Augusztus 9-én volt hetvenöt éve, hogy a kujbisevi, moszkvai, londoni és New York-i bemutatók után végül az ostromlott Leningrádban is előadták Sosztakovics Hetedik „Leningrád” szimfóniáját. Ez az előadás a mai napig a zenetörténet egyik leghősiesebb epizódja. Ritka, kivételes alkalom, mely megérdemli a figyelmet. Az évfordulóra való tekintettel ennek szenteljük írásunkat. Előtte bemutatjuk a szimfónia keletkezését.
Háború
Történetünk egy évvel korábban kezdődött, 1941. június 22-én. Vasárnap hajnalban a németek megtámadták a Szovjetuniót. Sosztakovics pedig, aki aznap déltájt egy barátjával éppen meccsre ment, döbbenten hallotta a városban elhelyezett hangszórókból: a Szovjetunió hadban áll. A zeneszerző a lehető legrövidebb időn belül jelentkezett a hadseregbe. Szolgálni akarta a Hazáját. Persze elutasították, mert hát nem volt ő akárki: Harmincnégy évesen kétgyermekes családapa, professzor, a zongora tanszék vezetője a Leningrádi Konzervatóriumban; de ami sokkal fontosabb, egyike a vezető szovjet zeneszerzőknek, akinek műveit már jó ideje világszerte játszották. Két héttel később azért ismét megpróbálta a hadsereget, de továbbra sem akarták felvenni. Így aztán végül a frissen alakult Népi Milíciában kötött ki, ahol a következő hetekben más konzervatóriumi önkéntesekkel és a város lakosságával együtt a leningrádi védművek építésén dolgozhatott. Árkot ástak, lőállásokat, tankcsapdát építettek a város körül. Később a Konzervatórium tűzoltóbrigádjába került, ahol elsődleges feladatuk az volt, hogy a gyújtóbombáktól óvják az épület tetőszerkezetét. E minőségében készültek róla a később híressé vált tűzoltó egyenruhás felvételek.
Tekintve, hogy a tanév véget ért, és a hallgatók szétszéledtek, amikor nem volt őrségben, Sosztakovics mindenféle mással töltötte az idejét: Dalokat és áriákat hangszerelt a frontzenekarok számára, ő lett a Milícia zenei vezetője, és megírta a Milícia indulóját. Belefogott egy komolyabb darabba is Dávid zsoltárainak szövegére, de nem igazán ment a dolog. Július 19-én aztán végül megtalálta, amit keresett: Belekezdett egy nagy szimfonikus kompozícióba, mely innentől fogva teljesen lekötötte. Ez volt a későbbi Hetedik szimfónia. Nagy lendülettel írt, megszállottja lett ennek a munkának. Az elmúlt hetek során valószínűleg rájött, hogy bár árkot ásni is nagyon hasznos dolog, a legtöbbet mégis a maga módján, zeneszerzőként teheti, ha együtt akar lenni a harcban a népével.
Már június végén megkezdődött a lakosság egy részének evakuálása. Ennek során majd’ másfél millió embert telepítettek ki Leningrádból, (helyükre a védelemhez 900 ezer főnyi katonaság érkezett). Augusztusban aztán a művészi élet kiválóságai is sorra kerültek. A Leningrádi Filharmonikusokat, Jevgenyij Mravinszkijjal Novoszibirszkbe küldték, a Konzervatóriumot Taskentbe, a Lenfilm csapatát Alma-Atába. Közben a németek megérkeztek, és elkezdték lőni Leningrádot. Bár munkatársai és barátai sorra távoztak, Sosztakovics családostul ott maradt a városban. Írta a szimfóniáját. Ami a tűzőrséget illeti, amikor légiriadó volt, márpedig az akár naponta hat-nyolc alkalommal is volt, fogta a kéziratot, és ment a posztjára, az 5-ös számú őrhelyre. A kottába pedig odaírta, hogy „в. т.” (воздушная тревога = légiriadó). Ezzel együtt – mint később kiderült – a Konzervatórium vezetői végig gondoskodtak róla, hogy soha ne küldjék a tetőre veszély idején. Ilyenkor adtak neki valamilyen más feladatot, amivel távol tudták tartani a tűzoltó munkától.
