Nem sokkal azelőtt, hogy a 130 éves Operaházat tűzijáték fénye világította volna be, történt egy fontos esemény. A jó nevű Naxos kiadó – amely elsősorban ritkaságok kiadására szakosodott, ahogy az 1980-as években a Hungaroton – kiadta Erkel Ferencünk István királyát. Korábban nem sok volt példa arra, hogy egy magyar operát külföldi kiadó jelentetetett meg először. Úgy tűnik, a Naxos szakemberei elég érdekes műnek ítélték az István királyt ahhoz, hogy vállalják a cd kiadással járó anyagi kockázatokat. Így ez lett Erkel harmadik operája, amellyel azok a külföldiek találkozhatnak, akik érdeklődnek a magyar operatermés iránt.
Az utókor szeret nagyobb hangsúllyal tekinteni a zeneszerzők utolsó operáira. S valóban, ha a Varázsfuvolára, a Parsifalra, a Falstaffra, vagy a Turandotra gondolunk, mindegyik mű a komponisták életművének csúcsa, sőt ezen felül is távolra világító csillag a komolyzene egén. Vajon így van-e ez Erkel utolsó operájával, melynek az Operaház megnyitására kellett volna elkészülnie, de végül csak fél évvel később, 1885. március 14-én került a közönség elé? A kritikák nagy tisztelettel fogadták a művet, mely ekkor tizenhárom előadást ért meg. Tíz évvel később a millennium és a nagy bariton, Takáts Mihály kedvéért újítják fel, hatszor adták, 1930-ban pedig a Szent Imre ünnepség tiszteletére megcsonkítva még egyszer. Azóta – tehát több mint nyolcvan éve – nem került szóba operaházi előadása. A Rádió és az MTV felvételt készített az 1993-ban Erkel operájából, melyet Németh Amadé és Ruitner Sándor erősen átdolgozott. Az eredeti művet először Kolozsvárott vették elő, majd néhány éve Csányi Valéria élesztette fel a Széchenyi Könyvtárban pihenő partitúrát. Az ő előadásából készült a cd felvétel.
Erkel utolsó műve sokkal szikárabb, kevésbé csillogó, mint a korábbi alkotásai. Áriái nem bravúrszámok, együttesei nem olyan dallam-gazdagok, kórusai nem olyan sodró lendületűek. Arra a kérdésre, hogy a romantika lecsengése után milyen irányt vesz az operatörténet, 1885-ben Erkel sem tudta a választ. Podmaniczky báró a komponistával kapcsolatban megjegyezte, hogy milyen nagy kár, hogy a zeneszerző annyi főszerepet írt operáiba, amennyi elsőrendű énekese sohasem lesz a Nemzeti Színháznak (és a későbbi Operaháznak). Ez az István király esetében fokozottan igaz, az idős komponista és segítő fiai két-két vezető szoprán, tenor és bariton szólamot komponáltak. Noha a késői Erkel zenedrámákban, a Dózsa Györgyben és Brankovicsban is sok a főszereplő, az István király esetében ez töredezetté teszi a cselekményt. Dobsa Lajos és Váradi Antal librettójában mintha egy krónika lapjai elevenednének meg. A nagy tablók alapját az a Szent István kép alkotja, melyet ma is szívesen érzünk magunkénak. A király szinte passzív figura, messze hatalmas trónja alatt zajlik a politikai-szerelmi ármány. Egy percig sem lehet kérdés, hogy személye érinthetetlen, mindes sorscsapást elvisel, számadással egyedül Istennek tartozik, kételyeit is csak vele oszthatja meg. Első pillantásra evidenciának tűnik, hogy miért választotta az idős mester az Operaház megnyitására írandó műve tárgyául az államalapító királyt. Erkel főhőse azonban nem az a diadalmas és életerős király, aki legyőzi a pogányokat, egységbe kovácsolja a nemzetet és királlyá koronáztatik. Az ő Istvánja egy beérkezett öregember, akit már csak egy dolog foglalkoztat, hogy halála után mi lesz hatalmas életművével. Erkel zárkózott ember volt, műveiben szinte sehol sem tapintható önvallomás. Az országalapító király figurájába azonban talán szívesen élte bele magát a nemzeti opera és a nemzeti operajátszás megteremtője. Az 1880-as évekre Erkel megvívta a maga nagy harcait, trónja megingathatatlan volt a magyar zeneéletben. Ennek ellenére pontosan érezhette, hogy fiai nem lesznek képesek (még a legtehetségesebb Sándor sem) egészben továbbvinni kiterjedt életművét. Talán ez járt fejében, amikor a nagy király alakját megformázta az operaszínpad számára.
Csányi Valéria hatalmas munkát végzett, amikor hitet tett az István király mellett, és többszörösen feltámasztotta (2010-ben Komáromban, 2012-ben Gazdagréten). A felvételen végig érezni lehet azt a féltő, érzékeny szeretetet, amellyel a MÁV Szimfonikus Zenekart és a szólistákat összetartja. A cd legnagyobb erénye a mű rögzítésén kívül, hogy olyan énekművészek szerepelnek rajta, akikkel pályájuk során alig készült lemezfelvétel. Így többük számára az István király felvétele marad az hangzó dokumentum, amely megőrzi művészetüket az útókor számára. Az együttes élén Gurbán János csendes, befelé forduló királya áll. Mellette a legkomplexebb alakítást Crescimira horvát királylány szerepében (a dráma legárnyaltabb figurája) Bazsinka Zsuzsanna nyújtja. A többi szólamot az a generáció énekli, amelyik a rendszerváltástól a 2010-es évekig meghatározta a budapesti operajátszást. Nagy öröm, hogy Erkel utolsó operájában lenyomatot hagyhattak az utókornak művészetükről.