Posztumusz
A II. világháborút követő néhány évben nemcsak az országban, hanem az Operaházban is megváltoztak a dolgok. Az addigi lenyűgözően sokszínű repertoár jelentős része eltűnt, 1949-től kiadták a jelszót: „Remekműveket a dolgozó népnek!”. A vesztes háború után, a németekre, hajdani szövetségeseinkre ellenségként tekintettünk. A korábban számottevő mértékben jelenlévő germán kultúrát visszaszorították, amennyire tehették, elhallgatták és csak a legszükségesebbeket prezentálták a nagyérdeműnek. Mozartot öt remekművét természetesen játszották, de Wagner tiltólistára került, a megkezdett Ring ciklusnak csak a felét mutatták be. A bayreuthi mester műveit a Trisztán és Izolda 1959-es felújításáig évi néhány Tannhäuser, Lohengrin, Walkür és Nürnbergi mesterdalnokok előadás jelentette.
1949-ben élte nyolcvanhatodik évében elhunyt Richard Strauss, a náci Németország ünnepelt, ám teljesen be nem kebelezett emblematikus művésze. A kortársból, a műveit gondozó szerzőből és karmesterből múlt lett. Amennyire a századfordulótól a negyvenes évekig természetes volt, hogy a Magyar Királyi Operaház repertoárja aktívan követi – sőt olykor meg is előzi – a nemzetközi trendet, erről a továbbiakban szó sem lehetett. Strauss tizenöt operájából hetet bemutattak Pesten, sőt, a Tűzínség is elő volt készítve az 1910-es években. Ezek közül 1945 után egyedül A rózsalovag maradt repertoáron, hogy a csodálatos együttes: Osváth Júlia, Birkás Lilian, Sándor Judit, Székely Mihály és Gyurkovics Mária évi néhány előadásban muzsikáljon egy nagyot Ferencsik János pálcája alatt.
Ugyan közvetlenül a háború után előkészítettek egy Salome felújítást Orosz Júliának, de ez különböző okokból akkor nem valósult meg. Egészen 1958 őszéig kellett várni, hogy Strauss legnépszerűbb zenedrámája ismét megszólaljon az Operaházban. Az előadást Nádasdy Kálmán rendezte, Fülöp Zoltán 1940-es díszlete tovább egyszerűsödött (Új Bayreuth után vagyunk néhány évvel). A Lukács Miklós által vezénylet előadás akkora siker lett, hogy a felújítás évében huszonegyszer került színre. Az Operaház szakítva a kettős szereposztás gyakorlatával a címszerepet egyetlen énekesnőre, Birkás Lilianra bízta; Heródest Udvardy Tibor és Király Sándor, Heródiást Delly Rózsi, Dósa Mária majd Gombos Éva, Jochanaant Jámbor László és Melis György, Narraboth-ot Pálos Imre és Kenéz Ernő énekelte. Később Déry Gabriella állt be Saloménak, de több külföldi művésznő is megmutatta bájait a szerepben, köztük a legendás Margaret Tynes, vagy a huszonéves Anja Silja.
Salome, 1958
Majd egy évtizednyi szünet után az Operaház egyre bővülő repertoárjára újabb Strauss remekmű került vissza: az Ariadné Naxosz szigetén Makai Péter egységes rendezői-tervezői koncepciójában. Az 1967-es premiert Ferencsik János vezényelte, aki az egyetlen magyar karmester volt, aki szinte szabadon járhatott az ötvenes évekbe is például Bécsbe, ahol mindkét Strauss műveit dirigálta. Az előadás elsősorban a kor vezető koloratúrszopránjának, Ágai Karolának hozott újabb parádés szerepet. A két Ariadné Déry Gabriella és Moldován Stefánia, a Bacchusok Tarnay Gyula és Szigeti László, a Komponisták Házy Erzsébet és Szőnyi Olga voltak, Zerbinettát énekelte még Erdész Zsuzsa és a Németországból hazalátogató Jasper Bella. Az opera nem aratott igazi sikert, mindössze két évadon keresztül játszották, összesen hússzor.
