A Theater an der Wien tavalyi évadjának utolsó bemutatója Darius Milhaud ritkán játszott műve, A bűnös anya, ez a Beaumarchais Figaro-trilógiájának utolsó darabjából készült operaritkaság volt. Nem akármilyen szellemi bravúrral az idei szezon ugyancsak egy bűnös anyáról szóló darabbal, Heinrich Marschner: Hans Heilingjéval nyitották meg. A gondolati ív alkotója minden bizonnyal Richard Geyer, a színház igazgatója, aki a szeptemberi produkciót rendezőként is jegyzi. S ha Geyer közel sem akkora formátumú rendező, mint amekkora igazgató, a műfaj barátai nem lehetnek elég hálásak neki azért, amiért immáron tíz éve a Theater an der Wien élén hónapról hónapra felfedezésekkel örvendezteti meg a bécsi közönséget.
Angela Denoke
Valljuk be, az elmúlt évtizedekben – de talán az elmúlt évszázadban sem – nem sok alkalommal került színpadra a Hans Heiling. Marschner operáit csak szakkönyvekből, és kevés számú felvételről lehet megismerni. Három főműve közül az izgalmas tárgyú Vámpír még olykor felbukkan a színházak repertoárján, a Hans Heilinggel (melyet az Operaházban Gustav Mahler sikertelenül tervezett bemutatni 1888-ban), pláne a tematikájában 1945 után szalonképtelenné vált Templomos és a zsidónővel nemigen lehet találkozni. Az 1817 és 1863 között alkotó Marschnert Weber és Wagner közötti összekötőkapocsként szokták aposztrofálni. S valóban a Hans Heilingben félreismerhetetlen A bűvös vadász jellegzetesen német romantikus hatása, s az is kétségtelen, hogy az opera „jobb részeit” Wagner – természetesen finoman továbbgondolva – átemelte A bolygó hollandiba és A walkürbe. Marschner nem zseni. Operájából hiányoznak azok a dallamok, melyek a nagy szerzőt kiemelik a tömegből, cserébe kiváló színházi karmester és szerző volt, aki pontosan ráérzett arra, hogy mi kell kora közönségének. Ha vadászokról van szó, harsognak a rezek, ha szellemekről, brummognak a bőgők. Így a Hans Heiling mai szemmel egy remekül megírt musicalre emlékeztet, mely ugyan évtizedekig népszerű, de végül az idő rostáján mégsem akadt fenn.
Michael Nagy
A Hans Heiling cselekménye egy tökéletesen megírt romantikus mese a szülőjét elhagyni vágyó szellem-gyerekről (tündér, sellő, hattyúlovag), aki emberré akar válni és szerelembe esni. A családi idill természeten nem sikerülhet, ezért végül a főhős csalódottan tér vissza ősei birodalmába. Hans Undine, Lohengrin és Ruszalka édestestvére. Anyja, A földszellemek királynője tehetetlen fia elhatározásával szemben, aki egy Anna nevű lányban véli megtalálni társát. A szegény parasztlány édesanyja, Gertrúd a jómódú Hansban látja saját és lánya felemelkedésének zálogát, s minden eszközzel a frigy létrejöttén fáradozik.. Anna azonban a titokzatos fiú helyett korábbi udvarlóját, Konrádot, a vadászt választja. A bonyodalmak és a mese vége nagyjából borítékolva van. Nem könnyű egy tőlünk ennyire távolra került mesét a 21. századi néző számára aktuálissá tenni.
