Kevés nagyobb hatású mestert ismert az egyetemes zenetörténet, mint Richard Wagnert. Életművével évtizedekre maghatározta az operaműfaj fejlődését, színházi ötleteit máig csodálják, irományait napjainkban is vitatják. A róla szóló irodalom feldolgozhatatlan mennyiségűvé duzzadt. Nagy forradalmár volt, aki a weberi romantikától a négyestés Ring monumentalitásán át egészen a Parsifal misztikus letisztultságáig jutott. Nincs még egy operaszerző, aki ekkora utat tett volna meg, aki három fiatalkori opus után csak korszakos remekműveket alkotott volna. Szám szerint tízet. S ebben a tíz műben nem egyszer újította meg az opera műfaját. De Wagner ennél is továbbment: végigjárta Európát, hogy pénzt gyűjtsön egy olyan operaház felépítésére, amiben csak az ő darabjait játszanák. Ez a tette nem csak a 19. században volt párját ritkító, azóta sem volt példa ilyesmire. Ma már kijelenthetjük, a jövőben sem lesz senkinek lehetősége hasonlóra. Wagner Walhallája, a bayreuthi színház ma is építtetője szándékai szerint üzemel. A makacs zseni eredetileg úgy tervezte, hogy operaházában egyetlenegyszer szólaltatja meg Siegfried történetét, a későbbi Tetralógia magját, majd a darab összes kottájával együtt porig égeti a színházát. A lánglelkű eszme felett idővel diadalmaskodott a germán praktikum, a Festspielhaus csak most, Kovalik Balázs Bolygó hollandi rendezésében égett el, a címszereplő monológjának végén, beteljesítve ezzel a komponista álmát.
Ez a szörnyű makacs, és saját zsenialitásában nyíltan kéjelgő ember nemcsak az operaművészetben volt forradalmár, a drezdai eseményekben való részvétele miatt egy évtizedre száműzték németföldről. 1848-ban még a királyság eltörlése mellett foglalt nyíltan állást, de ez évekkel később nem zavarta abban, hogy milliókat szedjen ki a bajor uralkodó, II. Lajos zsebéből. Wagner a magánéletében sem követte különösebben a polgári családeszményt. Első feleségétől, Minna Planer színésznőtől elvált, Mathilde Wesendonckkal való szerelmének elég nyilvánvaló emlékeket állított, Cosima Liszt megismerkedésükkor Hans von Bülow karmester hitvese volt…
A bolygó hollandi – Zágráb (1909)
Wagnerre mindent lehet mondani, csak azt nem hogy konzervatív lett volna. Lázadó volt zeneszerzőként, színházcsinálóként, politikai gondolkodóként és magánemberként is. Halála után özvegye, majd menye, Winifred Wagner próbálták burokba zártan konzerválni a Wahnfried Villa kertjében nyugvó mester életművét. A Harmadik Birodalom összeomlása maga alá temette a Hitlert nyíltan kiszolgáló Ünnepi Játékokat is. Wieland – a tehetségesebb unoka – felismerte, hogy a világháború után így nem folytatható az életmű ápolása. Visszanyúlva az 1920-as években kísérletező Adolphe Appia munkásságához, a festett kétdimenziós kulisszákat minimális, stilizált díszletekre cserélte, és a darab mondanivalóját fényhatásokkal igyekezett alátámasztani. Bayreuth 1951-es újranyitásakor Wieland Wagner a teljes Ring mellett a Parsifalt állította színpadra. Ezektől az előadásoktól szokás datálni az operai rendezői színház kezdetét. (Prózában jóval korábban elszakadtak a reális színjátszástól, elég csak Max Reinhardt, Brecht, vagy az orosz expresszionisták művészetére gondolnunk.) Tehát azok a több mint fél évszázados színpadi reformok, melyekben a mai előremutató előadások gyökereznek, Bayreuthban születtek és a Wagner család életművéhez köthetők. A Festspielhausba azóta is „modern” rendezőket hívnak meg, hogy évről évre helyezzék új megvilágításba az életmű tíz operáját. Hogy a közönség vállára veszi vagy kifujjolja a színházi gondolkodót, mindegy. Az operaművészet – mint ahogy egyetlen művészeti ág sem – sohasem fordul vissza.
Parsifal – Bayreuth (1951)
A fentiek alapján meglepő, hogy éppen a reformer Wagner életművét védik minden újítástól fogadatlan – és gyakran fogatlan – prókátorként a különböző országok konzervatív operalátogatói és Richard Wagner Társaságai. Miként a mesterdalnokok Nürnbergben hasztalan próbálták megóvni kicsiny közösségüket a kívülről jött ifjú frank lovagtól, éppen úgy nem állhatja útját Mester műveinek újabb és újabb értelmezéseinek semmilyen társaság. A Bayreuthban székelő család, élükön a Pesten is kifütyült Katarinával, bizony a Regietheater elkötelezett híve. Az ortodox rajongók az ausztriai Welsben vigasztalódhatnak. Ott még vérszín vitorlájú bárkán érkezik a Hollandi, és hungarocell hattyún Lohengrin.
