Amikor szeptemberben Albániában jártam, Zhani Ciko úr, a tiranai operaház igazgatója büszkén mesélte, hogy az ország fennállásának centenáriumát ünneplő évadban nemcsak nemzeti operájuk, Prenk Javova Szkander bégje (Gjergj Kastrioti-Skënderbeu) kerül színre, hanem Antonio Vivaldi 1708 óta előadatlan azonos című műve is. Noha a barokk játszás Albániában gyermekcipőben járhat (sőt…), mégis azt gondolom, Szkander bég Vivaldi által kapocsként szolgálhat a kis országnak Európához. Amikor sajnálattal legyintünk az albánokra, hogy milyen kevés nemzeti hősük van, nem árt picit magunkba tekinteni. Mi hány világhódítóval vagyunk megáldva? Talán ez is közrejátszhat abban, hogy jeles történetíróink Anonymustól, Kézai Simontól, illetve Zrínyi Miklóstól kezdve tényként kezelik a hun-magyar rokonságot. Hős nemzetet és világverő ősatyát álmodtunk magunknak, eredetünket igazolandó. A rokonságot illetően azonban a mai napig megosztott a hazai tudomány. Már középkori krónikásainknak sem állt rendelkezésére semmiféle bizonyíték, egyedül nyugat-európai irodalmi hagyományokra támaszkodtak elméletük megírásakor. Mindezek ellenére Attila mindig is népszerű volt hazánkban. Éppen ezek tükrében érthetetlen, hogy miért nem lett nálunk sikeres Verdi korai műve, az Attila.
A szerző kilencedik operáját 1846 tavaszán mutatták be a velencei Teatro Fenicében. Pestre hat évvel később, egy olasz társulat előadásban érkezett a darab, a hat előadás különösebb visszhang nélkül marad, Erkel ennek ellenére magyarul is színre hozza a művet. Közben szerződteti a Nemzeti Színház, amely ekkor éppen szoprán- és tenorínséggel küzd, az olasz társulat két tagját, Luisa Ginót és Giuseppe Mazzi tenoristát. Ők a Nemzeti színházi előadás főszereplői is, amelyet Doppler vezényel „gyönyörű pontossággal”. A magyar bemutatóra 1853. május 5-én került sor; három év alatt összesen 9 előadást ért meg. Valamelyes sikerre csak akkor jutott, amikor az új sztár, Lesniewska Lujza vette át a női főszerepet, „kedvelt művésznőnk megmutatá, hogy lehet a rossz is jó”. – Idézi fel Várnai Péter a mű honi történetét. Ezután több mint egy évszázados csend következik, míg 1972 nyarán Lamberto Gardelli a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon be nem mutatja az operát Gregor Józseffel és a pályakezdő Marton Évával. A siker hatalmas, a korai Verdi opusokat ezekben az években kezdik felfedezni, két évvel vagyunk A lombardok európai hírűvé vált operaházi bemutatója előtt. Az Attila mégsem kerül be a kőszínházba, pedig akkoriban csodálatos Verdi együttese volt az Operaháznak, csak a 80-as évek elején rögzíti a Hungaroton Gardiellivel és Jevgenyij Nyesztyerenóva.. Helyette Kolozsvárott mutatják be 1977-ben (a szigetivel részben azonos szereposztásban), majd a hetvenes években és 2004-ben, Debrecenben (ekkor Alföldi Róbert rendezésében). Ugyanez a produkció ismét látható volt a Margitszigeten, de az Operaház kapui mindmáig nem fogadták be a hun királyt.
Pedig az Attila kiemelkedik Verdi ritkán játszott ifjúkori alkotásai közül. Zenéje egységesebb, mint több korábbi alkotásáé. Librettója, noha végtelenül következetlen – Verdi össze is veszett Piavéval, így másik bevált szövegírója, Temistocle Solera fejezte be – megihlette a szerzőt. A dráma négy főszereplő körül sűrűsödik, s attól izgalmas, hogy noha papíron egyikük sem szimpatikus, mégis mindegyikükkel együtt lehet érezni. A címszereplő rendíthetetlen diktátor, akit lázálmok gyötörnek, s akiről kiderül, hogy a páncél mögött nagyon is emberi szív dobog. Attila egyike Verdi első nagy politikusainak (Boccanegrák, Ramfisok és II. Fülöpök követik majd), akinek végül szükségszerűen el kell buknia. Az olasz mester (Sosem feledjük, maga is korának politikusa és gondolkodója volt!), azonban a nagy formátumú ember halálát nem szabadulásként ábrázolja. Akik utána átvehetik a hatalmat, csak törpék lehetnek hozzá képest. Különös, pesszimista jóslat az 1848-as forradalmak előtti években! Verdi nem dönt a szereplők között, nem mutatja meg, kinek az oldalán áll. A leigázott-szerelmesekkel sem rokonszenvez egyértelműen: Odabella szeme előtt egyedül apja halálának megbosszulása lebeg, Foresto szintén minden nemes és nemtelen eszközzel azon dolgozik, hogy hogyan tehetné el láb alól Attilát. Itáliát, Rómát, az olasz kultúrát egy elaggott hadvezér képviseli, a barbárokkal szemben. Ezio, miután Attila nem szövetkezik vele saját császára ellen, szintén gyerekkori barátja kiirtásán kezd munkálkodni. Ajánlata így szól: „Legyen tied a világ, csak Itáliát hagyd meg nekem.” Verdi pontosan tudta, hogy ez a jó helyre illesztett mondat egymagába elég a sikerhez. A kor közönségének volt füle az efféle összekacsintásokhoz, mindig tomboló taps tört ki az osztrák katonákkal zsúfolt nézőtéren. Ha megkapargatjuk, kiderül, milyen árnyalt, modern jellemekkel és konfliktusokkal adományozott meg minket Verdi, jó százötven évvel ezelőtt! Ha valamiért fontos lehet a szerző bicentenáriuma, az, hogy elgondolkozzunk zenei hagyatékán, magunkra, a korunkra ismerjünk figuráiban és történeteiben (ahogy tették ezt kortársai is!), és eltöprengjünk a lángelme máig ható gondolatain, keserű-emberi következtetésein. Aki teheti, hallgassa meg az Attilát vasárnap este a MüPában, vagy júniusban Bécsben, a Theater an der Wienben, ahol az izgalmasnak ígérkező produkciót Peter Konwitschny állítja színpadra. Attila kicsit a mi történetünk is. Nem azért mer hun volt, hanem azért mert ember.
