A Barokkon innen és túl – Kalandozások a keskeny ösvények mentén sorozatunk szerzője, Illés Szabolcs ezúttal Faragó-Thököly Márton hangszerkészítő mesterrel beszélgetett.
„A fával való munka és a hangszerkészítés mindig is titokzatos és rejtélyes volt számomra, és a zene mindig lenyűgözött. Fiatal fejjel ezért jöttem Torontóból Budapestre, hogy megtanuljam a hegedűkészítés művészetét, mesterségét. Szerencsémre, Budapest szívében megtaláltam azt a műhelyt, ahol megtanulhattam ezt a csodálatos és sorsfordító szakmát, olyan mesterektől, akiknek céljuk megőrizni és tovább vinni a magyar hangszerkészítés hagyományát, mely a 19. századi, Osztrák-Magyar Monarchia korából merítkezik. Az évek alatt megismertem a régi itáliai stílust, a cremonai, bresciai és velencei tradíciók nyomán. A régi idők technikáinak és az elfeledett, 16.-17. századi intarziakészítés egyesülése képviseli a barokk kor igazi szellemét az elkészült hangszereimen, melyet a magyar iskolának egy csipetnyi jelenléte hangsúlyoz ki” – írja bemutatkozásában Faragó-Thököly Márton.
Versenyek és elért eredmények: 2018 – Auer Lipót Nemzetközi Hegedűkészítő Verseny (Szentpétervár, Oroszország): Ezüstérmes; külön díj a hangért; 2022 – Nemessányi Sámuel Nemzetközi Hegedűkészítő Verseny (Budapest): Ezüst érmes és „legjobb magyar kópia” különdíj; 2022 – 8. Nemzetközi Hegedűkészítők Verseny (Alsókubin, Felvidék): Ezüstérmes és „legolaszosabb hegedű” különdíj.
– Korábbi hirdetésedben láttam, hogy intarziás hangszerek készítését is vállalod. Magyarországra költözve ilyen exkluzív vevőkör kialakítására számítottál?
– Engem inkább a dolog szakmai része érdekelt. Nem láttam akkoriban itthon készítőt, aki ilyesmivel foglalkozott volna és természetesen a kihívás is vonzott. Mindig kell valami új, inspiráló feladat. De intarziákat csakis olyan modelleken készítek, amikre ez jellemző volt. Az olasz iskolán belül még a különböző készítők stilisztikáját sem keverem. Olaszországban főként a régi bresciai iskolára volt jellemző az intarzia, de ott is készítőnként változó formában.
– Egy ilyen hangszer elkészítése viszont rengeteg munka- és időbefektetést jelent.
– A szakmai rutin kialakításával azért belejön az ember és én pont ezt a gyakorlatot szerettem volna itthon megszerezni és meghonosítani.
– Sikerült?
– Nem igazán volt rá kereslet. A zenészek manapság inkább azt nézik, mennyire kopott a fa, a lakk, azaz mennyire tűnik öregnek egy hangszer. Mindig felmerül a kérdés a muzsikus vajon a szemével vagy a fülével hall? Valamiért mindenki 300 éves hangszeren szeretne játszani.
– Pedig itt a blogon is szó került már a régi és új hangszerek összehasonlító tesztjéről, ahol függöny mögött, bekötött szemmel játszó és értékelő zenészek körében sosem a régiek nyernek.
– Megváltoztak a hangzásbeli igények, a fülek is. Ami hangos, ebben az esetben például nem mindig feltétlenül jó is.
– Manapság a lebutított hangfelvételek és az általános zajszint, elektromos háttérzaj-zene korában egyébként sem tudom mennyire hallunk még reálisan.
– A zene bekerült a háztartásokba, a telefonokra, miközben az akusztikus hangszerek számára egy koncerttermi élő előadás az ideális.
