Vajon mi az élet értelme? Milyen az univerzum természete? Létezik-e megváltás és örök igazság? Beszélhetünk-e az ember fejlődéséről, vagy csupán egy helyben toporog a civilizáció? Olyan kérdések ezek, amelyek az emberiség kezdete óta foglalkoztatják a gondolkodókat, legyenek azok tudósok, filozófusok, írók vagy zeneszerzők. De mi köze mindennek a Bartók Tavasz április 12-i koncertjéhez? A Budafoki Dohnányi Zenekar hangversenye hasonlóan filozofikus mélységeket ígér, hiszen éppen ilyen kérdések köré szerveződik izgalmas műsora.
Az ősi mítoszok és legendák, illetve maguk a vallások azzal a céllal születtek, hogy választ adjanak olyan szorongató kérdésekre, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk, miért épp itt vagyunk, mi a dolgunk, feladatunk? A briliáns gondolkodó, Descartes szerint a megismerés előfeltétele a gondolkodás, a gondolkodásnak pedig egyik alapvető megnyilvánulási formája a kételkedés, vagy ahogyan a francia filozófus hivatkozik rá: a „módszeres kétely”.
Descartes aztán premisszáiból kiindulva látta bizonyítottnak, hogy Isten létezik, következtetése pedig teljes egészében így hangzott: „Kételkedem, tehát gondolkodom, gondolkodom, tehát vagyok, vagyok, tehát Isten létezik.”
Mivé lenne a Nap boldogsága, ha nem volna kire sütnie?
Filozófia és zene kapcsolatának egyik legékesebb példája Richard Strauss egyik leghíresebb szimfonikus költeménye, az Imigyen szóla Zarathustra, amelynek címszereplője (görög változatban Zoroaszter) a kereszténység előtti idők vallásalapító perzsa prófétája volt. Tanításait tanulmányozva Friedrich Nietzsche megírta minden idők egyik legismertebb filozófiai munkáját, amelynek zeneiségtől áradó nyelvhasználata megragadhatta Richard Strauss alkotói fantáziáját.
Nietzsche könyvében Zarathustra az örök tagadó, aki valamennyi eszmére azt mondja: hiábavaló. Otthonát elhagyva a hegyek közé költözik, ahol tíz éven át csak elmélkedéssel tölti napjait. Végül azonban szíve mást akar, és egy reggel a Nap elé kilépve így szól: „Nagy égitest! Mivé lenne boldogságod, ha nem volna kire sütnöd!” Az örök érvényű, egyetemes rendet sugárzó zenei természet-téma (c–g–c’) bemutatásával indít Strauss szimfonikus költeménye is.
Akárcsak Descartes filozófiája, úgy Zarathustra is kétkedő, kritikusan gondolkodó, kétkedése azonban destruktivitást szül: allegorikus útja során leszámol a vallással, az erkölccsel, a tudománnyal, a vágyakkal, az örömökkel és szenvedélyekkel, majd, ahogyan Batta András zenetörténész fogalmaz könyvében: „boldog-magányosan oldódik fel a világegyetem harmóniájában”. Vissza a természethez, mondhatnánk. Az univerzumot megjelenítő C-dúr téma, mely folyamatosan fel-felüti fejét Strauss szimfonikus költeményében, kibékíthetetlen és összeegyeztethetetlen a közelinek tűnő, mégis oly távoli h-tonalitású emberi világgal.
Lucifer, a tagadás ősi szelleme
A kétkedés hajtja John Milton Luciferét is Elveszett Paradicsom című epikus költeményében. Az eredetileg 1667-ben megjelent könyvben Milton a bukott angyalt ambiciózus, büszke teremtményként ábrázolja, aki nem fél szembeszállni Istennel, ezért joggal merült fel az utókorban a nézet, hogy a szerző tulajdonképpen a Sátán pártján állt írásában. Milton művének első része Lucifer Istennel vívott harcát írja le, a második rész pedig Ádám és Éva bűnbeesését, és a tudás fája gyümölcsének megkóstolása után érzett megbánását meséli el, mely megbánáshoz Ádám képzeletbeli utazása vezet. Az édenkertből való kiűzetés után egy angyal arra hívja fel az első emberpár figyelmét, hogy magukban is megtalálhatják a paradicsomot, és kapcsolatban maradhatnak Istennel. Akárcsak a 19. század végén Nietzsche, úgy már a 17. században Milton is megkérdőjelezett számos hittételt, szembeállította egymással az eleve elrendelést és a szabad akaratot.
Az emberi fejlődés eszméje ismerős a magyar irodalomból is, hiszen megfogalmazódik Madách Imre Az ember tragédiája című drámai költeményében, melynek szintén Lucifer, „a tagadás ősi szelleme” az egyik hajtómotorja. Nem kis fába vágta hát a fejszéjét Gyöngyösi Levente, amikor úgy döntött, Madách világszerte ismert, ezidáig harminchat nyelvre lefordított műve nyomán ír oratorikus elemekben bővelkedő operát. A Müpa 2020-as Zeneműpályázatán díjat nyert Tragœdia temporisban Madách történetének ismert karakterei mellett megjelenik egy új főszereplő, a Gyermek, akinek alakját Gyöngyösi a Példabeszédek könyvének messiási előképéből vette.
A szerző előző operájához, A Mester és Margaritához hasonlóan sokszínű darab most színre kerülő első felvonása a paradicsomból való kiűzetésig tart. Az isteni és természetfeletti epizódok a klasszikus zenei hagyományokból merítenek, míg az emberi jelenetek a könnyűzenei műfajokból inspirálódnak. Az Imigyen szóla Zarathustra zenei világának kettőssége Gyöngyösinél tehát másféle megfogalmazást nyer.
Kételkedés helyett remény
„A Gyermek logikája magától értődő módon gyermeki. Mégis azt mondhatjuk, hogy mély és érett tudása van a világról, olyan, amelyről úgy érezzük, hogy nekünk már nincs meg. Közben pedig valóban keveset látott még a világból. Ez a kettősség kozmikus szereplővé teszi” – meséli Gyöngyösi Levente. A Gyermek kivonul a világból, akárcsak Zarathustra. „Madách szerint a kételkedés, a kritikus gondolkodás viszi előre a világot. Nos, a kételkedés önmagában nem produktív. Éppen ezért Lucifer nálam egy humortalan, monomániás, megszállott figura” – teszi hozzá a zeneszerző. A négyfelvonásos Tragœdia temporis végkifejlete is eltér majd Madách pesszimista felhangú intésétől („Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!”), hiszen konklúzióként Jézus hegyi beszédének egy gondolata, a „Boldogok a szelídek, mert övék lesz a Föld” hangzik el. Gyöngyösi szerint korunkra vetítve ez egy sokkal radikálisabb megállapítás: attól még, hogy környezetünk elkeserít minket, el tudunk vonulni saját magunkba – Milton, sőt Comenius után szabadon: megtalálhatjuk a szív paradicsomát. Amíg találunk barátokat, amíg körülvesznek bennünket hasonlóan gondolkodó emberek, van remény. Hogy ezzel a lehetőséggel kezdünk-e valamit, az rajtunk múlik.
A cikk Kételkedem, tehát vagyok címmel eredetileg a Bartók Tavasz Magazinban jelent meg.
