Karácsony előtt jelent meg magyarul az Európa Kiadó gondozásában Julie Kavanagh 2007-es Nureyev könyve. Az eredeti vállalkozás nagystílűségét jelzi, hogy a kötet az amerikai és az európai Nureyev Alapítványok támogatásával majdnem tíz évig készült, készülhetett. A táncos örökségéből működő szervezetek ez idő alatt anyagilag, a gyűjteményeik teljes állományával és a kapcsolatrendszerükkel is támogatták az írónőt, akinek így „nem maradt más feladata”, mint a meglévő-megszerezhető információkat összegyűjtve (Ufától Sydneyig) megírni a Nagy Nureyev Könyvet.
A nem túl sok fotós oldalt tartalmazó kiadvány jóval több, mint kilencszáz oldal lett. Elképesztő terjedelem, Magyarországon talán az elmúlt évtizedben összesen nem jelent meg ennyi a klasszikus táncról. Sajnos az is elképzelhetetlen nálunk, hogy egy jótollú szakembernek hosszú időn át gondtalan megélhetést biztosítson valaki, hogy végre fontos művet alkothasson a magyar balett-élet valamelyik fejezetéből vagy meghatározó egyéniségéről.
Julie Kavanagh nem csinált mást, mint szinte láthatatlan szemlélődőként a rendelkezésére álló elképesztő mennyiségű anyagból részletesen megírta az életrajzot. Nureyev tetteit ő maga nem véleményezte, viszont számos kortárs, barát, ismerős vagy szakember véleményén keresztül igyekezett minél színesebb képet alkotni a táncosról. Főhősét nem kezelte mítoszként, sokkal inkább az embert próbálta minden körülmény között megérteni. Éppen ezzel kapcsolatban döbben rá valami furcsaságra a magyar olvasó, nevezetesen arra, hogy a keleti embert mennyire nehezen érti meg a nyugati szellem. Hogy Nureyev, „a vad tatár” mennyivel közelebbi ismerősünk, tettei és gondolatai mennyivel érthetőbbek és közelibbek számunkra, mint az angol írónő számára. Julie Kavanagh elkerüli az életrajzírók gyakori hibáját, amikor a hosszú és szemléletesen végigvezetett pályakezdést egy idő után felváltja a művész szakadatlan sikerei állomásainak végtelen felsorolása. A hosszú életrajz sosem válik unalmassá, a szerző mindig talál egy olyan nézőpontot, tanút, vagy eseményt, amely továbblendíti a szöveget. Valószínűleg szükség volt arra a majdnem húsz évre, ami a táncos halála és a könyv elkészülte között eltelt, hogy tiszta szemmel lehessen visszatekinteni a lezárt életműre.
Rudolf Nureyev (1938 – 1993) életének szűkre szabott ötvenöt éve nemigen tartalmazott unalmas periódusokat. A század második fele táncos-zsenijének sorsa valójában regénybe, sőt filmvászonra kívánkozó fordulatos történet. (Ez utóbbi készül is – nemsokára kiderül, milyen eredménnyel…) Sorsa helyenként annyira valótlan, hogy nem lehet más, mint valóság. Egy vonaton látta meg a napvilágot, el lehet képzelni, milyen higiéniai körülmények között. Táncolni viszonylag későn kezdett, de rendkívüli adottságai miatt, koordinálatlansága ellenére felvették a Szovjetunió legelitebb táncakadémiájára, a Vaganova Intézetbe. A legendás Puskin mester tanítványaként végzett, és szinte azonnal főszerepekben mutatkozhatott be a Kirov Színházban. Öntörvényűsége – miképp fél évszázaddal korábban Nizsinszkijé – már a zárt Szovjetunióban is névjegyévé vált. Nureyevből a hidegháború éveiben aligha lehetett volna világot járó művész.
