A balettigazgatók néhány éve előszeretettel tűzik műsorra Ludwig Minkus és Marius Petipa közös alkotását, a Don Quijotét. Spanyol temperamentum, tüzes déli ritmusok, néhány jól kiosztható, hálás szerep – és az egyik legbárgyúbb mese, amit csak balettszínpadon el lehet képzelni. Fájdalommentes este a klasszikus balettre vágyó közönségnek, hiszen mire a kocsijukhoz érnek, már semmire sem emlékeznek a látottakból… Mindezek ellenére (vagy éppen mindezekért) világszerte tombol a Don Quijote láz, mely most Drezdát is elérte.
A koreográfusként is tevékenykedő igazgató, Aaron S. Watkin nem ragadt le az „eredeti” műnél, hanem – igen helyesen – úgy gondolta, kéne csavarni párat a semmitmondó mesén, melyben az első percben sem kérdés, hogy a szökött szerelemesek végül egymáséi lesznek, hiába üldözi őket a lány apja, gazdag kérője, valamint a történetbe csak biodíszletként becsöppenő címszereplő és hő fegyverhordozója. Az eredeti alkotók valószínűleg kezükbe se vették Cervantes egykor divatos regényét, egyszerűen kellett nekik egy jól hangzó figura a színlap élére. Hiába szerepel ugyanis Don Quijote az európai kulturkincs alapjai között, míg a színházi alkotók Carmen, Faust, Anyegin, vagy Manon történetét időről-időre leporolva vagy vitrinbe helyezve tovább tudják adni a következő generációk számára is érvényesen, addig a Búsképü lovag ezt a tartalmat nem tudja közvetíteni. A Don Quijote egy szépeket álmodó öregember keserédes meséje. Mire azonban egy alkotó Don Quijote-i korba jut, általában már nincs meg az eszköztára, és a talán a kedve sem, amivel hitelesen tudna mesélni erről az állapotról – a közönség pedig sokkal inkább az ifjonti, mint az őszi érzelmekre kíváncsi.
Watkin saját Don Quijote változatának elkészítéséhez Patrick Kinmonth-ot nem csak díszlet- és jelmeztervezőként, hanem egyszemélyben dramaturgként is szerződtette. Az angol-ír alkotó meglehetősen sokoldalú művész, éppúgy foglalkozik képzőművészettel mint írással, számos színpadi terve mellett 2008 óta négy operát is színpadra állított. Amennyiben Watkin ismerte korábbi munkáit (s ez feltételezhető…), bizonyára jó ötletnek tartotta, hogy a Don Quijote új, drezdai librettóját Kinmonth-tal együtt készítse el. A balettdramaturgia azonban egészen speciális szakma. Talán a mai napig nem tanítják sehol, ezért amikor egy koreográfus eljut véletlenül odáig, hogy dramaturgi segítséget kérjen, rendre színházi gondolkodókba botlik. Márpedig a balett egészen más és speciális dramaturgot igényel. A táncjátékok mesevezetése, a történetet gyakran megakasztó táncok és az azt előrevinni hivatott némajátékok aránya és mikéntje egészen egyedi szabályrendszer szerint működik, ha működik. Egy próza, vagy akár zenés színház felől érkező dramaturgnak olyan megoldhatatlan feladatokkal kell szembesülni, melyek rendre a kudarc felé taszítják a készülő – sokszor kiváló koreográfiákkal teletűzdelt – új balett-változatokat. Ennek tökéletes példája a drezdai előadás.
Nagyszerű gondolat a balett bárgyú cselekményébe visszaoltani némi Cervantest (nem mintha különösebben sokan olvasták volna az elmúlt félévszázadban a régi könyvet…), különösen, ha a színház rendelkezésére áll egy olyan remek karaktertáncos, akiben több van, minthogy bamba arccal, semmibe révedő tekintettel, előretartott tétova karral sétáljon a semmi felé. Azon azonban érdemes elgondolkozni, hogy mennyire borul fel egy balett aránya, ha Coppélius (Coppélia), Rothbart (A hattyúk tava) vagy Carabosse (Csipkerózsika) lesz az előadás főhőse a szerelmespárokat táncoló – jobb esetben fiatal és sugárzóan szép – vezető magántáncosok helyett, akik miatt egyébként a közönség valószínűleg jegyet vesz. Megoldandó probléma ezenkívül, hogy egy cselekményes (neo)klasszikus balettben milyen gesztusrendszerrel ruházzák fel a 21. század elején a szereplőket a megszokott-elfogadott régi pantomimelemek helyett (nem lehet véletlen, hogy a hagyományos elemekre épülő tsz-kolhoz operettek, amint nem volt kötelező játszani őket, visszaadták a helyüket a Csárdáskirálynőknek).