– Emiatt is kérdés számomra, meddig lesz még életképes a koncertipar. A neten hallgatva szinte mindegy, milyen hangszer van az előadó kezében. A koncerthirdetésekben a hangszereknek inkább csak a névértékét, nem a hangját említik. Szerinted lehet ezen változtatni?
– Nem egyszerű. Túl erős az árverések, műkereskedők piaca, ami az évek hosszú során kialakult.
– Tegyük hozzá, szintén nem a hangszerek hangja alapján.
– Persze, inkább a címke és a név fontos. Stradivarit már a saját korában is hamisították. Máig is a látszat, a hírnév számít. Neki pedig nagyon előkelő vevőköre volt, magas árakat szabhatott, még ha a vevők nem is mind a profi zenészek, hanem inkább az uralkodók, gazdag mecénások, gyűjtők köréből kerültek is ki.
– Azt is elfelejtjük ilyenkor, hogy ezek a 300 éves hegedűk anno barokk hangszerekként épültek és azóta számtalan alapvető beavatkozáson estek át. Hangjuk ma valószínűleg egyáltalán nem hasonlít az építésükkor elvárt, megkívánt hangideálhoz. Neked így csak a modernizált hangszerek állnak leginkább rendelkezésedre, ha modellt keresel.
– Igen, de én eleve csak modern hangszereket készítek. Ezt is furcsa azonban kimondani, hiszen egy konzervatív mesterségről van szó, aminek a készítési hagyományai ötszáz éve gyakorlatilag nem változtak.
– Persze, nem igazán lehetett a modelleket tovább tökéletesíteni. A mai kor folytonos fejlődésre építő gondolkodásmódját alapul véve szinte csoda, hogy ma is létezik még hegedűkészítés. Lehet, hogy éppen ebben van az értéke?
– Igen is meg nem is. Hogyan készítsünk tökéletes terméket, ami örök életen át tart és minden előadónak megfelel? Ilyen nem létezik.
Épp a törékenység, gyengeség a legszebb jellegzetessége egy hangszernek. Egy új hegedű igyekszik alkalmazkodni a környezetéhez, és a művészhez is, aki játszik rajta. Ettől jöhet létre az az egymásra találás, összesimulás, amitől számukra és hallgatóik számára is kinyílik a világ.
– Igen, az előadó és a hangszer tanítják egymást.
– Miközben a hegedű nem felejt. Az előadó viszont jobb esetben változik, fejlődik és ebben segítheti egy új mesterhangszer, ami nem falakat és gátakat képez.
– Fal lehet egy címke is, ha valaki csak régi hangszerek közül hajlandó választani.
– Ilyen muzsikusok eleve nem jönnek hozzám. Szerencsére azonban egyre több fiatal látja be, hogy ma is vannak olyan megbecsült készítők itthon Magyarországon, akiknek neve van, és akiknek hangszereivel a zenész is karriert csinálhat, érvényesülhet.
– Könnyű belátni, hogy egy új hangszer még alakítható, egyéniségre formálható, míg egy 300 éves darabhoz, ha valami probléma adódik, javításra szorul, alig van valaki, aki felelősséggel hozzá mer nyúlni. Régizenészként én mindenképpen az új kópiahangszerek pártját fogom, hiszen a rengeteg átalakítás után legtöbbször nem tudjuk, milyennek is kellene lennie egy hegedűnek eredeti, barokk formájában, milyenre kellene visszaépíteni, ha egyáltalán az állapota ezt még megengedi.
– És ezek a régi hangszerek az időjárástól függően is nagyon rapszodikusan viselkednek. Az újak hangban és árban is sokkal közelebb állnak egy mai fiatal kívánalmaihoz, a mai hangzásigényhez és próbajátékokon is meggyőzően lehet velük szerepelni.
– A zenekarok elvárásai között nem tudom, milyen súllyal szerepel a minőségi vonóshangzás, hiszen a karmesterek jó része nem vonós. Vajon egy zongoristára, fúvósra, nem hat ugyanúgy a nagy készítő neve, a sznobizmus?