Katerina Tretyakova és Stephanie Houtzeel
Roland Geyer és dramaturg-lánya, Elisabeth elsősorban az anyai-gyermek kapcsolatra koncentrált, felismerve, hogy sem Hansnak, sem Annának nincs apja, s mindkét fiatal erősen kötődik a megmaradt szülőjéhez. Mi több, a címszereplő serdülőkorától kezdve (kissé túlságosan naturálisan ábrázolt) szexuális kapcsolatban áll (sínylődik?) anyjával, aki nem tudja-akarja elengedni gyermekét. Ezzel a különleges és bűnös kötelékkel sikeresen váltották ki a szellemvilágot. Zárt, és a külső szemlélődő számára láthatatlan kapcsolatuk éppolyan, mint a 19. század tündérei. Anna és Gertrúd viszonya is abszolút mai, sokkal inkább legjobb barátnők, mint anya és lánya. A három jelenetben megjelenő szellemek mindig az adott főszereplő – A királynő, Anna, végül Hans – alakját veszik fel. Geyer története Hans halála után indul, fia sírjánál idézi meg anyja a tragédiát. Az eredeti történet szerint a II. felvonás végén Hans megsebzi Konrádot, a riválisát, ám az előadásban a tőrdöfés halálosra sikeredett. A fiú gyilkosságért börtönbe kerül, ahol víziók gyötrik, látni véli Anna és Konrád esküvőjét, melyet az anyja megjelenése szakít félbe. A magára hagyott Hans végül öngyilkos lesz. Különös kettősség, hogy amíg a rendezőnek van egy remekül végiggondolt és működő koncepciója, amelyet az énekesek tökéletesen értenek és sikeresen közvetítik is szerepüket, addig maga a rendezés lebonyolítása nem több közhelypufogtatásnál, nagy földre omlásokkal, művirágcsokrokkal, hajborzolásokkal. Semmit sem tett hozzá az előadáshoz Herbert Murauer jellegtelen díszlete, melyben bármelyik másik operát is elő lehetne adni. Némi zavart okoztak Sibylle Gädeke rosszul szabott, kortalan kosztümjei, melyeknek például nem sikerült elkülöníteni a gazdag műgyűjtő Hans, valamit a feltörekvő proli Gertrúd és Anna világát.
Jelenet a III. felvonásból
Az előadást a ORF Radio-Symphonieorchester Wien élén Constantin Trinks vezényelte, romantika-mentes precizitással, pontosan, ám kissé érdektelenül. Az előadás legnagyobb neve Angela Denoke évtizedek óta az operairodalom legizgalmasabb nőalakjainak (Salome, Lulu, Emily Marty, Katyerina Izmajlova) kiváló birtokosa. Eszköztárából gond nélkül építette fel a korához és jelenlegi hangi állapotához kiválóan illő Királynőt. Michael Nagy korrekt Hans Heiling. Nem különösebben érdekes, főleg külsőségeiben tépelődő figura, aki ugyan jól énekel, de hangszépségben és gazdagságban meg sem közelíti német bariton elődeit, akik olykor a portrélemezükre tették a címszereplő áriáját. Katerina Tretyakova vokálisan és alakításban is kissé erőszakosabb volt, mint egy hagyományos naiva. Gertrúdot Stephanie Houtzeel kiválóan keltette életre. Napjaink egyik legfinomabb Bécsben működő mezzoszopránja talán túl izgalmas is volt proli anyukaként. Konrád meglepően színesre írt szerepében Peter Sonn, az egyik legkiválóbb Mozart-tenor ígéret lubickolt. Nem lehet elégszer megemlíteni, hogy az Arnold Schönberg Kórus nemcsak a világ egyik legkiválóbban szóló énekkara, hanem olyan kiváló művészek együttese, akiből valami egészek csodálatos energia árad, bármiben is lépjenek fel.
Jelenet a II. felvonásból
Egy nagyon fontos német romantikus opera megszólaltatása mindenképpen örömteli esemény. Az anyanyelvi, zeneileg kifogástalan produkciót egy, ha nem is revelációként ható, de mindenképpen érdekes és adekvát 21. századi színpadra állítás kísérte. A Theater an der Wien magasra tette a mércét, melyet a következő kilenc hónapban kilenc újabb bemutatóval igyekszik felülmúlni.
Fotó: © Herwig Prammer
