A pozsonyi opera nyáron kinevezett igazgatója, Slavomír Jakubek el nem ítélhető módon egy olyan premierrel akarta megkezdeni a működését, melyre felfigyel a komolyzenei világ. A terv papíron igen szépen mutatott, hiszen Janácek: Makropulos ügyének minden előadása jogosan tart számot nagy szakmai érdeklődésre.
Meglepő, hogy a morva komponista operái milyen ritka vendégek a szülőföldjétől nem különösebben távoli Pozsonyban. Művei közül mindössze ötöt mutattak be eddig a szlovák fővárosban, s ezek közül is csak a Jenufa képezi az állandó repertoár részét. Jakubek jól tudta, hogy a Makropulos ügyet decemberben a közeli bécsi Staatsoper is felújítja, s ő megpróbálta elvonni a figyelmet az osztrák bemutatóról. A darab betanítására a cseh Tomáš Hanust – aki az operát többek között Münchenben is vezényelte tavaly –, rendezésére pedig az egyik legfontosabb német alkotót, Peter Konwitschnyt kérte fel. Az igazgató valószínűleg egyetlen dologgal nem számolt, hogy színház nem tudja azokat a lehetőségeket biztosítani a premierhez, amelyeket a világszinten jegyzett alkotók elvárnak. Hanus a tervezett bemutató előtti héten a zenekar felkészületlenségére és a kevés próbára hivatkozva lemondott, végül az első előadást csak egy héttel később tudták megtartani.
Peter Konwitschny pályája során harmadszor nyúlt Janácek operához. Míg A holtak házából (2011, Zürich – Bécs) amerikai felhőkarcolójába helyezett gengsztertörténete totális fiaskó volt, addig az eszköztelen, letisztult Jenufa (2014, Graz – Augsburg) a mű egyik legszebb előadása lett. Nehéz eldönteni, hogy a Makropulos ügyet maga a rendező kész előadásnak tekinti-e, vagy inkább vázlatnak egy későbbi produkcióhoz. Sok szép meglátásán felül ugyanis az érződik, hogy az előadás még nincs kész. Időnként előfordulnak üresjáratok, olykor pedig a szereplők szeméből értetlenség sugárzik, ami nem jellemző Konwitschny előadásaira, pláne két héttel azután, hogy befejezte a munkát. A rendezés abból indult ki, hogy Elina Makropulos tizenhat évesen itta mag apja életelixírjét, s azóta nem öregedett. Így – a szokásostól eltérő módon – nem egy tapasztaltabb énekesnő jutalomjátéka lett a szerep.
Emilia Marty tipikus 21. század eleji popsztár (talán maga Madonna?), különösebb emberi mélységekkel nem rendelkező mai lány. Nem akar pusztítani, sokszor fel sem fogja, mi történik körülötte, mit akarnak tőle évszázadok óta a Prus és a Gregor család férfitagjai. Helmut Brade díszlete az első felvonásban nem sokban különbözik a Makropulos ügy egyéb előadásainak színpadképétől. Hatalmas iratszekrény, hosszú asztal, kanapé. A szünet nélkül játszott második felvonás alatt mindez atomjaira hullik, ez is csak egy díszlet volt E. M. végtelen történetében. Az iratfal mögött van az énekesnő öltözője, amelyik nagy tükreivel és művirághegyével leginkább egy mai ravatalozóra emlékeztet. Az utolsó rész ondószínű üres semmiben játszódik. Itt próbálják meg a férfiak a bírósági komédia alatt elítélni a 337 éves ősanyjukat. Miután Emilia felfedi a titkát, a többiek a nézőtérre rohannak, a földön fekvő nőért eljön a Halál. Egyetlen érintésére Marty új életre kell, a fehér leplek lehullnak, láthatóvá válik a fekete színpad, hátul egy világos kijárattal. Ott távozik Kristával a főszereplő, miközben férfiak a nézőtérről figyelik.
A 34 éves Linda Ballová problémamentes Emilia Marty. Vokálisan ura a szólamnak, alakítása – valószínűleg a rendezői szándéknak megfelelően – egysíkú. Nem ura az életének, az események egyszerűen megtörténnek vele. Hasonlóan viselkedhet egy mai tinisztár. Ľudovít Ludha feltűnően hasonlít a rendezőre: ritkás haja copfban, tipikus értelmiségi szemüveg. Nehéz eldönteni, hogy mindez szándékos, vagy véletlen, mindenestre bőven elképzelhető, ahogy a korosodó Konwitschny Albert Gregorhoz hasonló eszközökkel próbál magához láncolni egy fiatal énekesnőt. Pavol Remenár szürke, erőtlen és recegős hangú Jaroslav Prust hozott. A próbafotókon még őszített hajával lehetett egyfajta tartása, de az előadásra eltűnt a szerep súlya alatt. A szlovák színház kiváló karaktertenorja, Ivan Ožvát évtizedek óta ajándékozza meg a közönséget egyedi karakteralakításaival. Most sem történt másképp, Hauk-Šendorfja, uralta a színpadot két rövid jelenetében. Lehetséges utódja, Ondrej Šaling ügyesen oldotta meg Janek Prus kissé túlságosan gyengeelméjűre rendezett figuráját. Gustáv Beláček Dr Kolenatýként Münchenben is megállta a helyét. A pozsonyi társulat jeles lírai tenorja, Jozef Kundlák még pályája vége felé is figyelemreméltó vokális és játékkultúráról tett tanúbizonyságot.
A fiatal Ondrej Olos nyilván nagyon nehéz helyzetben volt, amikor néhány próbával kellett átvennie a zenekari szempontból igen árnyalt operát. Végülis a Makropulos ügy nagyobb gikszerek nélkül szólalt meg Pozsonyban. Elgondolkoztató azonban, hogy a nagy dobásnak ígért Janácek opera második előadását a régi Nemzeti Színházban mindössze félháznyi érdeklődő tekintette meg. Bérletesek és azon értelmiségiek, akik lemaradhattak a premierről. A pozsonyi vezetésnek érdemes lenne végiggondolni a kérdést, hogy kiknek tartanak fent két operaházat a kis európai fővárosban.