– Ez mindenképpen egy fontos faktor. Még Baráti Kristóf honlapján is ott áll, hogy milyen Stradivarin játszik, ami biztosan nagy vonzerő a koncertlátogatók számára.
– Pedig pont ő az, aki tulajdonképp bármilyen hangszeren elképesztő profin tudna muzsikálni.
– Hát igen, a legjobbak egy új készítésű hangszerrel is ugyanolyan jól boldogulnak.
– A piac azért láthatóan Neked is diktál, hiszen Te is láthatóan öregíted a hangszereket.
– Ezt egy újabb kísérleti terepnek fogom fel, amivel az öregített lakkok, színezési technikák világában szerezhetek tapasztalatokat. És hát ez a trend valóban beszivárog a műhelyekbe is. Vannak készítők, akik a fa deformálódásait, vetemedését is reprodukálják, de ezekkel szerintem csak addig érdemes kísérletezni, amíg a hangszer egészséges statikai állapotát, hangzását nem befolyásolja és nem teszi ki a sérülékenység veszélyeinek.
– Kópiakészítés esetén adott esetben megnézed a konkrét hangszert is?
– Ha lehetőség kínálkozik rá igen, de ilyen nagyon ritkán adódik. Ha már kutatóútra megy az ember több hangszert érdemes vizsgálni és mindegyiket többször, ami elég komoly anyagi- és időbefektetést, hosszú szakmai körutat is jelentene, amit ritkán engedhet meg magának egy magunkfajta mesterember. Végül pedig úgyis minden az aktuálisan kiválasztott anyagon múlik. Nem lehet az eredeti hangszer minden paraméterét egy az egyben lemásolni.
Az anyaggal való kommunikáció, a fa kopogtatása, rezgéseinek vizsgálata az, ami igazán döntő.
– Emellett egy készítőnek is van általában egy hangideálja, vagy tévedek?
– Érdekes kérdés, ha ilyesmi létezik, akkor valószínűleg engem olyan zenészek keresnek meg, akik hangideálja az enyémhez hasonló.
– Az is izgalmas, vajon honnan, miből áll össze az ember hangelképzelése. Tanároktól, mesterektől, felvételek alapján alakul ki?
– Az iskola mindenképp számít. Én is tudom, a mesterem hol tanult, milyen irányzatot képvisel, amit én is továbbörökíteni igyekszem.
– Ez azért önmagában nem képvisel minőségi garanciát. Liszt tanítványa tanítványának a tanítványa nem biztos, hogy az „ükapa” technikáját, előadásmódját is örökli. Főként a hangideál és a játékmód változik koronként elég gyorsan. A múlt század elejének felfogásában például még a bélhúrok és egy szabadabb, improvizációs, spontán stílus volt jellemző, ami a régi felvételekről is visszaköszön. Ehhez szerintem más hangszerállomány is illik. Viszont a mai közönség ízlését sem szabad szem elől téveszteni. Ez adja a mai előadóművészet egyik legizgalmasabb dilemmáját, amihez mindenki egyéni tudása, ízlése és vérmérséklete alapján próbál idomulni.
– Kérdés, hogy egy muzsikus ilyen kérdésekben kire hallgat. Zenésztársaira, a karmesterre, a YouTube-on talált felvételre, vagy inkább saját magában bízik. Fontos, hogy egy zenész mit szeretne a világ felé közvetíteni: a saját hangját, vagy a hangszer rengeteg korábbi tulajdonosa közé beállva a több generáció alatt kialakult hegedűhangot. Egy mai előadóművész legritkább esetben komponál, ő is inkább reprodukál, mint mi hangszerkészítők. A múltat hozzuk elő és új színben prezentáljuk a mai közönségnek. De úgy látom, a fiatalabb zenészgeneráció ebben egyre jobban partner. Sokan játszanak a hangszereimen és sikeresek is velük.
