A Bartók Tavasz keretében Gottfried Heinrich Stölzel nagyszabású, Jézus szenvedéstörténetét feldolgozó, 18. századi művét hallhatja a közönség április 7-én a Pesti Vigadó Dísztermében, Vashegyi György és együttesei tolmácsolásában. A különleges zenei alkotás a koncertévad egyik legizgalmasabb előadásának ígérkezik, amit Vashegyi György, a régizene kiemelkedő szakértője és a mű legavatottabb ismerője maga is megerősített.
– Stölzel 1727-ben komponált passiója, a Jézus a jó pásztor, aki szenved és meghal az elveszett bárányokért a műfaj egyik legnagyszabásúbb, legösszetettebb alkotása hírében áll, mégis, majdnem három évszázadon át pihent előadatlanul, egészen addig, amíg Ön rá nem talált.
– A művet 2021 nyarán, a Váci Régizenei Napokon játszottuk először a Purcell Kórussal és az Orfeo Zenekarral. Egészen valószínű, hogy ennek a passiónak ez volt az első és egyetlen bemutatója a 18. század óta máig – az egész világon. Már korábban, 2021 tavaszán szerettünk volna turnét szervezni vele, de akkor a Covid sajnos ezt lehetetlenné tette. Most azonban két hangversenyen is hallható lesz, április 5-én Pécsett, a Kodály Központban és április 7-én a Bartók Tavasz keretében, a Pesti Vigadóban.
– Mi lehet az oka, hogy több száz évig nem került bemutatásra ez a passió?
– Óriási a régizenei repertoár, amelynek a jelentős része – bármilyen furcsa is – a mai napig ismeretlen. Még ilyen fontos zeneszerzők esetében is, mint Gottfried Heinrich Stölzel vagy Georg Philipp Telemann, nagyon sok bemutatatlan mű van. Ha az ember kiindulópontot keres, hogy ismeretlen, illetve mára elfelejtett zeneszerzőkről tájékozódjon, akkor érdemes utánanézni, hogy a nagy zeneszerzőknek mi volt az esztétikai állásfoglalása. Stölzel zseniális zeneszerző volt, nem véletlen, hogy Bach igen jó véleménnyel volt róla, vagy akár Francesco Bartolomeo Contiról, akinek szintén így fedeztük fel műveit.
Nagyszerű zeneszerzők voltak tehát abban a korban, de hogy ma kit ismerünk, és főképp kit játszunk koncerteken, az teljesen a véletlen műve. A Bach-életműnek is egy töredékét játszuk csak, pedig nála fontosabb zeneszerző nincs. Én a Bach-passiók miatt lettem zenész, az ő művein nőttem fel, de talán nem véletlen, hogy hat-hét éve már, hogy nem vezényeltem Bach-passiót: túlságosan sokat foglalkoztam velük az aktív zenészségem első tizenöt-húsz évében, ezért az elmúlt időszakban a Bach-kortársak passióművészetében mélyedtem el, és nagyon izgalmas dolgokat találtam.
– Hogy ismerkedett meg a Stölzel-alkotással?
– Nagy tisztelője vagyok Stölzelnek. Elsősorban az 1725-ben írt Brockes-passiója keltette fel az érdeklődésemet, amelyből létezik egy nagyon szép lemezfelvétel Ludger Rémyvel. Én ezen keresztül ismerkedtem meg a művel, amelynek hatására elkezdtem kutatni Stölzel zenéjét, akinek egy korábbi, kisebb passióját maga Johann Sebastian Bach is előadta Lipcsében, és amelyből aztán én is készítettem egy lemezt.
A Jesus, als der für das verlorene Schäflein leidend- und sterbende gute Hirte című mű kéziratára a Berlini Állami Könyvtár honlapján találtam rá, visszafejtettük a gót betűs librettót is. A kurrentschriftes kézírásos német szövegek visszafejtése egyébként elég nehéz feladat, ha nincs nyomtatott librettó, ami itt rendelkezésünkre állt. Ez egy nagyon fontos vállalkozás számunkra, csodálatosan gazdag zenéről van szó. Stölzel egy igazi nagymester, akit egyébként a kortársak Bach elé helyeztek.
– Ennek ellenére mi mégis csak Bach zenéjét ismerjük…
– Hogy ennek mi az oka, arra egy nagyon hosszú beszélgetést kellene szánni. Maradjunk annyiban, hogy véletlenszerű az, hogy a világ manapság mit ismer. Én nagyon sokat foglalkozom olyan zeneszerzőkkel, akik habár zseniálisak, a nevük semmit sem mond a legtöbb embernek. Nyilvánvalóan Bach- és Mozart-szintű zeneszerzőből nincs túlságosan sok, akik a feledés homályába vesztek volna, de nagyon érdemes ezeknek az alkotóknak a környezetében is körülnézni.
