Egy különleges crossover gálával köszöntette a Nemzetközi Homofóbia Ellenes Napot a bécsi Staatsoper. A délelőtti másfélórás programban egymás után lépett színpadra Juan Diego Florez, Csemer „Boogie” Boglárka és Conchita Wurst. A lista láttán nem csak a magyar operabarátokat veri ki a jeges víz, hanem bizony osztrák testvéreink is felvonják a szemöldöküket, kérdezvén, szabad-e megszentségteleníteni a Staatsoper annyi maradandó emlékét hordozó deszkáit!? Pedig szakállas nőnek – a hajdani vándorcirkuszok egyik elmaradhatatlan attrakciójának – már tapsoltak a bécsiek a Rake’s Progress-ben. Stravinsky operája elég nagy bukás lehetett 1965-ban: mindössze négy előadást ért meg.
Dominique Meyer nyilvánvalóan nem véletlenül engedte be a könnyebb múzsát egy délelőttre az Opernringre. Világszerte fogyóban van az operaközönség, s egy igazgatónak minden lehetőséget meg kell ragadnia, hogy minél nagyobb figyelmet irányítson intézményére. Bécs évek óta sikeresen lovagolja meg a nyitott, toleráns város imázsát. A városvezetés felismerte ugyanis, hogy mindez mekkora üzlet, az egyébként konzervatív Bécsnek. Idén a város az elmúlt hétvégén adott otthont a világ egyik legnagyobb AIDS rendezvényének, a Life Ball 2015-nek. Péntek este jótékonysági operaestet tartottak a Burgtheaterben Red Ribbon Celebration Concert 2015 címmel, többek között Anna Netrebko, Thomas Quasthoff és Florez közreműködésével. A támogatói jegyek 900 eurónál kezdődtek. Szombaton Rathausplatzon Dr. Heinz Fischer köztársasági elnök védnökségével nagyszabású bált és koncertet tartottak (támogatói jegy 2500 euró), melynek ikonikus figurája a Gustav Klimt nevével fémjelzett bécsi szecessziós keretbe varázsolt Conchita Wurst volt. A Life ball morzsáit söprögette össze Meyer vasárnap reggel a Staatsoperben a Pop meets Opera című matinén. S miután Bécs ad otthon idén május 18 és 23 között az Eurovíziós Dalfesztiválnak – melynek tavalyi nyertese az osztrák Conchita Wurst volt – sokakat érdekel a bál utáni, dalfesztivál előtti kis koncert, mellyel a patinás színház hídként tud szolgálni nemcsak a pop és az opera, hanem a Life Ball és a dalfesztivál között is.
Az eseményre eredetileg Plácido Domingo is fel volt kérve, Florez és Wurst mellett, de végül az idős művész betegségére hivatkozva lemondta a közreműködést. A héten a bécsi Nabuccóit sem énekelte el. Hogyan állhat a két világhírű tenorista (az egyszerűség kedvéért maradjunk Domingo estében is ennél a hangfajnál) a szakálas nő mellé? – kérdezték oly sokan a toleranciájáról híres Bécsben és kevésbé híres Pesten. A választ akár a facebook, akár a youtube megadhatja. A 76 éves Plácido Domingo hivatalos facebook oldalnak – egy olyan operaénekesről van szó, aki legalább 40 éve világsztár – jelenleg 1 millió 7 ezer követője van. Ugyanez a szám Juan Diego Florez esetében mindössze 141 ezer. Viszont Conchita Wurstot – akiről másfél éve legfeljebb egy apró szubkultúra tudta, hogy létezik – 907 ezer rajongó követi világszerte. Tehát nem sokkal kevesebb embert érdekel, mint a világ leghíresebb, lassan 60 éve színpadon lévő operaénekese. A youtube-on Domingo legnépszerűbb száma a John Denverrel énekelt Perhaps Love (4 millió 170 ezer megtekintés), Florezé a Granada, mely szintén nem operarészlet (1 millió 846 ezer megtekintés), Wursté a tavalyi Eurovíziós dala, a Rise Lie a Phoenix (19 millió 861 ezer megtekintés). A fenti számok kegyetlenül érzékeltetik, milyen nagyságrendi különbség van a magas kultúra és napjaink sztárjai között. Érdemes lenne megnézni, mekkora volt az elmúlt évben a médiaértéke az újonnan felfedezett szákállas nőnek. Nyilvánvalóan nagyságrendekkel több interjút adott, címlapról mosolygott, mint az idős szakállas tenorista. Wurstot megnézik az emberek, szavaira – bármiről is beszéljen – odafigyelnek. Pop meets Opera – Benedikt Kobel operaénekes rajza
Mindez azt is mutatja, hogy mennyivel nagyobb üzlet van egy szál Conchita Wurstban, mint egy operaénekesben, pláne egy nagyságrendekkel költségesebb operaelőadásban vagy egy operaház fenntartásában. Wurst és társai látványos show-i jóval kisebb anyagi befektetéssel hozhatnak hasznot, míg a maga kultúrából anyagi haszon a legritkább esetben származik. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy a „szakállas nő” bármiféle értékrendet képviselne, pláne olyat, ami egy napon lenne említhető a fenti művészekkel. Ezt azonban nem is várja el tőle senki. Conchita Wurst nem több mint egy botrányosan jóra sikerült fogyóeszköz. Egy olyan jelenség, amire mindenki felkapja a fejét, és mindenkiből kikényszerít valamiféle véleményt. Beszélnek róla kíváncsiak rá és megnézik. De ki emlékezne a színház és operaművészet nagyjaira, Fedák Sárira vagy Maria Callasra a botrányaik nélkül? Nagyságrendekkel kevesebben. Wurst persze annyira extrém jelenség, hogy nem maradhat sokáig az érdeklődés középpontjában, és amilyen váratlanul berobbant, éppen olyan hirtelen fog eltűnni. És nem is fog senkinek hiányozni. Ki emlékszik a 70-es évek nagy sztárjára, a barokk gallérban pompázó, Purcellig merészkedő fehérarcú Klaus Nomira? Minden kornak megvan a maga Conchita Wurstja, akiből néhányan jól élnek, majd ha már nem olyan keresett, leveszik róla a kezüket, és magukra hagyják a perc-dívájukat. Az 1998-as Eurovíziós Dalfesztivált egy Dana International nevű transznemű énekes nyerte meg. Győzelmét hatalmas médiahírverés kísérte. Nos, ugyanez a Dana International néhány hét múlva Budapestre látogat, hogy a Teréz körúti egykori Szikra mozi helyén álló party-komplexumban adjon koncertet – párszáz magyar rajongónak.
Ennek ellenére, amíg Conchita Wurst és a hozzá hasonló hullócsillagok népszerűségük csúcsán vannak, boldog lehet az az operaénekes, aki együtt léphet fel velük. Hiszen ez az egyetlen esélyük, hogy a valódi nagyközönség, és ne csak az operarajongók egyre szűkülő rétege vegyen tudomás a létükről. Ha ezt egy Plácido Domingo is felismeri és szégyenérzet nélkül állt volna egy színpadra Wurst úrral, akkor az elefántcsonttornyukból kitekintő kényes ízlésű operapublikum is nyugodt szívvel nézheti meg a Pop meets Opera féle csalamádékat.