1971-ben érkezett el A rózsalovag felújítás ideje. A legnépszerűbb Strauss vígoperát ekkor már évek óta nélkülözte a pesti közönség. Ahogy ez azokban az években szokás volt, a régi rendezéssel együtt a szereposztást is teljesen lecserélték, csak Ferencsik János maradt meg az egykori nagy együttesből. Mikó András rendezése és Makai Péter levegős-szecessziós látványvilága több évtizeden át maradt színen. A rózsalovagot – ahogyan az Ariadné sem – nem sikerült két tökéletes szereposztásban prezentálni, például Székely Mihály legendás Ochsát nem tudta a pályakezdő Begányi Ferenc és Várhelyi Endre felülmúlni. A tábornagyné jó szerepe lett Déry Gabriellának és különösen Sudlik Máriának. Házy Erzsébet szoprán létére próbálkozott Octavian szerepével, de a korabeli kritika szerint már erősen jelentkeztek a vokális problémái, váltója Szőnyi Olga volt. Két ifjú szoprán Andor Éva és Kalmár Magda énekelték Sophie-t, Radnai György és Sebestyén Sándor Faninalt. A produkcióba olyan vendégek is felléptek, mint Evelyn Lear, Ludmilla Dvorakova (Tábornagyné), vagy Rudolf Mazzola és Karl Ridderbusch (Ochs).
A rózsalovag, 1971
1972 májusában új betanulásban került színre a Salome. Az előadást Borbély Gyula vezényelte, a főszereplők Palcsó Sándor (Heródes), Kasza Katalin (Heródiás), Házy Erzsébet (címszerep), Sólyom Nagy Sándor (Jochanaan) és B. Nagy János (Narraboth) voltak. Az Apród kicsi szerepét Sass Sylvia énekelte. Az előadás 1975-ig maradt az Operaház játékrendjén, fellépett benne Anja Silja, Leonie Rysanek és Fritz Uhl is.
Lőrincz Györgynek, az Operaház kiemelkedő tehetségű balettigazgatójának köszönheti a magyar kultúr- és balettélet, hogy megszerezte hazánknak – az első országnak a vasfüggönyön túl – Maurice Bejárt-nak, a 20. század második felének nagy táncújítójának néhány darabját. A Nyugat Szele söpörhetett végig az Operaház nézőterén, amikor 1973 decemberében bemutatták a francia koreográfus három mesterművét: A tűzmadarat, a Webern zenére készült Opus 5-öt és a Le sacre du printems-t. A Bejárt-est 1975 januárjában újabb darabbal bővült, a Richard Strauss életművét lezáró szépséges Négy utolsó énekre készített balettel, Ez lenne a halál? címmel. „A halál küszöbén egy férfi viszontlát négy asszonyt, akiket annak idején szeretett. Az egyik csak futó találkozás volt, de mégis ennek a nőnek a képe kíséri el őt a halálba” – foglalja össze művét az alkotó. A művészt Dózsa Imre, az asszonyokat Kékesi Mária és Szőnyi Nóra, Csarnóy Katalin és Musitz Ágnes majd Pongor Ildikó, Pártay Lilla és Szumrák Vera, valamint Metzger Márta és Szabó Judit táncolta. A balett olyan sikeres volt, hogy egészen 1983-ig repertoáron maradt, összegen hatvanöt előadást ért meg; 1981-ben egy új szereposztás (Szakály György, Molnár Márta, Bán Teodóra és Szabadi Edit) is bemutatkozott.
