Závodszky Zoltánt nemzedékének legnépszerűbb Wagner-tenorjaként tartja számon az emlékezet. Halála előtt egy évvel, 1975-ben készült portréfilmjében a még mindig szálfa termetű, vakító kék szemű 83 éves művész gyönyörű szavakkal vall pályafutásáról.
Nagy idők egyik utolsó hírmondója volt ekkor a tenorista, aki keserűen állapítja meg, hogy egykori pályatársai egyre kevesebb kolléga és néző emlékezetében élnek tovább. Maga az emlékező gyönyörű, már az 1970-es években is teljesen anakronisztikusnak ható modorban beszél pályafutásáról, mely az idős Závodszkyt nézve kerek egésznek tűnik. Ha pedig érdekes, amit elmond az egykori Wagner hős, még érdekesebb az, amit elhallgat, amit finoman a feledés jótékony homályába igyekszik taszítani.
Závodszky Zoltán már ifjú korában is nyitott volt a különféle művészeti ágak felé, hegedülni tanult, festett és szobrászkodott, sőt komponált is. Gyakorló tanítóként fedezik fel a hangját, s meglehetősen későn, 28 évesen fejezi be a Zeneakadémiát, a Magyarországon ragadt legendás Wagner-tenor Georg Anthes növendékeként. Az Operaház 1920-ban ösztöndíjasként, egy évvel később rendes tagként szerződteti. Az együttes zenei vezetője, Kerner István gondosan távol tartja a kezdő énekest a nagy szerepektől, de évadonként majd’ egy tucat új feladatot bíz rá. Már a második szezonban bemutatkozhat Melotként, Narraboth-ként és Ottóként. Az 1920-as években a súlyosabb Wagner-hősöket a két veterán – Anthes és Karel Burian – mellett a Závodszkynál egy évtizeddel idősebb, szintén későn induló Pilinszky Zsigmond énekelte, a könnyebbeket, Székelyhidy Ferenc és olykor Gábor József. Anthes 1922-ben, Burian 1924-ben meghal, Pilinszky 1928-ban Németországba szerződik, ezáltal szerepei (Hunyadi László, Sámson, Lohengrin, Tannhäuser, Siegmund és Max) gazda nélkül maradnak. A sűrűn változó igazgatók német vendégeket hívnak, hogy a Budapesten oly népszerű operákat többé-kevésbé zökkenőmentesen lehessen előadni.
Radnai Miklós, akit Klebelsberg Kuno 1925-ben azzal bíz meg, hogy stabilizálja az Operaházat, céljául tűzi ki egy tisztán magyar nyelvű Wagner-együttes kinevelését. Azonnal felismeri a jó kiállású, szépen deklamáló Závodszkyban a leendő Wagner-tenort. A bolygó hollandi Erikjeként (1926. február) még nem kelt nagy feltűnést, ám 1927 januárjában Siegmund alakítását már szenzációként üdvözli a sajtó és a közönség. Szeretetük a művész pályafutásának végéig kitart.
A sikeren felbuzdulva Radnai sorban állítja be Závodszkyt Parsifal (1927. április), Loge (1928. január), Siegfried (Az istenek alkonya, 1928. április, Siegfried 1929. február), Tannhäuser (1929. május), Trisztán (1930. szeptember), Stolzingi Walter (1931. május) és végül Lohengrin (1931. október) szerepébe. Bár riportjában az idős művész úgy meséli, hogy ő szabta meg a szerepek sorrendjét, igazgatójának határozottságát ismerve ez kevéssé valószínű. A Wagner-feladatok mellett énekelte régi szerepeit, s néhány újat is kapott, így az Oedipus Rex címszerepét, a Karenina Anna Vronszkiját, az Egyiptomi Heléna Menelasát és Mosonyi Mihály Álmosának Árpádját, ám Radnai 1935-ös halála után már szinte kizárólag a német mester főhőseit kelti életre. Márkus Lászlótól a következő években mindössze három új feladatot – Golicin herceg (Hovanscsina), Pedro (Hegyek alján), István király (Kókai Rezső) – kap. A Radnai Miklós által megteremtett európai szintű magyar Wagner-együttes egyik oszlopa 1944-ig évadonként átlagosan 30 előadásban lépett fel. Utoljára október 31-én, két héttel Szálasi hatalomátvétele után állt az Operaház színpadán.
