Goldmark Károly operája ritkán játszott mű, és Németországban, ha egy régen játszott művet műsorra tűznek, az eseményszámba megy. Ennek értelmében a Sába királynője freiburgi bemutatása is nagy esemény. Az előadásnak magyar vonatkozása is van, Salamon királyt ugyanis Szemerédy Károly alakítja.
Az opera Sába királynőjének látogatását meséli el Salamon király udvarában: Asszád, egy fiatal zsidó férfi reménytelenül beleszeret egy fürdőző nőalakba, akiért még jegyesét is elhagyná, és amikor az udvarba érkező Sába királynője felemeli fátylát, a férfi felfedezi benne szerelmét. Sába királynője látszólag nem ismeri fel, elutasítja, de közben őt is gyötri a szerelem. Megjelenik Asszád esküvőjén, aki meglátva a nőt eldobja a jegygyűrűt, és káromolja a zsidók istenét. Halálra ítélik, Sába királynője próbálja megmenteni, kezét, kincseit és országát ígéri a férfinak, de ő végül visszautasítja.
A rendezőnő, Kristen Harms koncepcióját a Lilit-mítoszra húzta rá. A zsidó kultúrkörben Lilit Ádám első felesége volt, aki összeveszett férjével, elhagyta az Édenkertet, és a sivatagba ment, ahol naponta több ezer keveréklénnyel egyesülve gyermekeket nemzett. Lilit később a tanult, független, erős asszony szimbólumává vált, és a feminizmus jelképe lett. Lilit Évával ellentétben nem vetette alá magát a patriarchális hagyományoknak, és míg utóbbi az anyaságot, a szerénységet és az engedelmességet képviseli, előbbi az érzékiséget, a szenvedélyt és a szexualitást. Hagyományosan Lilitet mégis sötét, démonikus nőalakként ábrázolják, és így jelenik meg az előadás nyitánya közben is: Asszád (a remek tenor, Nuttaporn Thammathi) lép be az előszínpadra, imakönyvvel a kezében, mögötte a siratófal vetített képe, amely fokozatosan átfolyik Lilit szárnyas, madárlábú ábrázolásába: az egész falat beterítő, hatalmas démon a férfi fölé emelkedik, elvonva az imáról is annak figyelmét. Eléggé nyilvánvaló képbe fogalmazása ez az este további három órájának.
Démonikus nőalakot látunk az előadásban is, mármint ahogy azt reménytelenül feminista bölcsészlányok elképzelik: ébenfekete hajjal, csillogó aranyflitteres ruhájában Sába királynője fel-alá vonulgat, ridegen, megközelíthetetlenül, kíséretként pedig ballonkabátos, napszemüveges, kegyetlen arckifejezésű, magassarkús nők követik. Ők később levetik kabátjukat, és testre feszülő, fekete dresszben, hosszú szőke parókában riszálnak a mindenfelé elhelyezett füstölők között, miközben úrnőjük Asszádot próbálja elcsábítani. Sába királynője végig ellentmondásosan viselkedik, egyszer elutasító, máskor könyörgő, de egy biztos: nyomorba dönti azt, akit szeret, vagy legalábbis meg akar kapni magának. Ennek meglehetősen leegyszerűsítő, női magazin szagú magyarázata az, hogy ő csak egy kemény, független nő, aki fél a visszautasítástól, attól, hogy a férfiak megsebzik a szívét, tehát cselekedetei mögött nem valamiféle morális dilemma áll, hanem egyszerű női szeszély és egóprobléma – és az előadás bátran operál ezzel az értelmezéssel. A Katerina Hebelková által megformált Sába királynője a vicsorgás és a bohózatba illő értetlenkedés elegyét hozza, mozgása, tartása inkább közönséges, semmint királynői, és sokkal jobban emlékeztet egy kiéhezett szinglire, aki az este előrehaladtával egyre kétségbeesettebben mászik rá a részeg férfiakra, semmint egy femme fatale-re. Mindezt el lehet fogadni, mint a rendező szerepértelmezését, viszont ha el is fogadjuk, felmerül a kérdés: miért szeret bele valaki Sába királynőjébe, és mitől lesz tétje az ő történetének?