Ha létezik a háború utáni pesti operajátszásnak fontos Richard Strauss produkciója, akkor az minden bizonnyal Békés András 1976-os Elektra rendezése, Forray Gábor legendássá vált „méhkaptár” díszletével. Meglepő módon a sokkal nehezebb Elektra könnyebben talált megfelelő főszereplőkre, mint néhány évvel korábban az Ariadné vagy A rózsalovag. Erdélyi Miklós élete egyik legnagyszerűbb karmesteri munkája volt a premier, a második szereposztást Borbély Gyula vezényelte. Klytaemnestát Komlóssy Erzsébet, Jablonkay Éva majd Szirmay Márta énekelték, a címszerepet Kasza Katalin és Ercse Margit, Chrysothemist Kovács Eszter és Horváth Eszter, Orestést Sólyom Nagy Sándor és Berczelly István.
Elektra, 1976
A Pécsi Balettől felkerült fiatal Fodor Antal lett az Operaház másik „házi koreográfusa”, Seregi László mellett. Fodor pályája kezdeti szakaszában egyfelvonásos baletteket alkotott. 1977. január 8-án Ravel Bolerója mellett került színre a Richard Strauss egyik legnépszerűbb szimfonikus költeményére komponált Don Juan. A balettben a főhős halála előtt visszaemlékezik élete asszonyaira. A cselekmény némileg rímel Bejárt Pesten is bemutatott Strauss koreográfiájára, de a korabeli kritikát tanulsága szerint nem volt egészen összhangban a zenével. A tizenöt előadást megért mű főszerepeit Dózsa Imre és Keveházi Gábor (Don Juan), Forgách József és Sterbinszky László (Halál), Csarnóy Katalin és Menyhárt Jacquline (Anna), Szumrák Vera, Szőnyi Nóra és Kollár Eszter (Elvira), Metzger Márta, Dvorszky Erzsébet és Szabadi Edit (Zerlina) táncolták.
1977 októberében a drezdai Semperoper társulata vendégszerepelt Budapesten. Négy operát hoztak magukkal: A Fideliót Harry Kupfer rendezésében, a Pesten a világháború óta mellőzött Bűvös vadászt Udo Zimmermann kortárs művét a Schuhu és a repülő hercegnőt, valamint Drezda egykori házi-szerzőjének Richard Straussnak egy hazánkban ismeretlen művét, A hallgatag asszonyt, szintén Kupfer rendezésében. A vígopera nagy sikere elsősorban a Sir Morosust éneklő népszerű Theo Adamnak volt köszönhető.
Az Operaház 1980-as bezárásával a színház hatalmas, sőt olykor túlméretezettnek is mondott repertoárja jelentősen lecsökkent. Strauss egyik színpadi műve sem került át az Erkel Színházba. Az 1984-es újranyitást követően több régi, de sok éve pihenő dalművet poroltak le, köztük 1985 decemberében A rózsalovagot is. Mikó András rendezése változatlan formában, de friss szereposztásban került színre. Az előadásokat Kórodi András és tanítványa, Kovács János vezényelték, majd Erdélyi Miklós is. Sudlik Mária megtartotta régi szerepét, mellette Csavlek Etelka állt be Tábornagynénak. Ekkor mutatkozott be Gregor József Ochsként, mellette később Tóth János és Szüle Tamás léptek fel a szerepben. Octavian kezdetben Takács Klára és Komlósi Ildikó, később Bokor Jutta és Ulbrich Andrea énekelték. Faninal Bordás György és Martin János, Sophie Pászthy Júlia és Farkas Katalin, majd Kertesi Ingrid és Péter Anikó volt.
A rendszerváltás kulturális előszeleként is értékelhetjük, hogy az Operaház balettegyüttese története során először 1989-ben a bécsi Staatsoperben vendégszerepelhetett Seregi László Rómeó és Júlia koreográfiájával. Cserébe az osztrákok leghíresebb előadásukat, az Otto Schenk által színpadra állított, ma is futó Rózsalovagukat hozták, Lucia Popp, Kurt Rydl és Trudelise Schmidt főszereplésével.