Október 26-án nevezték ki igazgatónak Sámy Zoltánt, aki azonnal hozzálátott az Operaház „végső megtisztításának”. Závodszky Wagner-tenorként a nélkülözhetetlen tagok közé tartozott, ezért az új direktor telefonon felszólította, hogy azonnal váljon el zsidó származású feleségétől, Z. Tábori Piroskától. Amikor művész ezt megtagadta, Sámy többet nem léptette fel. A decemberig hátralévő néhány előadáson Logét és Eriket Rösler Endre vette át, miközben egy fiatal énekkarosban, bizonyos Schulder Józsefben az igazgató már megtalálni vélte a jövő nagy ígéretét.
Tábori Piroska a maga korában jónevű ifjúsági írónak számított, ártalmatlan főhősei, mint Dugó Dani és Csavar Peti nagyszüleink kedves pajtásai lehettek. Másodgenerációs, asszimilálódott családba született, apja Tábori (Tauber) Róbert újságíró-szerkesztő, mostohaanyja Tutsek Anna a népszerű Cilike-leányregény sorozat írója (Bár egyes források összemossák, Tábori Piroska lehet azonos a hol Tábori, hol Kárpáti Piroska nevű állítólagos székely tanítónővel, akit egyes elbeszélések szerint a román katonák, mint az Üzenet Erdélyből című vers szerzőjét kivégeztek.). Závodszkyék házassága gyermektelen maradt. Sinkó György a szegedi Vaszy-éra basszistája, aki a tenorista tanítványa volt, 400 oldalas visszaemlékezéseiben úgy állítja be, mintha a kapcsolatban Tábori Piroska lett volna a biztos bázis, aki egykor jelentős összeget áldozott arra, hogy Závodszky Bécsbe járhasson, Josef von Manowardától ellesni a Wagner éneklés rejtelmeit. Sinkó szerint az asszony „süket és csúnyácska zsidó nő volt, de hallatlanul intelligens, több nyelven beszélő, és a fordítást is tőle tanulta Závodszky. (A fordítási tudományt, amely később megélhetésének része lett.)” Ennyi év távlatából természetesen nem lehet megfejteni két ember kapcsolatát, tény, hogy a tenorista a háború alatt kitartott hitvese mellett, Sámy felszólítására sem vált el, és akkor is mellette állt, amikor 1944. május 5-én Zsidókutató Magyar Intézet közzétette a zsidó írók névsorát. A listán Z. Tábori Piroska neve is szerepelt, a parancs szerint az ő könyvei is bevonásra, megsemmisítése kerültek.
Závodszky Siegfriedként
Budapest ostroma után, 1945. május 21-én Závodszky Zoltán Golicin hercegként állt először az Operaház színpadán. Ősztől sorra visszakapta a régi kedves szerepeit: Pedrót, Trisztánt, Tannhäusert, Siegmundot és Lohengrint, 1947 tavaszán a fejújított Siegfriedben ünneplik. Ekkoriban történhetett, hogy a művészt egy rajongója meghívja a születésnapi zsúrjára. A tenorista itt ismerkedik meg a lányka elvált édesanyjával, akivel egymásba szeretnek. A gyakran hurutos Závodszky visszatérő vendég volt egy szabadsághegyi hotelben, ahol hosszú sétákkal és gyógyszerekkel kúrálta hurutját, melyet a Damjanich utcai otthonában nem sikerült elmulasztania. Itt találkozott Erzsébet asszonnyal, ám barátnői figyelmeztették Tábori Piroskát a készülő románcra. Amikor a feleség május 2-án megérkezett a Szabadsághegyre, a szállodai szobában együtt találta 55 éves urát és a hölgyet. A háború gyötrelmeit sohasem kiheverő, reményvesztett Tábori Piroska gyógyszereket vett be, s mire Závodszky megtalálta, már nem lehetett megmenteni az életét.
