Ma 130 éve született Bartók Béla, a komolyzene világának legismertebb magyar zeneszerzője. Ugyan nem hiszek az évfordulók fontosságában, de arra mindenképpen hasznosak, hogy elgondolkozzunk egy percre arról, hogy mit is jelent nekünk ma az érintett. Ha megnézzük a nagy nemzetközi zenekarok műsorát azt látjuk, szinte mindenhol évről évre eljátsszák Bartók valamelyik alkotását, műveit külhonban az egyetemes zenetörténet alapművei közt tartják számon. Meglepő módon ez hazánkban közel sem ennyire egyértelmű, Bartókot még mindig illik egyfajta kötelezettségnek tekinteni, ahelyett, hogy behelyeznénk azok közé a valós hungarikumok közé, melyek méltóképpen képviselik országunkat a nagyvilág előtt. Természetesen van Bartók Archívumunk, ahol nagyszerű zenetörténészek kutatják és publikálják a Mester életművét, de valahogy mégsem annyira él a mindennapjainkban, mint a mostanában hivatkozási alapnak kezelt, – a világban teljesen ismeretlen Erkel – vagy a világpolgár, magyarul éppen csak megszólalni tudó Liszt. Fontosabb egy Chopin lengyelségét magyar származásával ellensúlyozó zongora-virtuóz, vagy egy íróasztalához kötött tisztviselő, mint a hatalmas tiszta-szemű Bartók, aki a valódi magyar népzenét, tehát nem a verbunkost és a cigányt emelte Európa zenei köztudatába. Mintha félnénk szembenézni önmagunkkal, hiszen például a Concertónál tisztábban kevésbé lehetne zenébe önteni a 20. század első évtizedének Magyarországát.
Bartókról a köztudatban annyi él, hogy egy tehetséges népdalgyűjtő és zeneszerző, akinek a háború borzalmai elől Amerikába kellett mennie, ahogy sajnálatosan és gyorsan meghalt. Eszükbe sem jut, hogy milyen rögös volt az útja, amíg kávéházazó Budapesttel elfogadtatta a valós gyökerek létjogosultságát. Bartók és Kodály népdal feldolgozásait az Operaház vezető művészeinek Basilides Máriának, Székelyhidy Ferencnek, vagy Palló Imrének tolmácsolásában eleinte alig pártucat ember hallgatta. Sőt, életében színpadi műveinek sem az a sikersorozat jutott osztályrészül, mint azt ma feltételeznénk.
Bartók nem szívesen nyilatkozott munkáiról; egy szerző művei beszélnek az alkotó helyett, elmondva az elmondhatatlant is, megértésüket a mindenkori befogadóra bízva. Első színpadi művét A kékszakállú herceg várát 1911-ben a Lipótvárosi Kaszinó operapályázatára nyújtotta be. A klubtagokból álló zsűri azonnal kiszórta a művet, hiszen több „szentségtörést” is elkövetett a komponista, az egyórás darabban ugyanis példátlan módon mindössze ketten szerepeltek, valamint a műnek nincs cselekménye, mindössze a Herceg és Judit, a megszöktetett hölgy kapcsolatát boncolgatja. Ilyen letisztult művet valóban nem sokat láthattak akkoriban, hiszen az 1910-es években Pest a Tosca, a Pillangókisasszony és a Luxemburg grófja lázában égett, ami elég messze volt a freudi mélységű Kékszakállútóltól. Az Operaház végül 1918-ban mutatta be a művet. A nevesebb kritikusok felismerték a darab jelentőségét, ám a közönség nem igen volt kíváncsi az opusra, nyolc előadás után a feledés homályába merült, ahonnan csak a Nádasdy Kálmán – Oláh Gusztáv páros 1936-ban emelte ki. A szereplők mellett (Némethy Ella, Székely Mihály és az olasz karmester, Sergio Failoni) az ő hitüknek köszönhető, hogy az opera, ha lassan is, de végül gyökeret vert a színház repertoárján. A kékszakállú herceg vára az elmúlt évtizedekben a világ valamennyi jelentős színpadára eljutott, különféle olykor igen szabad és meghökkentő értelmezésben, szerepeit világhírű énekesek tanulták meg – magyarul.
