A múlt héten a nemzetközi és a hazai sajtót is bejárta Natalie Dessay visszavonulásának híre. A döbbenetnél talán csak a sajnálkozók hangja volt erősebb – köztük is természetesen azok kezdtek a leghangosabban siránkozni, akik évek óta a francia koloratúrszoprán hanyatlásáról beszéltek. Talán a legnehezebb kérdés egy művész életében, hogy mikor kell abbahagyni a pályát. Hány olyan énekest láttunk, akinek már nem kellett volna, nem lett volna szabad fellépni, de egészséges önkritika hiányában színpadra léptek, miközben a kedves közönségük rajongása lassan szánalommá fajult. Dessay nem várta meg ezt az időt, maga döntött úgy, negyvennyolc évesen, hogy felhagy operai karrierjével.
Ha Dessay titkát próbáljuk megfejteni, első sorban az „eredeti” szó juthat eszünkbe. Alkatához s vokális adottságaihoz a könnyed koloratúrszerepek állnak – de őt magát egyáltalán nem izgatták a papírmaséra írt figurák, s – ami igazán meglepő – a saját hangjával sem volt igazából sosem kibékülve. „Sosem volt koloratúrszoprán példaképem. Utálom az efféle hangot.” – nyilatkozta nemes egyszerűséggel. S valóban, a 90-es évek Éj királynője számára a hang mindig az emberábrázolás eszköze volt, koloratúrái sosem voltak üres virtuóz futamok, mindig valamiért szóltak a trillák. Repertoárjára csak azok a szerepek kerültek, amik izgatták a fantáziáját. De úgy tűnik, az önmagához is mindig kíméletlen Natalie-nak még így sem sikerült minden esetben megmozgatni a fantáziáját. „Meg kell szeretni a repertoárodat. Egy ideig úgy éreztem, hogy rendben van, de nem. Mára semmi se maradt, amit énekelhetnék. Mindent elénekeltem, amit lehetett. Nem akarom Júliát játszani. Az én koromban!? Ugyan! Lúciát, Adinát, vagy valami hasonlót. Ezért lépek tovább.” Milyen egyszerűen hangzik. Harminchárom éve amatőr-színjátszóként került a Toulouse-i opera kórusába, idén szeptemberben még elénekel a francia városban egy Manon sorozatot, hogy kerek legyen énekesi karrierjének történet, majd továbblép.
Dessay új karrierbe kezdeni, színész szeretne lenni, mintha erről az útról csak véletlenül tért volna le egykor az éneklés kedvéért. Döbbenetes az a hidegség, vagy tisztánlátás, ahogy saját magára tekint. Mintha az énekhangja csak egy olyan kelléke, tartozéka lenne, amit egy ideig használt, de nem volt vele elégedett, ezért megszabadul tőle. Ha visszatekintünk a pályájára, a hang valóban Natalie számára eszköz volt a mindig pikáns és egyedi figuráinak megteremtésére. A 90-es évek elején Ioan Hollender a Staatsoper együtteséhez szerződtette a fiatal énekesnőt. Elsősorban a repertoáron lévő nagyszámú Richard Strauss opera koloratúrszerepeivel trenírozta Dessay-t. Nem volt könnyű teher „Gruberova színházában” belebújni a város kedvencének kosztümjeibe. A diadal teljes volt, emlékszem egy Ariadné előadásra, ahol hosszú percekig zúgott a megérdemelt taps Zerbinetta elképesztően nehéz áriája után. Dessay nyert. Valószínűleg a Hoffmann Olympiája volt az a szerep, amit a legtöbb produkcióban énekelt. Érdemes belepillantani Natalie alakításaiba, mindent meg tudott valósítani, amit a rendezők kitaláltak, rongybabáról a gépig. Az alvajáró volt az első opera, amit Hollender Dessay kedvéért vett elő, noha a premier végülis le kellett mondania az énekesnőnek. Akkor kerültek össze először Juan Diego Florezzel, hogy aztán néhány évvel később Laurent Pelly Ezred lánya produkciójával együtt hódítsák meg a világot. A két valójában egyáltalán nem összeillő művészegyéniség remekül egészítette ki egymást. Florez nyugodt lírájához jól passzolt az örökmozgó, megszelídíthetetlen Dessay. Legutóbb Violettaként mutatkozott be Bécsbe. Mint minden esetben, Verdi hősnőjét is egészen egyedi vonásokkal színesítette.
Dessay pályafutása kerek. Mindent elénekelt, amit elénekelhetett, mindent rögzítettek is vele, így az utókor talán megértheti ki is volt ő valójában. Sajnálkozhatunk, hogy többet nem láthatjuk színpadon, de csodálhatjuk is, hogy időben és önszántából keresett új utakat magának. Sok szerencsét hozzá!
