Van valami különös, lassú haláltánc jellege annak, ahogy a Bayerische Staastoper szombat esti közönsége szertartásszerűen vonul a színház hatalmas hideg márvány termeiben. A Maximilianstraße legnagyobb márkai nemcsak kirakati áruk, a pazar ruhakollekciókat természetes méltósággal viselik a müncheni dámák, akiknek sikerült a premier utáni hétvégére jegyet szerezni a sztárszereposztásban játszott Rossini-ritkaságra, a Semiramidére. Luxus közönségnek luxuselőadás dukál, ezt kevesen tudják jobban Nikolaus Bachlernél. Az intendáns kínos gonddal ügyel arra, hogy óriási színházában minden az épület rangjához méltó és a válogatottan ínyenc közönség szájízének megfelelő legyen.
Jó oka van annak, hogy a Semiramide – Rossini utolsó Itália számára komponált műve – csak elvétve kerül a színházak játékrendjére, a kétfelvonásos opera tiszta játékideje ugyanis több mint három és fél óra, s a főszerepek méltó megszólaltatásához legalább négy elsőrangú énekművész szükséges. Ezt a luxust pedig napjainkban kevés operaház engedheti meg magának. Pedig a Semiramide nemcsak jó, hanem fontos opera is, lépcsőfok a bel canto művek és Verdi zenedrámai között, aki maga is felismerhetően több művében merített ihletet belőle. S nemcsak fiatalkori alkotásaiban, hanem még az Aida I. felvonásbeli Templomjelenetének előképe is felismerhető a Rossini-műben. A Semiramide végig kifejező, nagyszerű zene, ám híján van annak a zsenialitásnak, mely A sevillai borbély, a Hamupipőke, Az olasz nő, vagy a Tell Vilmos minden hangjegyéből árad. Rossini kiváló, Voltaire-i alapokon nyugvó librettót kapott, mely nemcsak fordulatokban gazdag, hanem a szereplők jelleme is meglepően kidolgozott. A babiloni királynő tragédiájában felismerhető az Oidipusz és a Hamlet történet motívumai, de efölött sikerült egy nagyszabású politikai-magánéleti drámát alkotni.
Az előadás rendezője, David Alden tökéletesen mérte fel, milyen produkciót kell készítenie a Bayerische Staatsoper számára. A díszlettervező Paul Steinberg hatalmas falai méltón reprezentálják a modern Babilon gazdagságát, s az, ahogy hangtalanul, milliméter pontossággal záródik össze, hogy újabb tereket képezzen, gyönyörűen vizualizálja, mennyire bizonytalan és kiszámíthatatlan valójában ez a világbirodalom. Buki Shiff időtlen, pazar keleti kosztümjei azt sejtetik, hogy a színház szolgálatában még nagyon komoly varroda dolgozik. David Alden minden zökkenő nélkül, profin rendelkezi le a történetet. Kecses, lassított balett-mozgások, aranyba csavart érinthetetlen kopasz királylány, fölényes mosolyt fakasztó cinizmus lengi körül a produkciót. A közönség érti és értékeli mindezt. Gondolkodnia nem kell, a kényelmes székéből nyugodtan hallgathatja az andalító Rossini-muzsikát.
Csakhogy a Semiramide azok közé az operák közé tartozik, melyek problémafelvetése napjainkban is aktuális. A közel-keleti válság, az elhunyt diktátor trónjáért folyó harc a királyi özvegy, az egykori uralkodó ágyát birtokló hadvezér, az álruhás királyfi és az egyházi vezető taktikai-lelki tusája nem az a kérdés, amelyet felelős színházi alkotónak szabad lenne ma megkerülnie. A rendező azonban ezekben a kérdésekben sem foglal állást, sőt kínosan ügyel arra, hogy semmiféle áthallása ne legyen az előadásnak.
Számít-e mindez, ha négy príma énekes, sőt, ami még ritkább, négy Rossini-specialista bűvöli el a füleket!? Michele Mariotti a zeneszerzőhöz hasonlóan Pesaro szülötte, sármos, rutinos karmester, nem próbálkozik nagyszabású önmegvalósítással, inkább hagyja lélegezni énekeseit. Abban, hogy a Semiramidét műsorra tűzték Münchenben valószínűleg nem kis szerepe lehetett abban, hogy Joyce DiDonato el akarta énekelni a címszerepet (vagy éppen fordítva, a színház kereste meg a sztárt, hogy legyen a produkció ékköve). Rossini ugyan szopránra írta a szólamot, – a 20. század második felében Joan Sutherland és Monserrat Caballé kedvéért támasztották fel az operát – ennek ellenére jól áll a szerepnek az érett mezzoszoprán. Igaz, hogy DiDonato megküzd néhány csúcsmagassággal, de cserébe még dúsabban szól a királynő hangja. Az amerikai sztár már első néma megjelenésével magára vonja a színpad fényeit, hogy aztán tanítanivaló ökonómiával járja végig Semiramide útját, a szoborszerű királynétól, a szerelmes-elbizonytalanodó asszonyon át a bukott, bűnhődni vágyó nőig. Korunk egyik legnagyobb énekesnője ellen egyetlen csendes kifogást lehet emelni: vajon a voce mennyire egyedi? Ha csak hallgatjuk, felismerhető-e?
Amennyire DiDonato napjaink legfelkapottabb primadonnája, ugyanúgy Daniela Barcellona a legjelesebb seconda donna. Lassan két évtizede töretlenül birtokolja a legvirtuózabb Rossini-szólamokat, hangjában Amneris és Eboli szerepe sem tett kárt. Az olasz művész irigylésre méltóan fogata el saját, cseppet sem fiú alkatát, s ettől lesz hiteles tartása a valóban testidegen nadrágszerepben. Barcellona az a típusú művész, akit megérdemelten bravóz a közönség, ám mire a ruhatárba ér, már nem emlékszik rá. Alex Esposito néhány év alatt az egyik legkiválóbb Rossini-specialistává nőtte ki magát. Az olasz basszbariton gondosan válogatja szerepeit, kizárólag Mozart- és bel canto darabokban lép fel, ennek következtében magvas basszusa őrzi a szokatlan fürgeségét. Esposito erénye fachtársaival szemben, hogy sem jólfésült szépfiú, sem karót nyelt király nem akar lenni. Érezhetően örömmel veti bele magát a Assur szerepébe, hogy ezerszínű figurát teremtsen a magabiztos hadvezérből a bukott szeretőn keresztül a mindent feláldozni kész katonáig. Lawrence Brownlee meghívása Ibreno egyáriás szerepébe fülkápráztató, édes luxus. Simone Alberghini a másodbasszus főpap szerepét Raszputyinra hajazó figurájával baljós és veszélyes árnyként vonult végig az előadáson, s végül célt is ér, trónra segíti a rábízott álruhás királyfit. Tanulság? Miután arról a rendező nem gondoskodott, marad Rossini és a hangok tűzijátéka, s ez sem kevés!