A rendezői színház meglepően hamar ütötte fel a fejét Magyarországon, Nádasdy Kálmán két utolsó rendezése 1959-ben, a „díszlet nélküli” Kékszakállú herceg vára, valamint a Trisztán és Izolda nyilvánvalóan ennek jegyében fogant. Különös dolog, de annak ellenére, hogy az Operába járóknak lett volna ideje és módja elfogadni Regietheater létét, nagyon sokaknak nem sikerült megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy a színházművészet folyamatosan megújul. Talán elfelejtik, talán végig se gondolják, hogy a szerzői szándék mennyire számon kérhetetlen évszázadokkal az alkotó halála után. Képzeljük csak el azt a fűtetlen kis külvárosi színházat, gyertyavilágítással, szedett-vedett énekesekkel és színpadi lehetőségekkel, ahol A varázsfuvola először megszólalt! Vajon ugyanazt jelentette 1791-ben egy gonosz szerecsen a színpadon, mint ma? Megvetjük ma is Violettát, mert prostituált? Ugyanúgy gondolunk egy zsidó aranyművesre, mint 1835-ben? Hiszünk abban, hogy le lehet élni egy életet valaki mellett, akinek a nevét sem tudjuk? Ilyesmi kérdéseket tesznek fel napjaink rendezői, ahelyett, hogy mesekönyvként elfogadnák az operák cselekményét. A válaszaikat egy olyan közegben próbálják megadni, ahol ezek a kérdések érvényesek, vagy érdekesek lehetnek. Ebben még semmi ijesztő, vagy elutasítanivaló sincs. Mi másért járna az értelmiség színházba, mint azért, hogy az előadás által felvetett kérdéseket továbbgondolja. S ha az alapkérdések nem változnak az évszázadok során, a válaszok nagyon is mások lehetnek.
A bolygó hollandi – Wels (2008)
Az operarendezések nem örökérvényűek. (Nádasdy sem ismerne rá a Bohéméletére.) Ma adnak válaszokat a problémafelvetésre. Néhány év múlva nem sokat fognak mondani. Jöhet az újabb előadás. Felgyorsult a világ, s ezt a színházművészet is megérzi. Szinte lehetetlen egy 15-20 éves játékfilmet pirulás nélkül végignézni, a színházakban pedig 2-3 évnél ritkábban játszanak tovább egy előadást. Hogyan is lehetne akkor időt-állóbb egy operarendezés? Az új produkciók nem egy életre szólnak, pár év elteltével készül egy másik, egész más megvilágításba helyezve a darabot. Ettől érdekes az egész. Az opera színház is. Tehát játék. Ma így játsszuk, holnap úgy. Kiabáni és dühöngeni, csak annyira érdemes, mint egy kihagyott tizenegyes után. Nyilvánvalóan éppen úgy vannak olyan rendezések, amik célt érnek, mondanak valamit és olyanok, amik üres lufik, mellébeszélések. Talán ez utóbbi mostanában túlsúlyba került. A közönség eldöntheti, mit minek tart. De azt nem szabad elfelejteni, hogy az operarendező – a laikus operabaráttal szemben – szakember. Évekig tanulta a szakmáját, majd tudását produkcióról produkcióra csiszolja. Tehát – szerencsésebb esetekben – nem ostoba kóklerekről van szó, akik tönkre akarják tenni a kultúrát, hanem alkotó művészekről, akik kezében az alapanyagot, a masszát történetesen operának nevezik.
A bolygó hollandi – Müpa (2015), fotó: Posztós János
Tegyük a színünkre a kezünket: egy papírmasé hajón betolt torzonborz figura nem érdekli ma a nézőt. Egyszerűen nem érinti meg. Leginkább nevetséges és visszataszító lenne az „eredeti” Bolygó hollandit látni. A rendező tehát nem tehet mást, ha hű akar lenni a szerzői szándékhoz, minthogy átalakítja úgy a figurát, hogy az a nézőkből 2015-ban is azt a hatást váltsa ki, mint amit Wagner elképzelt. Ezt persze nem kell szeretni, de azért elutasítani valamit, mert újszerű annyira értelmes, mint kiabálni az Oktogonon, hogy combino jár a lóvasút helyett. A bolygó hollandiról annyit tudunk, hogy egy világból kiábrándult alak, aki remény nélkül hajszolja magát, Sentáról, hogy egy rajongó lány. A lányát pénzre váltó Dalandot már száz éve is nagy ragasztott orral énekelték, sejtjük, miért. A Müpa előadásában a Hollandiból kiégett operaénekes lett. Jó párat ismerünk, akik otthon ülnek, és arról nyilatkoznak, hogy ők még mekkora Toscák (stb.) lennének, de már senki sem gondol rájuk. Hasonlóan tele van a színházak környéke olyan lányokkal, akik feltétel nélkül felnéznek egy művészre, s, ha az elhívja őket kávézni, csak zavartan pislognak. (Amennyiben eljutnának a csókig, magukban megállapítanák, hogy a szomszéd Pistinek is pont ilyen szagú a szája.) Máris két ismerős figura áll a színpadon álszakáll és festett kép nélkül. Hús-vér emberek, létező típusok. Hogy a Kormányos lánykákat kényszerít pisztollyal a lába elé? Érdemes beírni a böngészőbe a pedofil szót, özönlenek a találatok papokról, apákról, tanárokról. Mindenképpen elítélendő tett, de éppen a Wagner rajongók ne tudnák, hogy kedvenc német karmesterük is hasonló módon vezeti le a feszültséget egy-egy fárasztó előadás után a Bayreuth közeli fürdőkben!? A pedofilok köztünk élnek. Öltönyben operába járnak, és mosolyogva tapsolnak mellettünk. Nincs megváltás? Nincs. Maga Wagner írta meg így A bolygó hollandi eredeti változatban.
S a nép, az istenadta nép? Elég vérfagyasztó a III. felvonás kórusjelenete, amikor a nemzeti érzelmű focibarátok azt kiabálják a kedves nézők arcába, hogy: „Ezek halottak, nem kell már nekik étel-ital!”, „Vének ezek, sápadt az arcuk, a szeretőik is rég meghaltak már!”, „Ezek kísértetek, esküdni mernénk rá!” Wagner bizonyára nem arra gondolt, hogy ekképp riogassa tízezreket fizető úri közönséget, de szavai döbbenetesen aktuálisak lesznek ebben a kontextusban.
