A balettigazgatók általában igyekeznek úgy összeállítani a szezontervüket, hogy az évad végére valami könnyedebb darab maradjon. A közönség szívesebben ül ugyanis be ilyekor valami vidám, felhőtlen darabra, a nagy drámákat pedig télen szereti nézni. Így történt ez idén Stockholmban, ahol Alexander Ekman Szentivánéji álmának (Midrommarnattsdröm) ősbemutatóját, majd Rudolf Nureyev Don Quijotéját láthatta-láthatja június 12-ig a svéd publikum.
Minkusz és Petipa balettjének számos változata terjedt el a cári Oroszországból. Nureyev 1966-ban, Bécsben késztette el a maga adaptációját, az eredeti öt helyett „mindössze” egy előjátékkal megtoldott három felvonásban. A táncos John Lachberry-vel, a kor legjelesebb balettzene-átdolgozójával készített új, az általunk megszokottnál rafináltabb, kevésbé harsány, ám néha különféle ütősökkel stílus idegenül kiegészített változatot. (Az előadást Wolfgang Heinz kiválóan vezényelte, egyetlen apróságról feledkezvén meg, miszerint egy balettben a táncos dirigál, nem a dirigens, így olykor elég csúnyán cserben hagyta a színpadon állókat.) Nureyev nyilvánvalóan ifjúkori Szovjetunióbeli emlékeire hagyatkozva állította színpadra a darabot. Az eredeti Petipa balettet több mint egy évszázada a feledés homálya vesz körül, az átdolgozások mindegyike csak egy torzót ad vissza. A népszerű pas de deux-n, és néhány spanyol(osch) számon kívül nehéz magyarázatot találni, miért tartja műsoron annyi színház ezt a darabot. A Don Quijotét nem is kell annyira közelről szemügyre venni, hogy megállapítsuk, még balett librettó is kevés van, ami annyira gyatra, mint ez. Szegény Cervantes nyomokban se ismerne rá szeretett búsképű lovagjára. Nureyev megtartja a darab előjátékát, melyben a beteg öregúr és szolgája útra kelnek és a bábszínház jelenetet is visszailleszti az előadásba. Mindezek azonban inkább csak a játékidőt növelik és nem az élvezeti értéket. A hosszas pantomimok után se lett hangsúlyosabb a címszereplő. Valószínűleg ugyanis éppen az a fennmaradt balett legnagyobb hibája, hogy semmi szükség nincs benne a szélmalommal hadakozó Don Quijotéra. Jelenléte csak hátráltatja a kedves-bohókás Bazil – Kitri – Gamasche szerelmi háromszög kibontakozását, de magának a címszereplőnek semmiféle kapcsolata nincs a főszereplőkkel. Ugyanez mondható az Espada – Mercedes kettősről is. Azon kívül, hogy elfér a színpadon egy torreádor és a vérmes nője, ők sem többek, mint plusz 20 perc tánc. Nureyev a cselekményen kívül a lépésanyagot is alaposan felturbózta. A cigány kép elejére például egy új, nem különösebben stílusos pas de deux-t is kreált, A bajadér zenéjére.
A Svéd Királyi Balett 1994-ben mutatta be a Don Quijotét, melyet most Laurent Hilarie frissített fel, aki az 1980-as években, Párizsban dolgozott Nureyevvel. Nadine Baylis Pazar szín-összeállítású kosztümjein nem fogott az idő, díszletei is nagyszerűen használhatók. Hogy egy Don Quijote felhőtlen szórakozás lesz, vagy unalmas este, az elsősorban a főszereplő pároson múlik. Az Oslóban táncoló kubai Yolanda Correa mindent megtett a forró hangulatú előadás érdekében, szemtelenül virtuóz technikája mellett szerethető egyéniség is. Arsen Mehrabyan korrektül táncolta Basilt, de hiányzott belőle az a plusz, ami a jót, az izgalmastól elválasztja. Vahe Martirosyan nyugdíj előtti Espada volt, akit érthetően nem doppingolt a nem túl szilaj Daria Ivanova. Nem lehetett nem észrevenni Barabás Mariannát Kitri barátnője szerepében. A magyar táncosnő nemcsak kifogástalan technikájával uralta a színpadot, amikor ráesett a fény, hanem tudott valamit, amit a nemzetközi együttesből kevesen: minden gesztusa élt, egy pillanatra sem volt civil. Ha létezik valami a hazai balett tradícióból, ami megtermékenyítő lehet a Nyugat számára, ez az.
Foto: Hans Nilsson