Hat heti munka után elkészült a 30-35 perces első tétel. Általánosan elterjedt nézet, hogy ez csak úgy mehetett ilyen gyorsan, hogy Sosztakovics már korábban megírt elemeket (pl. az inváziós témát) is beemelt az anyagba. Pár nap alatt letisztázta a partitúrát, és nekifogott a második résznek. Eközben az ostromgyűrű bezárult a város körül. Másnap (szeptember 9-én) pedig a németek a legnagyobb élelmiszer raktárt is szétlőtték. Amivel elkezdődött a lakosság hosszan tartó, egyre keservesebb éhezése.
Nem járunk talán messze az igazságtól, ha feltételezzük, hogy ha Sosztakovicson múlik, mindezek ellenére képes lett volna a végsőkig kitartani Leningrádban. Szeptember 17-én a rádióban jelentette be, hogy elkészült a második tétellel is: „Leningrádból beszélek önökhöz akkor, amikor a kapuknál heves harcok folynak az ellenséggel, mely lerohanta a várost, és a tereken ágyúdörgés hallatszik. […] Két órával ezelőtt fejeztem be egy nagy szimfonikus kompozíció első két tételét, ha be tudom fejezni, ez lesz a Hetedik szimfóniám. Hogy mért mondom ezt? Hogy, akik hallanak engem most, tudják, városunkban az élet rendben megy tovább.” Nem csak ebből a rádióbeszédből, de a német támadás kezdete óta Sosztakovics minden megnyilvánulásából, egész lényéből sugárzott az elszántság, a bátorság és a példamutatás. A bombázások alatt, a tűzőrségben „látványosan” higgadt és nyugodt volt. Miközben barátai sorra távoztak, és bezárult a gyűrű a város körül, ő koncertezett, dolgozott és rendületlenül írta a szimfóniát. Minden módon demonstrálta a kitartást.
Szeptember végére a harmadik tétel is elkészült. És, bár szinte biztos, hogy Sosztakovics maradni akart, a helyi pártközpont határozott utasítására másnap (október 1-én) feleségével és gyermekeivel együtt Moszkvába evakuálták.
Úton
Az útra, melynek egyelőre senki sem látta a végét, a helyszűke miatt mindössze három kottát vittek magukkal: a készülő Hetedik szimfónia kéziratát, a Kisvárosi Lady Macbeth és Sztravinszkij Zsoltárszimfóniájának egy-egy példányát. Két hétig a Moszkva szállóban laktak. A propaganda ráérzett a lehetőségre. Ez idő alatt Sosztakovics sorra adta az interjúkat, és mindenféle rendezvényen vett részt. Kezdett kialakulni a bátor, fiatal zeneszerző legendája, aki a művészet erejével áll ellen a barbár támadásnak. Ettől függetlenül, mióta elhagyta Leningrádot hősünk egyre bizonytalanabbá vált. Mintha a várossal – és persze a hónapok óta tartó szovjet visszavonulással – együtt odalett volna a hite és elszántsága is. Amikor október közepén tovább indultak kelet felé, a Kazanyi pályaudvar káoszában annyira elveszett volt, hogy a barátoknak kellett őt és családját felpakolni a vonatra. Ott is maradt két bőröndjük a tartalék ruhákkal és a személyes holmikkal Moszkvában. A Bolsoj művészei mellett ezen a vonaton utazott Hacsaturján, Kabalevszkij, Glière és a moszkvai kulturális élet prominensei közül számosan. Egy hét alatt kilencszáz kilométert tettek meg. Közben folyamatosan téma volt, hogy meddig menjenek: Kujbisev, Szverdlovszk, Taskent…? Kujbisevbe (ma Szamara) települt az államapparátus és a központi irányítás. A Bolsoj társulata is ide tartott. Az elcsigázott Sosztakovics viszont most már inkább ment volna Taskentbe a Konzervatórium után. Közben egy ideig úgy tűnt, a szimfónia gondosan paplanok közé csomagolt kézirata is elveszett, de ezt szerencsére megtalálták. Egy hét zötykölődés után (október 22-én) éhesen és fáradtan érkeztek meg Kujbisevbe.
