Radnai Miklós születésének 125. évfordulóján, a mai újévi koncerten, majdnem 70 évnyi hallgatás után először csendült fel Radnai-kompozíció az Operaház színpadán, Az infánsnő születésnapja.
Szabó Ferenc János kutatásai nyomán kirajzolódni látszik a teljes zeneszerzői életmű, melyből – jelen tudásunk szerint – ezidáig egyetlen percnyi hangfelvétel sem készült. A komponista szerzeményeinek lelőhelye ismert és bárki számára hozzáférhető, így semmi akadálya sincs annak, hogy a 20. század egyik elfeledett magyar kismesterének – Bartók, Kodály, Dohnányi és Kálmán Imre kortársának – alkotásai újra megszólaljanak.
Egészen más a helyzet az operaigazgatói életművel. Naponta százak mennek el az Operaház baloldali nézőtéri bejárója felé Kallós Ede Radnai Miklós szobra előtt. Néhányan talán meg is állnak, elolvasni az apró réztáblán, hogy ki a nemes arcélű, szemüveges férfi. Valószínűleg nagyrészüknek semmit sem mond Radnai Miklós neve. Egy előadóművész, egy alkotó után maradnak a felvételek, a művek, míg egy igazgató életművét – a színház adott korszaka után – csak a közönsége és a porosodó kritikák-könyvek őrzik, a korszak étosza óhatatlanul is elillan. A szakma felelősége lett volna időben, legkésőbb az 1950-es években, minél pontosabb összefoglaló munkát írni Radnai Miklós páratlan igazgatói tevékenységéről. Ez akkor, amikor a munkatársak még mesélhettek, visszaemlékezhettek volna, nem történt meg (ahogy hiteles Oláh Gusztáv vagy Nádasdy Kálmán életrajz sem született még). Ezért a késői kutatók munkája hiteles szemtanúk hiányában jóval nehezebb. Hiába látszik történelmi távlatból tisztábban az életrajz, ha a közvetlen kapcsolat örökre elveszett.
Mi lehetett Radnai Miklós sikerének titka? Hogyan tudta a 32 éves tüdőbeteg zeneszerző-tanár, mindenféle vezetői gyakorlat és minta híján elsősorban önmagában bízva talpra állítani és a jelentős európai dalszínházak sorába emelni egy évtized munkájával a Magyar Királyi Operaházat? Radnai a Monarchia polgára egyszerre volt feltétel nélkül hű alattvalója miniszterének és végtelenül precíz vezetője a rábízott színháznak. Felismerte, hogy a felettes szerv egyetlen dolgot szeretne: hogy rend legyen az Operaházban, ne harsogjon a sajtó a botrányoktól, a primadonnák ne előszobázzanak az államtitkároknál. A minisztérium számára az intézmény ugyanis sohasem jelentett többet, mint hatalmas pénznyelőt, melynek bezárása azonban rossz fényt vetne az országra, hiszen Európa összes fővárosa tartott fenn hasonló intézményeket. Radnai az ismert klebelsbergi alapokra helyezte a színházat. Ezzel megnyerte kinevezője, majd fontos utódja, Hóman Bálint feltétlen bizalmát, ami legalább némi féket jelentett az örök elégedetlenkedők ellen. Nem tudni, mekkora harcai voltak a minisztériumban az állandó anyagi elvonások miatt, elődeit jóval kisebb megvonások miatt is megbuktatták. Az Operaház első fél évszázadának legtovább székében maradó igazgatója volt, tízéves rekordját csak Lukács Miklós döntötte meg jóval később.
Radnai egyszerre fáradozott a magyar operák színrehozatalán (Háry János, Székely fonó, A tenor), a legfontosabbnak ítélt kortárs operák (a Pélleas és Melisandetól A lángig) színrevitelén, a hazai balettművészet megteremtésén, egy színvonalas, állandó együttes kinevelésén, a világjáró magyar énekesek visszahívásán (Anday Piroska, Németh Mária, Pataky Kálmán, Pilinszky Zsigmond) , a világhírű énekművészek és karmesterek meghívásán és a színháza nemzetközi elismertségének megszerzésén. Tette mindezt nyomasztó anyagi és egyre szorongatóbb politikai helyzetben. A visszatérő sajtótámadásokra mindig nyíltan válaszolt, társulatának tagjai tudták-érezték, hogy igazgatójuk reggeltől-estig bent van a színházban és bármikor felbukkanhat a legváratlanabb helyeken ellenőrizni a próbákat vagy belehallgatni az előadásba. Munkája által vált az operába-járás, mely korábban az arisztokrácia és a rajongók kiváltsága volt, a polgári létforma része. Változatos előadásai, megfizethető bérletei s a rendszeres rádióközvetítések lehozták a műfajt az Olimposzról.