Ha valakinek kételyei vannak például azzal kapcsolatban, hogy Stölzel micsoda géniusz volt, annak azt ajánlanám, hogy hallgassa meg a Brockes-passió nyitókórusát, vagy a Bist du bei mirt, amelyet mindenki ismer, csak éppenséggel nem tőle, hanem Bachtól. Azonban ez egy Stölzel-operaária, amit Bach csak lekottázott…, és egyébként Bach sosem állította, hogy ez az ő műve lett volna.
– A kiváló teljesítmény tehát nem mindig elég, hogy egy szerző életműve fennmaradjon?
– Szerencse is kell hozzá! Például Észak-Németországban, a második világháborúban a szövetséges bombázások elképesztő pusztítást végeztek a könyvtárakban. Azok a művek, amelyekből addig nem készült modern kiadás, természetesen örökre elvesztek, hiszen a források a leégő könyvtárakban megsemmisültek. Ugyanakkor rengeteg archívumunk van, amelyekben még fantasztikus kincsek rejlenek. A Haydeneum – Magyar Régizenei Központtal éppen az Esterházy-kottatárat katalogizáljuk és digitalizáljuk, melyben csodálatos értékekre lelhetünk. Engem nagyon megfog egy kompozíció kultúrtörténeti háttere, de nem adnám elő pusztán emiatt, azaz ha nem találnék benne óriási zenei értéket és inspirációt – ez igaz erre a Stölzel-passióra is.
– Mi a legkülönlegesebb Stölzel művészetében?
– Stölzelnél nagyon érdekes, hogy a tételei mindig rövidek és rendkívül koncentráltak. Nagy mestere volt – sok egyéb mellett – a német nyelvű recitativo-komponálásnak, ha jól emlékszem, erről egy könyvet is írt. Emellett mély teológiai és költői képzettséggel rendelkezett.
Azt lehet még tudni róla, hogy Bachnál hat-hét évvel volt fiatalabb, és ifjúkorában hasonló utazásokat tett, mint Händel. Olaszország nagyon fontos volt számára. Találkozott Vivaldival is, aki valószínű, hogy tanította is őt valamilyen mértékig – hatása abszolút érezhető Stölzel technikáján. Telemannhoz hasonlóan nagyon termékeny alkotó volt, nagyszabású operákat is írt, amelyekből sajnos nem sok maradt fönn, valamint több ezer kantátát is komponált.
Biztos vagyok benne, hogy a közeljövőben még vissza fogunk térni Stölzel műveihez, hiszen van még egy passió-oratóriumunk tőle, ami szintén előadatlan a 18. század óta.
– Amellett, hogy kuriózumnak számító művekkel foglalkozik, kórusa és zenekara is világhírnévre tett szert. Van lényegi különbség abban, hogy miként vezényel énekeseket és hangszereseket?
– Az emberi hang nem más, mint az emberben lévő hangszer. Semmilyen más instrumentumot nem hordozunk a testünkben. Így az emberi hanggal való foglalatosság, az éneklés a legtermészetesebb, legintimebb zenélési mód. Karnagyi szemszögből nézve is ez egy nagyon emberközeli tevékenység. Emellett az európai zenetörténetben a hangszerek számára mindig az éneklés volt a minta, a nagy romantikusok is abból vezették le a hangszerkezelést. Mindazonáltal nem hiszem, hogy különbség lenne a kétféle együttes vezénylése között, viszont az tény, hogy nagyon sok mindenről lemarad egy olyan karmester, aki csak hangszereken szocializálódott, és nem fejlődött ki az érzéke az emberi énekhanghoz.
– Még pályája elején, több mint harminc éve alapította a Purcell Kórust és az Orfeo Zenekart, amelyek mára gyakorlatilag egységet alkotnak. Milyen indíttatásból vágott bele ebbe a fontos munkába?
– A zene miatt csináltam és csinálom ma is ezt az egészet, bármilyen furcsán is hangozzék. Tehát nem karriervágyból, és nem is a piaci rést keresve alapítottam az együtteseket. Az ember a zenén keresztül azt a rendkívüli lehetőséget kapja meg, hogy a Jóisten szeme közé nézhet minden pillanatban. Ez egy óriási adomány a művészek számára! Csodálatos zenéken nevelkedtem, és amit én szépnek találok, azt igyekszem megmutatni másoknak is, remélve, hogy ők is örömüket lelik benne. Néhány nappal ezelőtt ezerötszázan tapsoltak nekünk állva az amszterdami Concertgebouwban, ami a világ öt legfontosabb koncerthelyszínének az egyike. Ilyenkor úgy érzi az ember, hogy valamit bizonyára sikerült átadnia abból, amit ő maga értékesnek tart. Engem a művek szépségében rejlő inspiráció éltet, és ez ad erőt ahhoz, hogy elvégezzem a munkám.