– Tartod velük és a hangszereiddel a kapcsolatot?
– Bizonyos fokú kapcsolattartás mindenképpen szükséges, hiszen az igények, a feladatok is időről időre változhatnak. A mi dolgunk minden egyes hangszer esetében az lenne, hogy minél jobban kiszolgáljuk a zenészt. Ez azonban akkor működik a legjobban, ha a muzsikus ellenőrzésre mindig ugyanahhoz a készítőhöz viszi a hangszerét. Ez egyben az élethosszig tartó garancia feltétele is. Egy jól működő szakmai közegben ez egyébként alapvető, amit szűkebb kollegiális körben igyekszünk is betartani. Minden illetéktelen beavatkozás másként belekontárkodásnak számít.
– És a régi hangszerek esetében hogyan van ez?
– Ez a javítás, restaurálás kategóriájába tartozik, ahol illendő az adott hangszer stilisztikáját megtartani.
Tisztelni kell az anyagot és a készítőt is.
Problémás esetekben más magyar és külföldi szakértőkkel is javasoljuk a konzultációt.
– Tartjátok a nemzetközi szakmai kapcsolatokat is?
– Nem igazán van erre lehetőség itthonról. Évente van néhány nemzetközi meghívásos alapon működő mesterkurzus, ahol a készítők megoszthatják egymással a tapasztalataikat, de ebben csak nagyon kevesen vesznek részt. Ezekbe a körökbe nagyon nehéz bekerülni. A készítők pontosan tudják, ki melyik iskolát képviseli és szakmailag hol tart. És persze az értékítéletet sokszor itt is a szakmai sznobizmus vezérli. Pedig itthon is nagyon jó hegedűkészítők vannak. De még ennél is jobbak lennének, ha Magyarország egyik legjobb zenekarának vezetősége nem egy híres külföldi készítőtől rendelne hangszereket a zenészei számára. A lokálpatriotizmus a hazai zenészvilágnak nem erős oldala sajnos.
– Ma a trendeket sem csak a hozzáértők befolyásolják.
– Én mindenképp az új hangszerek híve vagyok és a zenészekkel való élő kapcsolatban hiszek. El kell kezdeni kölcsönösen felépíteni a bizalmat. Az intézmények azonban legtöbbször inkább befektetésben gondolkodnak.
– Pedig ez akár az új hangszerek melletti érv is lehetne, hiszen azok értéke például az autókéval ellentétben folyamatosan nő.
– A modern hegedűkészítésnek éppúgy, mint a zenészeknek egy jól működő mecenatúrára lenne szüksége. Ahogyan ez a művészetek esetében mindig is elengedhetetlen volt.
– Sajnos ez itthon a legnehezebb kérdés. Nem találkoznak az igények és a lehetőségek.
– Mi csak azt tudjuk tenni, amit eddig is, hibátlanul dolgozunk és keressük a kapcsolatot a hazai zenészvilággal.
– Magyarországra is ezért jöttél vissza?
– Erős magyar közösségben nevelkedtem fel Torontóban. Szüleim 56-os magyarok, akik nagyon ápolták a hagyományokat. Arra neveltek, hogy „a nemesség kötelez” és hogy mindenki úgy legyen hazafi, ahogyan tud.
– De mit tehetsz, ha a szakmádon belül itthon nem tudsz boldogulni?
– Nálunk ez azért egyszerűbb, mert mi szükség szerint külföldi piacra is dolgozhatunk. Az mégis fontos volt számomra, hogy itthon tanuljam a szakmát és Budapesten készüljenek a hangszereim. Kint Reményitől érdeklődtem a hangszerkészítés lehetőségeiről és tőle hallottam a magyar iskoláról.
– Szóval tanulni jöttél és utána itt ragadtál?
– Valószínűleg minket már úgy neveltek, hogy eljön majd az az idő, amikor vissza tudunk menni a saját gyökereinkhez.