1961. június 16. a legendás nap, amely megváltoztatta a művész életét és a 20. század második felének balett-életét is. Nureyev a Le Bourget reptéren a KBS-ek elől menedékjogot kért és kapott Párizsban. Nem az addig ismeretlen nyugati jólétre vágyott, hanem tanulni akart. A gyökerei elvesztését azonban valójában sohasem heverte ki. Disszidálásával egycsapásra az újságok címlapjára került, s élete végéig minden lépését figyelemmel kísérték. Hiába keresett milliókat, volt háza Londonban, farmja Amerikában, lakása a Szent Lajos Szigeten, sőt, saját szigete az Égei-tengeren, mindig félt a szegénységtől. Hiába volt bejáratos a királyi, elnöki családokba, ragadtak rá a pénzarisztokrácia first ladyjei, vitt az ágyába bárkit, mindig magányos maradt. Hiába lett korának elsőszámú klasszikus balettművésze, majd táncolta el Balanchine kivételével az összes kortárs művet, melyekre szemet vetett, művészileg mindig éhes maradt.
Talán a leghúsbavágóbb Julie Kavanagh könyvének az a része, amikor a negyvenhez közeledő művész képtelen visszavonulni. Hiába nem engedelmeskedik úgy a teste, mint évekkel korábban, Nureyev képtelen a mindennapi gyakorlás és előadások nélkül élni. Jóval az „álomherceg-kor legvégső határán túl’ is A hattyúk tavában és a Giselle-ben táncol, bárhol a világon, ahol még meghívásokat tud kieszközölni. A közönség pedig ugyanolyan csodálattal fogadja a nagy művész roncsát, mint hajdan a zsenit éltette. Ahogy tizenéves kora óta minden reggel a rúdnál, ugyanolyan megingathatatlan hittel küzdött a betegség ellen. Talán az AIDS volt az egyetlen, amit Nureyevnek nem sikerült legyőznie.
Julie Kavanagh mindenféle bulvár ízt mellőzve, mégis kendőzetlenül ír a táncos meglehetősen viharos szerelmi és nemi életéről is. Nureyev jó korban élt, hiszen a média és a technika segítségével az egész világ (kivéve a keleti blokkot, ahol szinte pályája végéig tiltólistán volt) megismerhette a művészetét. S Nureyev rossz korban élt, hiszen azt a féktelen életmódot, amit űzött – mi mást űzhetett volna egy olyan magányos zseni, aki magát is nehezen tudta elviselni – szinte törvényszerűen nem követhette más, mint a 20. század pestise, az 1980-as években felrobbanó, máig gyógyíthatatlan nemi betegség. Jellemző a könyvre, és arra a nyitott európai szemléletre, melyben fogant, hogy sorra veszi Nureyev ismert női és férfi szerelmeit és szeretőit.
Számunkra külön érdekesek Nureyev életének magyar vonatkozású eseményei. A táncos egyik első külföldi útja éppen Budapestre vezetett, ahol elszakadva a kollégáitól (és a rájuk vigyázó KGB-sektől) órákig bolyongott. Még Leningrádban ismerkedett meg Orosz Adéllal, Kun Zsuzsával és Róna Viktorral. Ez utóbbi valószínűleg már Londonban Nureyev szeretője lett. (Róna homoszexualitásáról tehát előbb írtak Nagy-Britanniában, mint Magyarországon…) A táncos egyik első koreográfiáját, a Tancredit Bécsben Csobádi Péter professzor librettójára készítette. Végül sorra jöttek Nureyev magyar partnernői: Aradi Mária Amszterdamban, Magyari Anita Milánóban és Pongor Ildikó. A mindig szélmalomharcot vívó Bokor Rolandé az érdem, hogy a művész végül előbb karmesterként, majd táncosként is bemutatkozhatott Budapesten. A magyar kiadás utolsó fejezetében Bokor Roland mesél arról, hogy nyerte meg „számunkra” a nagybeteg Nureyevet, és hogyan fogant meg a nevét őrző budapesti balettverseny gondolata, mely által ezt a nagy művészt egy kicsit sajátunknak is érezhetjük!