Az opera számos lehetőséget kínál a látványosságokra: Sába királynőjének bevonulása vagy a harmadik felvonást indító nagy balettjelenet mind olyan momentumok, amikor egy történeten kívüli, nézőszórakoztató, cirkuszi etűd gazdagíthatja a cselekményt. Ezeket nagyjából mind kihúzták, mint ahogy a darab egészét is megkurtították, tömörítették, feszesebbre alakították – bár a látványosságok elmaradásáért kár, a húzás összességében erénye az előadásnak (dramaturg: Wolfgang Berthold). Német színházhoz szokott néző meglehetősen szegényesnek találhatja a díszletet, amely többnyire üres tér, pár innen-onnan összeszedett, funkcionális bútorral (berendezés: Bernd Damovksy).
A látvány legfőbb motívuma az egyszerű, fehér műanyagszék, amely a balatoni lángosos büfék általános berendezési tárgya. Az előszínpadon egymásba rakva várják a használatukat, és majdnem minden jelenetben funkciójuk lesz. Ilyen mértékű fontosságuk meglehetősen sivár hatást kelt, mind esztétikailag, mind gondolatilag – az ötlet feltehetően abból jött, hogy a siratófal előtt is találhatóak fehér műanyagszékek. Ezek lehetőséget adnak például a nálunk leginkább szülinapi zsúrokon megjelenő székes játékra – a zsidó férfiak körbe-körbe menetelnek, majd egy zenei rész végeztével hirtelen mindenki leül –, később pedig fehér műanyagdarabok ereszkednek alá a magasból, mintha feldarabolták volna mindet. A székek leginkább a zsidó férfiakból álló kórus homogén tömegéhez köthetőek – akiket vegyesen játszanak férfiak és nők, ezzel tovább variálva az előadásban megjelenő gender témát –, összetörésük feltehetőleg ennek a csoportnak, ennek a szigorú ideológiának a bukását szimbolizálja.
Végül tehát mindenki pórul jár: a patriarchális értékrend ugyanúgy megkérdőjeleződik, mint a Sába királynője által képviselt alternatíva. A színpadon ótestamentumi idézetként megjelenik az égő csipkebokor, egy középen elhelyezett virágláda képében, amelynek ágai a pirotechnika segítségével lángra lobbannak – azon túl, hogy a történet is kapcsolódik a Bibliához, nem derül ki, mi az égő virágláda jelentése vagy funkciója. Sába királynője az égő csipkebokor tövében, a korábbiakhoz hasonló fekete dresszben, szőke parókában, szamurájkarddal próbálja rávenni Asszádot, hogy fogadja el kezét és vele együtt minden vagyonát. A visszautasításra csak hisztérikus toporzékolással és rikácsolással válaszol, majd kiviharzik – szóval nekünk, nézőknek se kell belepusztulnunk a tragédiájába. Asszádot végül Szulamit, a jegyese karjaiban éri a halál, akit ugyancsak megtépáztak a történtek, szó szerint: Szulamit az utolsó részben hosszú, kibontott haját tépkedve és vagdosva járkál fel-alá, megidézve ezzel az operatörténet nagy őrülési jeleneteit – mindez a figura jellemét vagy történetét nem igazán árnyalja. Ennek ellenére az őt éneklő Irma Mihelic kapja az este legnagyobb tapsát, megérdemelten: bár előadóként nehéz helyzetbe van hozva, színpadi kisugárzásával és hangjával az előadás legkiemelkedőbb pontja.
Bár a darabot látva és hallva nem könnyű vállalkozás színpadra állítani a Sába királynőjét, tekintve, hogy az érdekes alaptémát a librettó kevéssé érdekes szituációi nehezen teszik megközelíthetővé, mégis megérdemelne egy gondolatgazdagabb és látványosabb előadást, amelyben a kiéheztetett néző nem csak annak tud örülni, hogy Sába királynőjének aranyruhája milyen artisztikusan veri szét maga körül a fényt.
Kelemen Kristóf