Az alkotóknak azonban nem volt elég a szereplők arányainak megváltoztatása, a darabot a 17. századból a Franco diktatúra Spanyolországába tették, ahol – nem egészen hagyományos balett helyszínen – egy hegesztőüzemben indul a cselekmény. Az nem derült ki, mi szükség van az időutazásra – azonkívül, hogy Patrick Kinmonth igen stílusos jelmezeket készíthetett a szokatlanul látványos és tökéletesen funkcionáló díszleteihez –, hiszen a kor nyomasztó politikai légköréből mindössze két operett-csendőrt kapunk és egy ismeretlen okokból bezárt üzemet, melyet az elhúzódó happy end alatt újranyitnak. S nem is akárhogy: egy nagy csomaggal besétál egy postás (!). A feladó ismeretlen. A Búsképü művezető kinyitja – és lám: több marék igazgyöngy és aranylánc hullik ki belőle. Az álmodozó Don mindezt az üzemét vesztett főnöke kezébe nyomja. Ezek után babakocsit tolva megérkezik még Bazil és Kitri, akik kétgyermekes családhoz méltatlanul népi jelmezt öltve egy arénában ellejtik a darab ikonikus nagy pas de deux-jét. Hármasban Sancho Panzával, aki ebben a változatban egy ideig csinos inas, majd a cigánytábor bábszínházában nővé változik, hogy Don Quijote kiszabadítsa az érte epekedő fiú-lányt (ebből a cervantesi epitódból készült de Falla: Pedro mester bábszínháza című kisoperája). A főszereplők sorát gazdagítja még a Driádok királynőjéből Dulcineává avanzsált álomleány, aki a legváratlanabb pillanatokban bespiccel pár percre, hogy megkeverje az egyébként is meglehetősen kuszává sikerült mesét. A két részben játszott, háromórás előadásban szerepel még egy nagyszabású torreádortánc (amit a szépemlékű Kék Osztriga Bár személyzete is megirigyelne) ékes Ollé!, Caramba!, Paella! és egyéb dél-európai sláger-kiáltásoktól kísérve, néhány kidolgozott testű félmeztelen bika, akiket a Don leszúr, egy tricikli, amivel a malomból lisztet (valamint a bezsákolt címszereplőt és „Sanchót”) visznek a vasgyárba (…), egy plüssbarika (a mintegy negyedórás cselekménygyilkoló pásztorkép attrakciója), egy Franco beszédet játszó rádió, egy népzenét gitározó echte spanyol és még számos hasonló látványosság…
Szerencsére mindehhez az alkotóknak nem volt elegendő Minkus bántóan primitív zenéje, ezért Mikhail Agrest – aki egyben az ismét ragyogóan játszó zenekar élén az előadás karmestere is – Manuel de Falla (a spanyol komponista Bartókhoz hasonlóan hazájától távol, éppen a Franco diktatúra elől menekülve, önkéntes száműzetésben halt meg) legnépszerűbb darabjainak részleteivel tupírozta fel az előadás partitúráját. A táncok meglehetősen vegyes képet adnak az „eredeti” Petipától (melynek betanítója Barishnikov legendás Kirtije, Cynthia Harvey) az Aaron S. Watkin által újraálmodott részekig.
Több mint luxusszereposztás az, amivel Drezda balettrajongóit premieren megajándékozták. Christian Bauch mindent elkövet azért, hogy Don Quijote valóban főszerep legyen, nem az ő hibája, hogy táncolnivaló és személyére szabott karakteres mozdulatok híján gyakran csak elnyújtott szenvelgésre futja egy-egy indokolatlanul hosszú jelenetben. Nem lett kevesebb feladata az eredeti Kitri – Bazil párnak (itt Aldonza Lorenzo és Miguel Bazil), ellenben sokkal mostohábban van strukturálva és a szerelmesek az elképesztően sűrű első rész után, mintegy másfél órát kénytelenek a büfében várakozni a fináléra.
Simon István újabb főszereppel gazdagította repertoárját. Táncából az a magabiztosság árad, melyet csak úgy lehet megszerezni, ha valaki évadonként 20-30 előadást teljesít. A koreográfus nagy játéklehetőséget nem hagyott számára, így minden energiáját az aprólékosan kidolgozott, szemtelenül virtuóz szólóira és a látványosan életveszélyes emelésekkel teletűzdelt pas de deux-kre fordíthatta. Svetlana Gileva Aldonzája miközben képviselte orosz iskolát, levetkőzve a szerep sztereotípiáit, valódi 40-es évekbeli spanyol lányként viselte magát a színpadon. Nem volt könnyű helyzetben a másik női főszereplő, Melissa Hamilton. Juanita Sanchez azaz Sancha Panza figurája több mint zagyva. A Don Quijote ilyetén felrakott balettváltozata sem bírja el a Janika-féle átöltözéseket. Hamilton miközben helyes utcakölyökként és vágyódó lányként is működik a színpadon, érezhetően rosszul érzi magát a bőrében. Sangeun Lee Dulcineaként furcsán elrajzolt népi kosztümben, magabiztosan spicceli végig a darabot.
Ha Don Quijote egyszer elkapná Dulcineát, vagy észrevenné Juanitát, nem kellene három órán át ücsörögni. Mert hiába a Semperoper világszínvonalú balett társulata, hiába a kiváló de Falla muzsika, ha jobb darab nem született, mint az eredeti. Kitri története legalább kerek egész, mégha vattacukor is, a Jelenetek Don Quijote történetéből című alkotás olyan, mint egy némafilm. Nézi-nézi az ember, de nincs hozzá semmi kapcsolata. Remélhetőleg a premierszéria után az alkotók is levonják a megfelelő következtetéseket és jövőre éles metélőkéssel lenyesve a felesleges részeket csinálnak egy kellemes balettet. Ehhez ugyanis minden adott!