A Volga parti város még az Urálon innen, Oroszország európai részén fekszik. Sosztakovics végül is úgy döntött, hogy nem mennek tovább keletre. Amellett, hogy fentről is erre kérték az illetékesek, úgy érezte, innen teheti a legtöbbet a Leningrádban maradt családtagokért. Az ő sorsuk felettébb aggasztotta. Anyja, nővére, unokaöccse és felesége rokonsága maradt a városban. És bár azzal a feltétellel volt hajlandó eljönni, hogy a lehető legrövidebb időn belül őket is evakuálják, egyelőre semmi nem történt ez ügyben.
Először a Bolsoj művészeinek kijelölt iskola egyik osztálytermében kaptak szállást. Sokadmagukkal a földön aludtak. Mindenütt idegenek, otthonuk egy bőröndökkel körbepakolt szőnyeg. Ilyen körülmények között pihenni, öltözködni, létezni szinte lehetetlen. November elejére javult a helyzet: Adtak a családnak egy külön szobát. Sosztakovics pedig tekintettel a készülő szimfóniára kapott egy zongorát. Mióta eljöttek Leningrádból egy sort sem írt. Itt ugyan hetek óta először végre nyugtuk volt, komponálni azonban a gyerekek miatt továbbra sem lehetett. Végül jó öt héttel később, december elején kiutaltak nekik egy kétszobás lakást. Sosztakovicsnak külön szobája lett és végre nekilátott a munkának. A fűtés ugyan pocsék volt, sőt még papírhoz is nehezen jutott, amire írjon, de közben megjöttek a hírek az első szovjet sikerekről Moszkva alatt, és egyszeriben megtáltosodott. Három hét alatt befejezte a szimfóniát.
Bemutatók
Először december 27-én, ebben a kis lakásban adták elő teljes művet, baráti körben, zongorával. A vendégek közt volt Szamuil Szamoszud a Bolsoj zeneigazgatója és Lev Oborin, a neves zongorista, akivel már a vonaton is együtt utaztak. Sosztakovics így beszélt aznap este a szimfónia témájáról: „A fasizmus, természetesen. De a zene, az igazi zene soha nem kapcsolódik konkrétan egyetlen témához. A fasizmus az nem egyszerűen a nemzeti szocializmus. Ez a zene a terrorról szól, a rabszolgaságról, a lélek leigázásáról.”
Az ősbemutatóra tíz héttel később (március 5-én) a Kujbisevi Kultúrpalotában került sor. Január végén kezdték a próbákat Szamoszud vezetésével, a Bolsoj zenekarával. Sosztakovics természetesen azt szerette volna, ha barátja, Mravinszkij vezényli a premiert, de ő még légvonalban is több mint kétezer kilométerre volt, Szibériában, így erről le kellett mondani. Szamoszud egyébként kiváló operakarmester volt. Ő vezényelte többek közt a Kisvárosi Lady Macbeth ősbemutatóját. Sosztakovics becsülte is kellőképp, csak aggódott amiatt, hogy mire jut ezzel a szimfóniával. Egyébként is rettentő kényes volt rá, hogyan interpretálják a műveit. Így aztán végig asszisztálta a próbákat, és hol Szamoszudnak adott tanácsokat, hol meg javítgatta a partitúrát.