A fából faragott királyfi – Oláh Gusztáv díszletrajza, 1952 – forrás: OSZK
A Kékszakállú előtt, 1917-ben kerül színpadra A fából faragott királyfi című táncjáték. Bartók operája elutasítása után kezdett a balett megírásába, hogy testvérdarabot alkosson a számára oly kedves, de puritánnak tartott operájának. Gróf Bánffy Miklósnak, a legendás kultúrembernek és intendánsnak szívügye volt Bartók művészete, valószínűleg csak az ő tekintélye tudta hitelesíteni, vagy legalábbis rákényszeríteni a színház művészeire az akkor szokatlanul újszerűnek hangzó darabot. Az Operaház Coppéliához, Babatündérhez szokott koreográfusai nem tudtak mit kezdeni „táncolhatatlan” zenével. A legenda szerint a színház összes karmestere elvezényelhetetlennek tartotta a partitúrát, csak az olasz (a második történetünk során) Egisto Tango vállalta a mű betanítását. „Az Operaház zenekara úgy halljuk – idegenkedve fogadta a partitúrát, a muzsikusok, akik már alaposan belekóstoltak Strauss Rikárdba, kivihetetlennek tartották a rájuk rótt feladatot és nem bíztak benne, hogy az egyes hangszerek szólamaiból a zenekar együttesén élvezhető egész válik.” – írta a korabeli kritika. A zenészek hozzáállásával nem tévedett nagyot. Ma az Operaház Kottaarchívumában találhatók Bartók színpadi műveinek eredeti zenekari szólamanyagai. A közlékeny muzsikusok egészen elképesztő ceruzás bejegyzésekkel látták el kottáikat. Íme néhány példa ízelítő gyanánt: „Fing”, „Nokedli”, Álló hímtag – rajz, „Fújj! Gazság! Bassza meg de szájba!”, Akasztott ember – rajz, „Vége a zagyvaléknak”. Kérdéses, hogy a korabeli színházba járó polgároknak más volt-e a véleményük… Mindenesetre pár előadás után A fából faragott királyfi is csendben várta, hogy Harangozó Gyula, Bartókkal együttműködve 1935-ben méltó koreográfiát alkosson a zeneműhöz.
A csodálatos mandarin – A lány: Lakatos Gabriella (1956)
A legmostohább vajúdás Magyarországon az 1919-ban íródott Csodálatos mandarinnak jutott osztályrészül. A pantomim története Bartók leírásában: „Egy apacstanyán három apacs kényszerít egy fiatal leányt, hogy csábítson fel férfiakat magához, akiket ők aztán kirabolnak. Az első egy szegény legény, a második sem különb, de a harmadik egy gazdag kínai. A fogás jó, a leány tánccal mulattatja, és a mandarinban felébred a vágy, a szerelem hevesen fellobban benne, de a leány irtózik tőle. Az apacsok megtámadják, kifosztják, a dunyhába fojtják, karddal szúrják keresztül, majd felakasztják, mindhiába, a mandarinnal nem bírnak, szerelmes és vágyakozó szemekkel néz a leányra. Az asszonyi invenció segít, a leány eleget tesz a mandarin kívánságának, mire az holtan, élettelenül terül el.” Hazánkban sokáig halogatták az akkor igen merésznek számító cselekmény színrevitelét, végül – szégyenszemre – nem is Budapesten mutatták be a művet, hanem Kölnben, ahol az 1926-os viharos ősbemutatón a cselekményt felháborodottan utasította el a közönség, miközben a zenét magasztalta. Az Operaház 1931-ben Bartók ötvenedik születésnapjára hirdette meg először a pantomimnek titulált mű bemutatását. Az „illetékesek” azonban a főpróba után illetlennek titulálták a mű cselekményét, kérték a szerzőt és Lengyel Menyhért librettistát, hogy dolgozza át a darabot. Miután erre nem voltak hajlandóak, az egyszerűség kedvéért a Lányt táncoló Szalay Karola „betegedett meg” hirtelen, így el bizonytalan időre el lehetett halasztani a bemutatót, majd egyszerűen megfeledkezni róla. A műnek az sem tett jó, hogy egy verőfényes áprilisi vasárnapon a Jézus Szent Szíve Templomban Balgha páter kiprédikálta az erkölcstelen balettet. 1941-ben ismét megpróbálkozott a színház a pantomim színrevitelével, ezúttal Harangozó Gyula koreografálta, de a premier előtt influenzajárvány tört ki – felsőbb utasításra. A mű végül a II. világháború és Bartók halála után kerülhetett Pesten színpadra, miközben Európában több helyen bemutatták. 1945 decemberében nem is a szerző által álmodott nagyvárosban, hanem „az ázsiai Kyber hágóban álló elhagyatott őrtoronyban” csábította a Lány a véletlenül arra tévedő férfiakat. A legendás Harangozó koreográfia, melyet pár éve még játszott az Operaház 1956 júniusában (!) került bemutatásra és pár évvel később a szocialista Magyarország kultúréletének egyik nagykövete lett Európa-szerte.
Három színpadi mű, a magyar opera- és balett-kultúra alapművei. A két háború közti békés polgári Magyarországon mégis elutasításra leltek – az első előadhatatlan, a második minimum „nokedli”, a harmadik az egyház haragját is kiváltotta. Bartók, az elismert zeneszerző, zongoraművész és népdalgyűjtő amikor hatvan éves kora után elhagyni készült a gyökereit, ezt a fájdalmat is magával vitte az Újvilágba.