Alig tíz nappal később a tenorista ismét színpadon áll, Trisztánként. „Závodszky ismét meggyőzött, hogy mennyire nélkülözhetetlen tagja az együttesnek.” „Závodszkyt meg kell becsülni, hisz tudjuk, milyen kevés a Wagner tenor a világban.” – írják róla ekkoriban. A következő évadban a művész (aki 1945 óta egyben zeneakadémiai tanár is) fellépései feltűnően megritkulnak. Ez Tóth Aladár igazgatásának második éve, ekkor került a színházhoz Otto Klemperer. A világhírű karmester több Wagner operát (Lohengrin, Tannhäuser, A nürnbergi mesterdalnokok) vezényel – mindegyiket Závodszky nélkül. 1947 decemberében robban be a Szegedről jött Simándy József Lohengrinként, 1948 áprilisában Laczó Istvánt próbálják ki (mindössze három előadás erejéig) Tannhäuserként, júniusban pedig az ösztöndíjas Joviczky József arat hatalmas sikert Siegmund szerepében. Sinkó György emlékei szerint Tábori Piroska fivérei hazajönnek Londonból (a geni.com családfakutató oldal ugyan egyetlen nővérről tud…), és elintézik – vagyon milyen fórumon tudtak az 1948-as Magyarországon hatékonyan tiltakozni? –, hogy Závodszkyt úgy az Operaházból, mind a Zeneakadémiáról elbocsássák. Tóth Aladár a csökkentett szubvencióra hivatkozva szeptemberben bejelenti, hogy néhány régi örökös tagtól – a tenoristán kívül Halász Gitta, Némethy Ella, Walter Rózsi, Halmos János és Farkas Sándor – kénytelen megválni.
Mára kideríthetetlen, hogy mi történt a háttérben, az tény, hogy Závodszky munka nélkül marad. Magas nyugdíja biztos megélhetést jelent, de a hirtelen rászakadt tétlenséget bizonyára nehezen tűri. Ekkor kezd el fordítani, az Aida és a Szöktetés a szerájból magyar változatain kívül 960 dalfordítás fűződik a nevéhez, majd dalesteket adni, s a Rádió is csak ekkor rögzít vele néhány Wagner áriát. Az Operaház 1951-ben hívja vissza, s egészen 1961-ig évente egy-két este még látható a művész. Utolsó, legendássá vált Trisztánját 40. jubileumán, néhány héttel 70. születésnapja előtt énekli. 1956 után külföldre is kiengedik, a bécsi konzervatóriumban majd a főiskolán 1962-ig tanít. Második felesége, Erzsébet Závodszky 1976-ban bekövetkezett haláláig társa marad.
A magyar operatörténet úgy tartotta számon, hogy Wagner művei az 1948-as kommunista hatalomátvétel után politikai okokból kerültek le a színház műsoráról. A tények azonban mást is sejtetni engednek. A Lohengrin, A nürnbergi mesterdalnokok és A walkür mindvégig a színház repertoárján szerepelt, A bolygó hollandi, 1951-ben, Tannhäuser 1955-ben került vissza. A mélyen keresztény Parsifal egyetlen szocialista operaház műsorrendjén sem szerepelhetett, s az übermensch Siegfriedet sem nézték az 50-es években jó szemmel. Maradt a Trisztán és Izolda, melyet a Závodszly – Némethy pár nyugdíjazása után (az Amerikából hazahívott ereje teljében lévő 53 éves mezzoszoprán méltatlan mellőzése máig rejtély) megfelelő szereposztás híján előadhatatlan volt. Amint Joviczky József és Delly Rózsi elkészült a szólamokkal (1959-ben), a mű ismét a repertoár része lett. A hírhedten nehéz fejű Joviczky karrierje során mindössze tíz főszerepet tudott megtanulni. Lehetséges tehát, hogy a Wagner-repertoár 1948 utáni visszaszorulását nem kizárólag a hatalom szava, hanem egy magánéleti botlás következményei idézték elő!?