Közben Kujbisevben továbbra sem volt egyszerű az élet. A lakásban még mindig hideg volt, és egyre jobban hiányoztak Sosztakovics barátai, az inspiráló szellemi közeg. A rokonok valamikor február közepén kiszabadultak végre Leningrádból, de addig rettentő hírek érkeztek tőlük: Éhezés, nyomorúság, fagy, halál. Így tudta meg a zeneszerző azt is, hogy Leningrádban a tél közepére már mind megették a háziállatokat, köztük a kedvenc kutyáját. Végre megérthette, mitől menekült meg, amikor feleségével és gyermekeivel együtt kihozták őket onnan.
Március 5-én este a rádió az egész országban közvetítette a Hetedik szimfónia ősbemutatóját. Tekintettel arra, hogy a propaganda jól előkészítette a terepet, nagy várakozás előzte meg az eseményt. Újságcikkekben és a rádióban maga a szerző is többször kifejtette gondolatait a mű kapcsán. A koncert előtt rettentően izgult: sápadtan, ökölbe szorított kézzel, maga elé motyogva járkált szobáról szobára, de felesleges volt az aggodalom, jól sikerült a premier.
A szimfónia moszkvai előadására jó három héttel később (március 29-én) került sor a Szakszervezetek Házának oszlopcsarnokában. A Bolsoj- és a Moszkvai Rádiózenekar művészeiből álló együttes élén ismét Szamoszud állt. Ilja Ehrenburg írja később, hogy a finálé közben elképesztő hatást keltve megszólaltak az utcán a légitámadást jelző szirénák, de a közönség még a darab végeztével sem ment le az óvóhelyekre. A zene hatása alatt állva éltették Sosztakovicsot. Ezek után a hivatalos elismerés sem maradt el: A zeneszerző két héttel később a szimfóniáért megkapta a Sztálin-díj első fokozatát. A mű visszhangja hatalmas volt otthon és világszerte egyaránt.
A háború során szinte minden szovjet városban, mely rendelkezett ehhez elegendő erővel legalább egyszer előadták a szimfóniát. Ahova pedig a nagyzenekarokat evakuálták, ott többször is játszották. Így került Sosztakovics Novoszibirszkbe, ahol júliusban nagy örömmel vett részt Mravinszkij és a Leningrádi Filharmonikusok próbáin és előadásain. És, hogy a nyugati közönség se maradjon ki a jóból, még áprilisban, a moszkvai bemutató után, a szimfónia egy példánya megkezdte kalandos utazását a tengeren túlra. De ez egy külön történet…
A Hetedik szimfónia legfigyelemreméltóbb előadása azonban kétségkívül az augusztus 9-i leningrádi bemutató volt.
Molto eroico – Leningrád
Leningrád 1941-re már jó hárommilliós város volt. Kiterjedt kulturális élettel, kiváló társulatokkal. Az evakuálások után azonban helyi zenekarok közül csak a Rádió együttese maradt a városban. Karmesterük, a harmincnégy éves Karl Eliaszberg vezetésével egészen december közepéig sorra adták a koncerteket, amikor aztán az egyre lehetetlenebb körülmények miatt beszüntették a működést. A városban eddigre rémes állapotok uralkodtak. Több száz légitámadáson voltak túl, a tömegközlekedés, villany- és vízszolgáltatás leállt. Az élelmiszer fejadagokat már november elején minimálisra csökkentették (napi 125 gramm kenyér). Az utcán mínusz 30-35 fok, a fűtetlen lakásokban sötét és hideg. Ivóvízért a Névára járt, aki tudott. Mire eljött a tavasz, több százezren pusztultak el. Mindez persze a zenekart sem hagyta érintetlenül. Hogy pótolják a veszteségeket, októberre már velük játszottak a más együttesekhez tartozó, de valamiért a városban maradt kollégák. Egy idő után azonban ez sem volt elég. Ilyen mondatok szerepelnek a művészeti vezető jelentéseiben: „Szrabian hegedűművész munkába menet összeesett, és meghalt.” „Kuznyecov koncertmester a Rádió épületében megfázott, és meghalt.” „Ivan Varusev dobos és P. Guljajev bőgős éhen halt.” December végére szép lassan elfogytak. Az utolsó bejegyzés a zenekari naplóban: „A próba elmaradt. Szrabian halott, Petrov beteg, Borisev meghalt, a zenekar nem működik.” Az igazsághoz tartozik az is, hogy nem csak a zenekar volt válságos állapotban: Az éhezéstől legyengült közönség egyre nehezebben bírta végigülni a fűtetlen termekben a koncerteket.
