A Wiener Staatsoper kevés kultikus produkcióinak egyike volt Harry Kupfer 1989-es Elektrája. A színház vezetése mindig gondosan ügyelt arra, hogy negyed századon keresztül hogyan tartsa a premier-szereposztás (Claudio Abbado, Birgitte Fassbaender, Marton Éva, Cheryl Studer) nívóját. Természetesen egy igazgató lecserélhet egy ilyen fontos és időtálló előadást, de csak abban esetben érdemes megtennie, ha sikerül legalább hasonló nívójú produkciót létrehoznia.
Mindezt Dominique Meyernek is mérlegelnie kellett volna, amikor belement egy olyan kompromisszumba (?), hogy az új Elektra rendezőjének, Uwe Eric Laufenbergnek a bemutató előtti napon (!) Wiesbadenben Szöktetés a szerájból premierje legyen. Hogyan lehet egyszerre két darabot színpadra állítani egymástól 750 kilométerre? A válasz természetesen: sehogy. A kritikák a Mozart opust nem kímélték, a Strauss remekmű előadássorozatát – mely mostantól nyilván hosszú évekig repertoáron marad Bécsben – a márciusi premier után november végén folytatták.
Meyer igazgatónak már a tervelfogadáskor vissza kellett volna dobnia az alapkoncepciót, hiszen a zavaros díszlet hátterében egy szénledobó van, mellette egy előkelő páternoszter, az előtérben pedig két oldalt zuhanyzók. Erős hit kellhetett ahhoz, hogy valaki el tudja képzelni, hogy ebben a térben bármit el lehet játszani. Az ingázó Laufenbergnek nemhogy a szerepeket nem sikerült kidolgoznia, de még a darab tisztességes lerendelkezésére sem futotta energiájából.
Az opera elején a kápóknak öltöztetett szolgálók véres lányokat mosdatnak zuhannyal. Hogy mitől véresek, és miért fürdetik le őket, nem derül ki. Ezután megjelent a címszereplő, akit a jelmeztervező úgy öltöztetett fel, mint az 1970-es évek Gyerekszínházában egy előnytelen alkatú Nyilas Misit. Szegény Elektra Agamemnon kegytárgyait egy Louis Vuitton kofferben tárolja, a koffert pedig feltűnésmentesen az álló páternoszterben rejtegeti… A csodás masinán Klytemnestra száll alá a szenespincébe, ahol aztán gyorsan egy tolószékbe rogy. Érkezését két nyomkereső kutya előzi meg (mint Martin Kusej müncheni Macbethjében), akik szerencsére nem találták meg Agamemnon baltáját és pisztolyát. Kettősükhöz köthető a rendezés egyetlen emlékezetes momentuma, amikor Elektra az anyja szemébe vágja, hogy bárcsak végre meghalna, a két nő megöleli egymást. Klytemnestra nagyjelenete után szolgálói kitolják – talán egy közeli lifthez…
Hogy Laufenberg honnan vette azt az ötletet, hogy Elektra és Orestes néhány percre összeölelkezve eltűnjenek a sötétben, csak gyanítani lehet. Mindenesetre a dolog jót tett a címszereplőnek, aki az öltönyét ekkor fekete kombinére cserélte. Orestes páternoszterbe száll, ahogy néhány perccel később a sajátosan öltözött Aegistus is (csizma, napszemüveg, zakó, ing nélkül). A méla hadúr csak az első emeletnél eszmél, hogy Orestes drabális koreai nevelője nem a legjobb szándékkal préselte be magát mellé az éppen felfelé induló fülkébe. Az előadás végén aztán minden jóra fordul: bájos kék ruhába öltözött párok lepik el a színpadot, valószínűleg valamelyik grinzingi tánciskola amatőr növendékei. A csekély mozgáskultúrával megáldott címszereplő velük gimnasztikázik, majd együtt kiszaladnak. A színen egyedül a rettegő Chrysothemis marad. Boldogtalan és magányos. Ahogy a többi művész is az előadás két órája alatt. Mindnyájukat kellemetlen helyzetbe hozta, aki így kiengedte Bécsben Richard Strauss remekművét.
Mit tehet ilyen körülmények között egy énekes? Építkezik abból, amit önmaga gondol, vagy abból, ami korábbi előadásokon rá ragadt. Nina Stemme jelenleg fachjának egyik legmagasabban jegyzett énekese. Kiegyenlített, de nem különösebben egyedi színű hangjával problémamentesen énekli végig a nehéz szólamot, de hiányoznak belőle azok az ősi ösztönök, melyek Elektrát mozgatják. Hitelessé csak az Orestesszel való kettősben tud válni, amikor felszabadulnak a korábban elfojtott vágyai.
A maszkmesterek által alaposan megdolgozott Anna Larsson Klytemnestraként kísértetiesen hasonlít szegény idős Alpár Gittára. Nála csak Herbert Lippert (Aegistus) nyújt feledhetőbb produkciót. Az előadás legemlékezetesebb alakítása Gun-Brit Barkmin Chrysothemise. A rostocki szoprán nemcsak vokálisan ura a szerepének, hanem képes tökéletesen azonosulni is a bezárt, tehetetlen királylánnyal. A dalénekesként elhíresült Matthias Goerne lenyűgözően szép matériával indítja a szólamát, de a színpadi lét valóban nem az ő világa. A szólisták közül a bécsi együttes két régi tagja emelkedett még ki: Ildiko Raimondi a megalázott 5. szolgáló pár taktusból is szerepet csinált, Simina Ivánnak egyetlen mondat jutott, mégis, a mozdulat, ahogy halott úrnőjének gyűrűjét ellopja, erősebb gesztus, mint némely főszereplő többórás téblábolása.
Hogy az előadás megőrzött valamit a Staatsoper egykori nívójából, az első sorban a Bécsi Filharmonikusok lenyűgöző teljesítményének köszönhető. Valószínűleg jobban ismerik Strauss művét, mint bármelyik zenekar. Évtizedek alatt a legnagyobb karmesterek csiszolták a szólamokat, s noha az idős Peter Schneider nem tett többet, mint egy közlekedési rendőr, a partitúra mégis ezer színben csillogott. Interpretációjukban az Elektra nem csupán véres sorstragédia, a szólamokban egyfajta könnyedség is bujkált, részben az a magabiztos szemtelenség, amivel Strauss operáját el tudják játszani, részben pedig a partitúrában megbúvó örök haláltánc: a bécsi keringő.
