Melyek egy általánosan elismert, iskolaalapító, hagyományteremtő, megfellebbezhetetlen tekintéllyel bíró vezéregyéniség legfőbb jellemzői? Alapvető feltétel az elhivatottság vagy hivatástudat, szakterületén úttörő szerepének kivívásához a másokét jóval meghaladó tudásszint és az ennek megszerzéséhez elengedhetetlen állandó kíváncsiság, érdeklődés, tudásvágy. Különleges képességeinek kibontakoztatásához, elismertetéséhez pedig mindezen felül szükséges egy karizmatikus, szuggesztív személyiség, aminek segítségével híveket, támogatókat, tanítványokat, rajongókat szerezhet, megalapozva ezzel személyes varázsának szerencsés esetben az évtizedek során dinamikusan táguló bűvkörét.
Nincsen ez másként a stílusteremtő művészeti irányzatok ikonikus alakjai, az iskolaalapító nagy tanáregyéniségek vagy a régizene-játszás időközben „guruvá” nemesült második generációjának képviselői esetében sem. Az utóbbiak nevéhez fűződik a legelső állandó, máig is működő világhírű historikus zenei együttesek megalapítása. Mivel abban az időben Nyugat-Európa sem bővelkedett még régizenei oktatási központokban, személyes stílusuk, habitusuk, kutatási kedvük és hajlandóságuk határozta meg újonnan alakult zenekaraik hangzásvilágát és fejlődési irányát.
A régizenélés kezdeti, ingoványos talaján járatlan követőik mindezt figyelembe véve is jó kezekben tudhatták magukat: tehetséges, fiatal vezetőik Dolmetsch, Landowska, Wenzinger, Melkus, Dart, azaz az első generáció úttörő kutatói kezéből a stafétabotot átvéve tele voltak energiával, kísérletező kedvvel és nem utolsósorban a zenei életben még mindig uralkodó romantikus előadásmód elleni lázadás hevületével.
Nagy hatású és eleinte igencsak megosztó koncertek, lemezfelvételek és ezek kapcsán sokszor meglehetősen kemény hangú kritikák kísérték az új, merész irányzat első lépéseit. A kivételes tehetségű szólisták vagy zenei vezetők köré épült új formációkban a lemez- és koncertipar is hamarosan felfedezte a piaci lehetőséget, amit a korhű hangszerek szokatlan, friss hangzása által „leporolt”, újjáélesztett barokk művek és felvételeik iránti rohamosan növekvő kereslet jelentett.
A régizenei együttesek világhódító diadalútjának egyengetésére nem is volt szükség agyafúrt praktikákra, a kitűzött célok eléréséhez egymagában elegendőnek bizonyult a romantika korából átmentett, reflektorfénybe állított virtuóz szólistákra és a barokk zene előadásmódjához egyébiránt teljesen szükségtelen interpretatív karmesterekre építő sztárkultusz továbbörökítése. A séma természetesen együttesenként kicsit különbözőképpen működött, vezetőjük dönthetett arról, milyen mértékben hajlandó alávetni magát a rendszer követelményeinek, és milyen művészi kompromisszumokat hajlandó megtenni karrierje érdekében.
Izlandtól Japánig turnék, lemezsorozatok követték egymást mindegyik első generációs régizenei együttes életében, miközben új formációk is sorra alakultak. Az időközben a koncerttermekben is teljes létjogosultságot nyert korhű hangzás és a barokk, később a klasszika, majd a romantika kimeríthetetlen terméséből előásott ismeretlen zeneszerzők művei iránt sem csökkent az érdeklődés, az egyes együttesek telt házas koncertjeit rajongótáboraik a legnagyobb koncerttermekben is biztosították. A maximális sebességen pörgő gépezetet a kijelölt, sikeres úton vitte tovább a lendület.
Valami azonban ezen a ponton gyökeresen megváltozott:
A számtalan, egymást sűrűn követő koncertturné és az időközben az előadóktól egyre nagyobb precizitást igénylő lemezfelvételek világában sem idő, sem tér nem maradt többé a barokk zene alapvető elemének tekinthető kísérletezés és az improvizáció számára.
Hasonló okok miatt a „problémás”, nehezebben kezelhető kópiahangszerek igényét lassanként kezdte felváltani a könnyebben és biztosan megszólaló, korhűség szempontjából azonban igencsak kérdéses technológiák felhasználásával készült és „köztes”, sokszor inkább modern hangzásképbe illő hangszerpark iránti kereslet. (Üzleti szempontból talán az sem mellékes, hogy az így „semlegesített” hangzás által a zenekarok további rajongókat nyerhettek a régizenei hangzással szemben korábban ellenérzésekkel viseltetők táborából.)
Mindeközben, talán szintén a hajszolt munkatempónak köszönhetően repertoárjukban a korábban oly bátran feszegetett határokon túlról, kevés kivételtől eltekintve szintén lassan visszatértek a romantikus korból is ismert, „bejáratott”, a közönségnek oly kedves, ismertsége okán részükről semmilyen erőfeszítést nem igénylő, áttetsző hangzásában is kellően monumentális, számtalanszor újrahallgatható barokk és klasszikus művek megszokott köréhez.
