Fennmaradt egy rádiófelvétel a Simon Boccanegra egyik 1953-as budapesti előadásáról. A Ferencsik János vezényelte este szólistái Jámbor László, Székely Mihály, Warga Lívia, Simándy József és Fodor János voltak. Meghallgatva a művet e hatalmas egyéniségekkel megérthetjük, mit jelentett az ötvenes évek hazai operai aranykora. Van az előadásnak egy hátborzongató pillanata, az I. felvonás parányi Adorno – Fiesco kettősében a lassú és méltóságteljes részben azt énekli „az agg szerzetes” Nádasdy Kálmán szabad fordításában: „Gyűlölj minden trónbitorlót!”. Mindez Székely világszép hangján egészen megdöbbentő. A félévszázados felvételen is átsüt, hogy hogyan borzongott bele az Operaházban az ezerkétszáz néző, Sztálin halála után néhány hónappal, Rákosi kormányának távozása után két héttel. Művész és közönség fájdalmasan mély összekacsintása a pillanat, a nézőtéren ülők pontosan értették azt, hogy valaki a diktatúrában kimondta a kimondhatatlant. Az ilyen pillanatok jelentik az előadóművész és a befogadó közötti ősi és valódi színházi kapcsolatot, ezek a rejtett és kicenzúrázhatatlan mondatok, amik váratlan helyzetekben egyszerre csak jelentéstartalmat kapnak. Egy darabnak nincs általános, évszázados igazsága, az adott korban mindig az adott közönséghez szól. Ha szól. Különben jelmezes koncertről beszélhetünk csak, nem színházról. Hogy mennyire változhat a dolgok megítélése, érdemes eszünkbe idézni, hogy nagyszüleink Don Giovannit még a pokol pusztító követének tekinteték, ma pedig leginkább irigykedve csodáljuk potens férfiasságát.
Simone (így!) Boccanegra élő személy volt (1301?-62), 1339-ban lett Genova első, nép által megválasztott dózséja, aki előtte tengerészként szolgálta a hazáját (a bátyja kalózkodott), visszaszorította úgy a plebejus – guelf (köztük a Fiescók, a Grimaldik – a ma is uralkodó monacói hercegi család ősei) párt hatalmát, mint a saját patrícius – ghibellin (Spinolák és Doriák) családok uralmát. Néhány évre le kellett ugyan mondani, de később visszahívták Genovába, ahol halálát rejtélyes mérgezés okozta. A másik történelmi figura Boccanegra hivatali utóda, Gabriele Adorno (1320-98) Genova ötödik dózséja. A történészek azt sem tartják kizártnak, hogy családjának köze lehetett az ellenséges uralkodó váratlan halálához. Az opera alapját képező dráma, majd a többek által barkácsolt librettó cselekményének további része fikció. Verdi sosem helyezett nagy hangsúlyt a teljes történelmi hitelességre. Hogy mi fogta meg a befutott zeneszerzőt ebben a történtben, nehéz kitalálni. Az ősváltozat – melyet csak érdekességképen vesz elő egy-egy színház az utóbbi évtizedekben – velencei csendes bukása idején a szerző 44 éves volt. Csaknem negyedszázadnak kell eltelnie, hogy Giulio Ricordi bíztatására ismét kezébe vegye a partitúrát, és Arrigo Boito segítségével újraalkossa a mai ismert változatot, az akkor 68 éves szerző. Furcsa egybeesés, hogy pont ennyi idő telik el az opera Prológusa és I. felvonása között. De ennél több furcsaság is akad a Boccanegrával kapcsolatban. Alighanem ez az opus lóg ki a leginkább az egyébként szabályosnak tekinthető életműből. Olyan, mint egy fekete bazaltkocka – szokták rá mondani. Mért érezte közel Verdi magához a dózsét? A zeneszerzőről köztudott, hogy fiatalon elvesztette első feleségét és két gyermekét. A szülő-gyermek kapcsolatot több jelentős művében is feldolgozta, s ezek a kapcsolatok a legritkább esetben zökkenőmentesek (Nabucco, Rigoletto, Traviata, A szicíliai vecsernye, Aida, Don Carlos). Verdi a Boccanegra átdolgozása idején nemcsak Itália, hanem a kultúrvilág egyik legismertebb és legelismertebb alkotója volt, mégis menekült a kötelesező megjelenések előtt és mintegy módos gazdálkodóként él birtokán, ahová a külvilágot kevéssé engedte be. A genovai Palazzo Doria éveken át volt a téli lakhelye, nyilvánvaló, hogy ez volt az egyik kedvenc városa. Amennyire később például Puccininek fontos volt a környezet megjelenítés (a Bohémélet Párizsa, a Pillangókisasszony Nagaszakija, vagy Gianni Schicchi Firenzéje), Verdit szinte sosem foglalkoztatta mindez (Az álarcosbálhoz semmit sem ad hozzá, hogy Bostonban, vagy Stockholmban játszódik). A Boccanegrában mégis emléket állít a városnak, tengerpartjának és a tenger kiszámíthatatlan hullámzásával oly rokon lakóinak is.
Genova, Palazzo Doria