– Tényleg találtál itt valamit?
– Persze, itt lett például egy szép családom. A család másik fele viszont még ott van, tehát nem szakadtam teljesen el a kinti gyökereimtől sem.
Az ember ott boldog, ahol jobbá tudja tenni a környezetét és úgy érzem, itt is van még mit tanulnom.
Persze a szakmai világ itt is sokrétű, ide is beszivárog az olcsó keleti termékek áradata, de ez önmagában szerintem addig nem baj, míg nem mosódnak össze a minőségi keretek. Az igazi gond ott van, mikor az amatőr egyetlen hangszert eszkábál össze és ennek alapján onnantól ő is hegedűkészítőnek mondja magát és olyan áron is kezd dolgozni.
– Ez nálunk a régizenei életben ugyanígy van. Valaki kölcsönöz egy bélhúrokkal felszerelt „hangszercsodát”, kölcsönkér egy vonót, és máris barokkhegedűsnek tartja magát. S mivel a hazai zenekarokban, a repertoár romantika felé tolódásával még ilyesfajta „specialistákból” is hiány van, el is tudja hitetni magával és mások is vele, hogy ért hozzá. Szerinted hogyan lehet ezt kezelni? Ha mindezt hangosan kimondod, csak ellenségeket szerzel.
– Sajnos ez elkerülhetetlen, ezt be kell vállalni. Egy bemutatót megrendezni is csak a szakmai keretek megszabásával lehet. Én is azért találtam ki Wine & Violin kiállítást, mert elegem lett a szocreál keretek között rendezett régi hangszerkészítő találkozók vállveregetős hangulatából, aminek semmi kapcsolata nem volt a zenészvilággal.
– Hogyan választod ki évente a résztvevőket?
– Eleve egy összetartó, szakmailag egységes kör kezdett kialakulni körülöttünk, akik évek óta folyamatosan a szakma minőségi szemlélete alapján készítenek hangszert. Kereskedők portékáit nem állítjuk ki. Egy másik fontos alapfeltétel volt, hogy csakis az egy évvel ezelőtti kiállítás óta készült hangszerekkel lehet jelentkezni. Aki rendszeresen készít hangszereket, az életéből erre időt, energiát áldoz, aminek az eredményét bemutathatja nálunk, s a készítők örömmel élnek is ezzel a lehetőséggel. Ez egy szakmai baráti kör, akik munkái közül immár 12 éve új hangszereket állítunk ki. Ez is egy eszköz számomra a zenészekkel való kapcsolat- és bizalomépítésre. Azt gondolom az a legfontosabb, hogy kezdjünk el végre közösségekben hinni és gondolkodni. Aztán remélem egyszer a mecenatúra is felfigyel majd ránk és felismerik az új hangszerekben rejlő befektetési potenciált.
– Persze a rendszeres készítés felétele a kellő mennyiségű megrendelés is.
– Azért az új hangszerek előbb-utóbb elkelnek. A fiatal készítők ügyesek, megoldják. Vannak, akik pedig emellett javításokkal is foglalkoznak. Ha viszont valaki csak javít, nem jut ideje hangszert készíteni. Ez ezért szakmai döntés kérdése. Nyilván mindegyik vállalásban van némi létbizonytalanság is, de sajnos a miénk (is) egy ilyen szakma. Én viszont egoista módon a saját nevem szeretném látni egy hangszerben, a készítés hagyományát szeretném továbbadni. Mondhatjuk, ez is egyfajta magyar virtus.
– Tudom, sokan kópiakészítésre sem hajlandók. Nekem, régizenésznek viszont ez nem járható út.
– Véleményem szerint egy hangszerkészítőtől az eleve elzárkózás rossz hozzáállás. Ilyen kéréseknek bele kellene férnie ebbe az egyébként is kicsi szakmai zárójelbe. Ugyanakkor a másik álláspont is érthető: valahol minden készítő vágyik a halhatatlanságra.