A „korhűség” igényével a romantika irányába tett lépések következtében idővel az első generációs zenekarok, és példájukon felbuzdulva a később alakult barokk együttesek további kompromisszumokra is késznek mutatkoztak. Mivel a hirtelen előállt keresletet historikusan képzett vonós hangszerjátékosokkal nem lehetett betölteni, sem a korhű módon épített és felszerelt hangszer, sem az ehhez illő játéktechnika nem lett elvárás többé.
Lassan a piac is „megtelt” régizenei együttesekkel, nem csoda hát, hogy az „alapító atyák” pozíciójuk és jövedelmük fenntartása érdekében modern szimfonikus zenekarok alkalmi vezetőinek is elszegődtek. Ezek a nagy, főként romantikus és modern zenéhez szokott együttesek is nyilvánvalóan rengeteget profitáltak ebből az együttműködésből, hiszen zseniális muzsikusok vezetésével egy, a barokk és klasszikus művek kívánalmainak megfelelő áttetsző és artikulációban gazdagabb hangzásvilágban is kipróbálhatták magukat.
Ezzel az utolsó akadály is elhárult a korábban oly különböző, egymással gyakran gyökeresen szembenálló véleményeket generáló zenei világ átjárhatósága között. Egyes szimfonikus zenekarok „barokk” együtteseket is alakítottak, s egyúttal kifejezetten modern közegben nevelkedett nagynevű szólisták és menedzsmentjük számára is megnyílt az út a korábban csak képzett „specialisták” számára fenntartott historikus hangszereken játszó együttesek közege felé.
Egyes európai és amerikai idősebb, korábbi heves vitákat, ellenérzéseket átélt, s ettől kissé talán megfáradt, a régizene-játék fennmaradása iránt elkötelezett zenetudósok a stílushatárok fent említett fokozatos elmosódásának okát a korhűségre törekvés általános elfogadottságában és a historikus előadói gyakorlat az oktatásban való mind szélesebb elterjedésében vélik látni, ezért örömmel üdvözlik ezeket a változásokat.
Véleményem szerint az ok sokkal prózaibb és inkább az ellenkező oldalon, a régizenei együttesek fokozatos „neutralizálódásában” keresendő. Amennyiben az utóbbi vélemény megállja a helyét, felmerül azonban a kérdés, miért is bajlódjunk egyáltalán a nehezen kezelhető, modern képzésünk után több év átállást igénylő historikus hangszerekkel, ha az együttesek vezetői a hangszereseikkel szemben ilyen igényeket egyre kevésbé támasztanak, és ezért a zenekarok tagsága sem homogén többé ilyen szempontból. Modern nagyzenekarok számos példája igazolja, milyen jól adoptálhatók a régizenei ismeretek mai hangszerapparátusra is.
A hangzásbeli különbségek és játékmódjukban történetileg tájékozott „historikus” zenészek fokozatos eltűnésével egyre álságosabbnak tűnik a „korhű hangszeres előadás” címkéjének további fenntartása és általános alkalmazása is, ami innentől kezdve leginkább csak az e köré felépített mítoszra alapított intézmények és vezetőik karrierjének üzleti szempontjaival indokolható.
Bármelyik véleménnyel is szimpatizálunk, a nyomon követett történésekben az említett vezéregyéniségek szerepe vitathatatlan, hiszen a régizenélés eddigi és ezutáni története egyben az ő „guruvá” válásuk útja is. Egyesek közülük, idős koruk ellenére a kezdetek célkitűzéseit megtartva fáradhatatlanul kutatják a korhű hangzás minél tökéletesebb megvalósításának lehetőségeit, s közben zenei felfogásukban is folyamatosan változnak és változtatnak növelve ezzel az eredeti értelmében vett régizene-játék továbbélésének esélyét.
Mások törekvéseiben azonban úgy tűnik, a régizene-játszásról alkotott képük a régi korok szellemisége helyett sokkal inkább a mai piac követelményeihez idomult. Természetesen így is csodálatra méltó életművet, együtteseket és koncerteket hoztak létre, közben azonban maguk is elkerülhetetlenül „intézményesültek”, sziklaszilárd, változtathatatlan hangzásba és formákba öntötték a sikerre vezető úton évtizedekkel ezelőtt kialakult elképzeléseiket, s azóta ennek konzerválására törekednek. Ezzel viszont figyelmen kívül hagyják a régizenélés mint élő műfaj folyamatos változás, kutatás, felfedezés iránti igényét, így ma „guruként” hasonló álláspontot képviselnek, mint azok az intézmények és oktatási rendszerük, amik ellen annak idején lázadásuk irányult.
Példájuk ma is sokféle tanulsággal és értelmezési lehetőséggel szolgál az utánuk következő generációk számára, akik meghatározzák a régizene-játék további sorsát és lehetséges irányait. Döntéseink pedig, miközben válaszok az adott kor igényeire és lehetőségeire, egyúttal saját céljaink és preferenciáink elé is tükröt tartanak. Csakis rajtunk múlik, hiszen a közmondással ellentétben minden példa ragadós.