A január nehezen telt. Alapvetően a Rádió tartotta a lelket az emberekben. Ez volt a hírforrás, a kapcsolat a külvilággal, de jócskán megritkultak a műsorok. És a zenekar leálltával a zene is. Adás helyett sokszor csak a mikrofon elé tett metronóm kattogása szólt a hangszóróból. Mint valami folyamatos, különös szívdobogás. Ez volt a mélypont: 1942 január. Eddigre már megnyitották a kórházakat az éhségtől súlyosan betegek számára, ahol nagyobb fejadagokat (napi fél kiló kenyeret, és 30 deka vajat), vérátömlesztést és vitaminokat kaptak. Így esélyük volt a túlélésre.
Eliaszberg is kórházban volt már egy hónapja, amikor a Rádiózenekar újraindítása miatt március elején megkeresték. A város vezetőinek feltűnt ugyanis a rádió jórészt már csak politikai szövegekre és a metronóm kattogására korlátozódó műsora. Ezért utasították az illetékeseket, hogy szervezzenek zenei műsorokat. Persze nem csak szimfonikus zenéről volt szó. Kerítettek népművészeket, zenekarokat, mindenféle együttest és szólistát, akit tudtak. Mivel gyalogszerrel nem bírta volna, szánon áthúzták Eliaszberget a Gorkij Színházba, ahol Városi Tanács művészeti ügyekben illetékes vezetője várta. A megbeszélés után pedig nem sokkal elhangzott a Rádióban a felhívás: „Az életben maradt zenészek jelentkezzenek!”
Tizenöt csontsovány, elgyötört muzsikus jelentkezett. Köztük olyan is, aki addig nem volt a zenekar tagja: Egy fiatal oboista lány a konzervatóriumból hallotta a felhívást, és tudta, hogy nem lesznek elegen. Elment hát, és előlépett zenekari taggá. A többiek elestek, megfagytak, éhen haltak, vagy a külvilágtól elzárva sötét lakásaikban vegetáltak. Látható volt, hogy először egy használható zenekarra lesz szükség. Elővették hát a névsort, kihúzták róla a halottakat (27 főt), pirossal bejelölték az élő, de játékra képtelen embereket (majdnem ugyanennyit). Aztán egy kis csapat sorra járta a kórházakat, és egyenként mentek mindenki után a romos városrészekbe, a sötét hideg lakásokba. Egyes beszámolók szerint az ütős Zsaudat Ajdarovot Eliaszberg a hullaházból mentette ki. Észrevette, hogy megmozdulnak az ujjai. Tekintve, hogy a zenekar majd’ fele meghalt, és a többiek is rossz állapotban voltak, a városban működő egyetlen jól ellátott és szervezett egységtől, a hadseregtől kértek segítséget. A főparancsnokság készségesnek mutatkozott a Rádiózenekar kérését illetően, és kiadta a felhívást, hogy az alakulatoknál szolgáló, megfelelő hangszeres tudással rendelkező emberek jelentkezzenek. Jöttek is sorban. Ők persze csak a próbák idejére kaptak felmentést, egyébként továbbra is szolgálatba jártak. Így került harsonás egy géppuskás századtól, kürtös a légvédelmi ezredből; és jöttek a frontzenekarok tagjai is, akik a harcok szünetében a legénységet szórakoztatták, persze csak amikor nem épp árkot ástak, vagy halottat temettek.