Alig néhány nappal a vendégjáték után 1989. április 29-én került bemutatásra Szikora János rendezésében, Csikós Attila pompás díszleteiben, Kovács János vezényletével a Salome. A produkció a mai napig repertoáron van. A premieren a főszerepeket Rozsos István, Mészöly Katalin, Sass Sylvia, Kálmándi Mihály és Hormai József énekelték. A következő évedben két művésznő is bemutatkozott a címszerepben: Kukely Júlia és a karrierje talán legkiemelkedőbb alakítását nyújtó Zempléni Mária. Az utóbbi években Rálik Szilvia énekli Salomét. Heródesként bemutatkozott még Hormai József, Kecskés Sándor és Gulyás Dénes, Heródiásként: Kasza Katalin, Sudlik Mária, Déry Gabriella, Takács Tamara, Pánczél Éva és Wiedemann Bernadett, Jochanaanként Gurbán János és Perencz Béla. Többek között olyan vendégművészek léptek fel a produkcióban, mint Anna-Maria Rouge, Eliane Coelho, Anja Silja és Fritz Uhl.
Hosszú éveken keresztül a Salome és A rózsalovag képviselte a Strauss repertoárt. Néhány évi kihagyás után a vígoperát 1997 márciusában ismét felfrissítették. A régi szereposztás mellett bemutatkoztak még: Kukely Júlia és Karan Armstrong (Tábornagyné), Gémes Katalin (Octavian), Ötvös Csaba és Sárkány Kázmér (Faninal) szerepében.
Igen sokáig Strauss újdonság nélkül marad az Operaház közönsége, mígnem a 2007-ben hatalomra került művészeti vetetés (Fischer Ádám és Kovalik Balázs) zászlójukra nem tűzik egy sorozat elindítását a nagy német zeneszerző operáiból. Elsőként az Elektra kerül bemutatásra Kovalik rendezésében, Antal Csaba díszleteiben, Kovács János és Oberfrank Péter vezénylete mellett. Az első szereposztás két olyan világsztárt – Agnes Baltsát és Nadine Secundét – sikerült megnyerni, akik jelenléte a nemzetközi sajtó számára is érdekessé tették a budapesti előadást. A nemzetközileg jegyzett művészek mellett a hazai énekesek sem vallottak szégyent, Rálik Szilvia (Elektra), Kovács Annamária és Balatoni Éva (Klytaemnestra), Bátori Éva és Bazsinka Zsuzsanna (Chrisothemis), valamint Perencz Béla és Szvétek László (Orestes) főszereplésével izgalmas, sok vitára okot adó, jelentős produkció született.
Elektra, 2007
A sorozat következő premierje A rózsalovag felújítás volt, 2010 márciusában. Az előadást a Lett Nemzeti Opera igazgatója Andrejs Zagars állította színpadra, eltérve a Hofmannstahl által megálmodott korszaktól, a mű keletkezésének időpontjára, a világháború előestéjének szecessziós Bécsébe helyezve azt. A zenekart ismét Kovács János vezénylete, ezúttal Dénes Istvánnak felváltva, A tábornagynét Bátori Éva, Sümegi Eszter és Szabóki Tünde, Ochs bárót Lars Woldt, Gábor Géza és Szvétek László, Octaviant Meláth Andrea és Mester Viktória, Faninalt Kálmán Péter és Gurbán János, Sophie-t Rácz Rita, Hajnóczy Júlia és Kertesi Ingrid énekelte.
Néhány napja, március 11-én múlt százkét éve, hogy Richard Strauss Elektrája felcsendült a budapesti Operaházban. Az elmúlt évszázadban szinte nem volt olyan évad, hogy valamelyik műve legalább néhány előadás erejéig színpadra ne került volna. Kezdetben megbotránkozással vegyes érdeklődéssel figyelt szerző műveit, majd némi unalommal állapították meg, hogy már nem elég modern, végül halála után már csak az életmű kanonizált ékköveti tárták a Nagyérdemű elé. Strauss operái ma ismét reneszánszukat élik, műveit sorra újítják fel német nyelvterületen kívül is. Hogy újra felfedezett operái Pesten is repertoáron maradnak-e, az a jövő zenéje.
Az előadásképek forrása: MÁO Archivum
Richard Strauss művei az Operaházban:
