, hogy ennyi meg annyi gyereket vettünk fel, de ha ezt a számot összevetnénk azzal, hogy hányan mennek el, akkor elég rossz arányt kapnánk. A jelenlegi zeneiskolai rendszer egyáltalán nem az amatörizmust segíti, valójában teljesen professzionalizált, és mint ilyen, a zeneiskola is lényegét tekintve a pályára készülés első lépcsőfoka. A rendszer nem a nagyobb gyerekeknek kedvez, sőt a nagyok – ha nem nyernek versenyt, nem felvételiznek, stb… – inkább csak a helyet „foglalják” a kicsiktől, hiszen fuvolára évtizedek óta túljelentkezés van. Ilyenkor a nagyobb növendék kimarad, vagy magántanítvány lesz, vagy be-bejár a tanárhoz szívességből, aki néha meghallgatja, vagy – ami a leggyakoribb – végleg leteszi a hangszert ezzel szakít a zenével is. Itt kell megemlítenem egy másik közös Galway élményünket, amikor a szemináriumon az amerikai milliomos néni, a brazil egyetemi tanár – aki egészen szép Reinecke szonátát játszott -, és valamelyik neves amerikai szimfonikus zenekar fuvolása ugyanolyan fuvolaórát kapott, természetesen képességeinek figyelembevételével. Külföldi kurzusokon a pályára készülő „profi” fiatalok mellett jelentős az amatőrök jelenléte is. Nyilvánvaló, hogy a későbbi igényes koncertlátogatók az amatőrökből, a „nagyokból” kerülnének ki, s ráadásul ez a szegmens a hangszerboltok és a kottakiadás számára is felívelő piacot jelentene. A szakmai színvonal megtartása mellett lényeges lenne a magasabb korú fiatalok zenetanulását is támogatni, ezzel erősítve az amatőr zenélés értékét, a koncertlátogatók igényességét. A mai finanszírozási rendszer azonban ezt a réteget figyelmen kívül hagyja és ezzel szemben áll az iskola presztízsét növelő versenyzés igénye is.
– Visszatérve a versenyekre, megértem persze a kollégákat is, hiszen egy-egy verseny által mindenki bizonyítani akar, mert bizonyítani kell. Ezt várják el az igazgatók, a feletteseink, amit én meg is értek és meg is érzek, csak azt szeretném, hogy egy zenei verseny a gyerekekről, a tehetségről szóljon. Én a mai napig tanulom, tanulhatom a zenét, nagyszerű muzsikusok között, nap mint nap, nem tehetem meg, hogy egy karmester instrukcióját felülbíráljam, nekem zenekari zenészként kutya-kötelességem végrehajtani azt, amit a karmester mond, és nem csak rólam van szó, nem tehetem tönkre a másik hatvan vagy nyolcan ember munkáját azzal, hogy én „felülvizsgálatot” tartok. Az óráimon, a próbákon szerzett tudást és tapasztalatokat adom át a tanítványaimnak.
És itt újra visszakanyarodnék Galwayhoz. Ahhoz a csöppet sem elhanyagolható, de meglátásom szerint az utóbbi években igencsak háttérbe szoruló tényhez, hogy a színpadon való hangszeres játék – esetünkben a fuvolázás – mégiscsak előadóművészet is. Tehát a legkisebb mértékben sem mindegy ki áll a színpadon, az illetőnek van-e, és ha igen, milyen a színpadi jelenléte. Megértem, hogy ezt tanítani nem lehet a ma oly népszerű tudományos fokozatok alkalmával, de engem mindig is ez foglalkoztatott, és jó volt minden alkalommal rácsodálkozni, akárhányszor láttam, hallottam is őt.
A karrier, vagy az úgynevezett életpálya lehetőségei nagyon behatároltak. Mint mondtam ma zenekari állást kapni a korábbiakhoz képest iszonyúan nehéz, ma annak is örülnek egy zenekarnál, ha éppen nem kell létszámot leépíteni. Sajnos ennek tudatában kimondva, kimondatlanul is ”csak” a zene szeretetének a nevelésére vállalkozhatunk. A szólista karrier esélye igen csekély, sok lemondással jár, és szerencse is kell hozzá.
Összességében ezzel a példával tudom érzékeltetni, hogy az alapfoktól kiindulva milyen útvesztőkön át jutunk el addig, hogy egyfajta közönség-lemorzsolódást serkentünk és nem közönségbázist építünk. De optimista vagyok, és abban bízom, hogy a tehetség mindig utat talál magának.
– Szinte rajongással beszélsz Galway-ról. Őt hoztad fel példaként ebben az érvelésben is.
– 38 évesen, 15 évvel a zenekari pályafutásom után is vállalom. Ez egy igen nehéz pálya, sokszor ki vagyunk szolgáltatva másoknak, mások véleményének, és azt gondolom szükség van arra a bizonyos kiindulási pontra. Nálam ez a pont Galway személyisége. Felteszem a lemezeit, és amikor kicsit rosszabb kedvem van, megpróbálok azokból az órákból meríteni, amelyeken tanított. Ilyenkor rendezni próbálom a fejemben a dolgokat. Mindenkinek azt kívánom, hogy legyen ilyen élmény az életében.
– Beszéljünk végül néhány praktikus dologról a koncerttel kapcsolatban. Tudom, szívügyed, hogy minél több fuvolás jöhessen el erre a hangversenyre.
– Az elmondottak alátámasztják, hogy valóban azt szeretném, azt szeretnénk a munkatársaimmal együtt, hogy minél többen részesei lehessünk ennek az élménynek. A koncertre a bérletek értékesítése lassan a végéhez közeledik, és elkezdjük értékesíteni a szóló belépőket.
Azért javaslom, hogy a Concerto Budapestnél keressék a jegyeket, mert csoportos jegyvásárlás esetén bizonyos kedvezményt tudunk adni, tehát érdemes összeállni, és szerintem az sem mellékes, hogy nálunk mindenki ki tudja választani, hogy honnan szeretné meghallgatni a koncertet, ami a Müpa méreteit ismerve szintén nem elhanyagolható. Mindemellett titkon abban reménykedem, hogy akik nálunk vásárolják meg a koncertjegyüket, azoknak később további meglepetéssel is szolgálhatunk majd.