Az is a szervezés időszakában merült fel, hogy ha már ismét játszanak, Leningrádban is be kéne mutatni a Hetedik szimfóniát. Hiszen a városnak ajánlotta a szerző, rólunk írták. Az ötlet fent is támogatásra talált. A mai napig megvan a rádió archívumában Zsdanov utasítása, hogy bármi módon szerezzenek egy példányt Moszkvában a Hetedik szimfóniából, és haladéktalanul szállítsák Leningrádba.
A munka nehezen indult. Az első, három órásra tervezett próba az életben maradottakkal tizenöt percig tartott. Orosz szerzők darabjait játszottak volna, de a zenészek nem bírták, szédültek, rosszul lettek. A trombitás szóló helyett kétségbeesetten nézett Eliaszbergre. Nem volt elég levegője, hogy megfújja a hangszerét. A karmester egy darabig erőltette a próbát, aztán feladta. Meg kellett várni a kisegítőket. A zenészek pedig, hogy megerősödjenek emelt fejadagokat kaptak. Gond volt az is, hogyan vakarják ki az embereket a hónapok óta viselt koszlott ruhákból. A hideg miatt mindenkin folyamatosan több rétegnyi pulóver, pufajka, kabát, sapka, sál volt, de, ha rendes szimfonikus zenekarnak akarták érezni magukat, muszáj volt megadni a módját. Eliaszberg mutatta a példát: Bár a gyengeség miatt továbbra is szánon húzták át a kórházból a próbahelyre, frissen borotválva, fehér ingben érkezett.
Az első koncertet április 5-én a Puskin Színházban tartották. A műsoron Glinka, Csajkovszkij és Borogyin művei. A teremben mínusz 7-8 fok. A zenészek levágott ujjú kesztyűben, a fehér ing alatt mindenkin több réteg ruha. Tekintve, hogy a teremben mindenkin kesztyű volt, az előadás végeztével elég halkan szólt a taps, de a közönség örömmel fogadta újjászületett zenekarát.
A Hetedik szimfónia kottája egy júliusi éjszakán, repülőgépen, a német légvédelem folyamatos tüzében, egy gyógyszerszállítmánnyal érkezett meg. Amikor Eliaszberg meglátta a vastag, négy kötetes partitúrát, az első gondolata az volt, hogy ezt soha sem fogják eljátszani. A 80 perces, jó 100 fős együttesre írott darab előadása a szedett-vedett, legyengült zenekarral lehetetlennek tűnt. Ehhez kevesen voltak, és továbbra is nagyon nehezek voltak a körülmények. A megemelt fejadagok ellenére a próbák rendes menetéhez tartozott, hogy időnként leszédült egy-egy zenész a székről. (Mire eljutottak a bemutatóig hárman haltak meg.) A hadseregtől érkezett kisegítők ugyan jobb kondícióban voltak, ők viszont amellett, hogy a legtöbben nem voltak hivatásos „komolyzenészek”, ide-oda ingáztak a front és a próbaterem között. Velük kellett volna előadni ezt a monstre szimfóniát.
Eliaszberg kijelentette, hogy muszáj megemelni a létszámot. Különösen a szerző által megduplázott rézfúvós szólamok voltak nélkülözhetetlenek. 8 kürt, 6 trombita, 6 harsona… Bár az újabb kisegítőkért már meg kellett küzdeni az illetékesekkel, végül sikerrel jártak. Így lettek nyolcvanan, és nekiláttak.
Heti hat nap, reggel 10-től voltak a próbák. Eleinte a Puskin Színházba jártak, később átköltöztek a Leningrádi Filharmóniába. A zenészeknek nehéz dolguk volt. Fáradtak, elnyűttek és dekoncentráltak voltak. Kinek a gyengeség, kinek a szokatlan feladat okozott gondot. Figyelmük rendre elkalandozott. A zene helyett inkább az élelemmel és a napi túléléssel voltak elfoglalva. Közben igyekeztek túlélni a próbákat is. A karmesternek sokszor két-három alkalommal is kérnie kellett valamit, mire megcsinálták. A körülményekhez képest persze mindez igazán érthető, mégsem volt elfogadható. Nagy volt a várakozás, ezért nagy volt rajtuk a nyomás. Eliaszberg tehát nem törődve a körülményekkel abszolút elkötelezettséget és figyelmet kívánt: A késést, távolmaradást és a rossz játékot egyaránt büntette. Nem voltak magyarázatok és elfogadható indokok. Nem számított a légiriadó, a családtagok halála, vagy temetése sem. Ha pedig valaki arra hivatkozott, hogy nem boldogul a szólamával, a karmester csak annyit mondott: „Ne panaszkodj, játssz tovább…”. Bár Eliaszberg maga sem volt jobb állapotban, mint a zenészei, és pontosan tudta, mekkora probléma ez, a legfőbb fegyelmező eszköz a fejadag megvonása volt. (Jellemző, hogy amikor Eliaszberget a kórházból három hónap után kiengedték, még mindig annyira gyenge volt, hogy egy alkalommal, összeesett az utcán. Ezután kapott az illetékesektől egy kis lakrészt a Filharmónia épületében és, hogy ne kelljen gyalogolnia, egy kerékpárt.)
Így jött el a nyár és a fehér éjszakák. Sokan még mindig vastag ruhákban jártak. Aki éhezik, az mindig fázik. A próbák egyre tovább tartottak. Hogy a zenészek szokják az igénybevételt egyre nagyobb részeket vettek át a darabból, de sohasem az egészet. Azt a főpróbára tartogatták. A koncertet augusztus 9-re tűzték ki. Ezen a napon akarták megünnepelni a németek a város elfoglalását…
Aznap, este hatkor a rádió leadta Eliaszberg előre felvett rövid, lelkesítő beszédét, aztán hét órára megtelt a Leningrádi Filharmónia ezerötszáz fős nagyterme. A közönség és a zenészek meglepetésére a mennyezetről lógó kettős kristálycsillár sor teljes fényében ragyogott. Erre igazán nem számítottak. Lassan egy éve éltek elsötétítésben, és a városban régen megszűnt az áramszolgáltatás. Hangsúlyozva az esemény jelentőségét, a teremben ott ültek a város katonai- és polgári vezetői, és persze az ostromzár lakói, a leningrádiak: férfiak, nők, civilek, tengerészek, katonák. Mindenki le volt fogyva, legtöbbjükön lógott a rég nem hordott ünneplő ruha, az öltöny és a szmoking.
Hogy biztosítsák az előadás nyugalmát, a szovjet hadvezetés már hetekkel korábban akcióba kezdett. Sorra felderítették a német megfigyelőpontokat és tüzelőállásokat. Az koncert előtt jó fél órával aztán tűz alá vették ezeket. Sikerült megbénítani a németeket: Bár a városszerte elhelyezett hangszórókon keresztül ők is döbbenten hallgatták az előadást, nem volt válaszcsapás. Ez volt a ‘Szélroham’ hadművelet (Шквал). Ahogy – az eredetileg tüzér – Govorov főparancsnok mondta a koncert után a fáradtan szédelgő Eliaszbergnek: „Tudja, a magunk hangszerein mi is önökkel játszottuk a szimfóniát.”
Az előadás nagyobb gond nélkül lement. Az első tétel vége felé volt ugyan valahol a közelben egy hatalmas csattanás, de a zenészek Eliaszberg nyugodt arcát látva játszottak tovább. Nem ez volt a zenetörténet legjobb koncertje, de nem is ez volt a cél. A dolog önmagában jelentett sokat. Amikor befejezték a játékot, rövid csend után kitört az ujjongás és a taps. Az emberek álltak és sírtak. Eliaszberg kapott egy nagy csokor friss virágot (ritka dolog volt ez arrafelé 1942 nyarán), Zsdanov pedig fogadást adott a zenészeknek, akik a blokád kezdete óta először rendes, békebeli ennivalót kaptak. Nem is tudták mind megenni az adagokat. Persze most is volt, aki a fogadás helyett egyenesen szolgálatba ment.
Ami a németeket illeti, ők a hangszórókból végighallgatták a szimfóniát, aztán ostromoltak tovább. Igazából ki akarták éheztetni a várost. Bíztak az ostromzárban, az élelemhiányban és a kemény télben. A túlélők közül többen mesélték, hogy ott, azokban a pillanatokban döbbentek rá, hogy ezt a várost valószínűleg sohasem foglalják el. Persze lehet, hogy ez így nem igaz, csak utólag érezték úgy, hogy már akkor tudták.
Mondhatnánk, hogy itt a történet vége, de ahogy Eliaszberg írta később: „Az emberek tudták, hogy ez nem egy múló epizód, hanem valaminek a kezdete…” Még tizennyolc hónapig tartott a blokád, így lett összesen 872 nap. Ez idő alatt a zenekar több mint 400 koncertet adott. Ahhoz képest, hogy volt közben egy három hónapos leállás, igazán sokat dolgoztak. Csak augusztusban ötször adták még elő a Hetedik szimfóniát. Eliaszberg nem sokkal a bemutató után elvette kedvesét, a zongorista Nyina Bronnyikovát. Decemberben pedig megjöttek az első vendégművészek a csellista Knusevickij, David Ojsztrah, Emil Gilelsz és mások. 1943 elején végre beindult a Ladoga tó jegén az utánpótlás és megszűnt az éhezés. Ősszel leszerelték a hadseregből a kisegítő zenészeket, akik ezután főállásban a zenekar tagjai lettek. 1944 januárjában pedig véget ért a blokád. A felszabadulás után az egész zenekar megkapta a Leningrád Védelméért emlékérmet. Eliaszberg ezen kívül a Vörös Csillag Rendet is, és az OSZSZK Érdemes Művésze lett.
Elismertsége és megbecsültsége egészen addig igen magasan állt, míg el nem kezdtek visszatérni a városba a kulturális élet száműzött nagyságai. Sorra visszafoglalták pozícióikat. Megjött Mravinszkij is, és igényelte, hogy ismét ő legyen a város első számú karmestere. Eliaszberget pedig csendben félreállították. Egy darabig azt hihette még, hogy a személye fontos, de valójában nem volt már az. Hiába volt a Leningrádi Filharmonikusok másodkarmestere, a zenekar közelébe sem engedték. 1950-ben aztán a Rádiózenekar éléről is leváltották. A következő huszonöt évben nem volt állandó zenekara. Ment, ahova hívták. A Balti-tengertől a Távol-Keletig negyvenöt különböző zenekarral dolgozott. Bár a nagy karrier és a hivatalos támogatás élete végéig elmaradt, zenész körökben becsülték. Nem csak a legendássá vált leningrádi helytállás miatt. Európai kultúrájú, finom érzékű zenésznek tartották. Készült vele néhány lemezfelvétel, és huszonöt év alatt háromszor vezényelt Leningrádban is. Mindannyiszor a Hetedik szimfónia bemutatójára emlékeztek. Magányosan, elhagyatva halt meg 1978-ban, hetvenegy éves korában. Rehabilitációját Jurij Tyemirkanov, a Pétervári Filharmonikusok vezető karnagya harcolta ki a rendszerváltás után.
Eliaszberg
A „Leningrád szimfónia” fogalommá vált. Nincs még egy klasszikus zenemű, mely ennyire összefonódott a politikával, és ilyen közvetlen hatással lett volna a mindennapokra. Bemutatója világszerte mindenütt országos eseménnyé vált (az e cikkben nem tárgyalt amerikai bemutató is). Sosztakovics ezzel a művel kilépett a komolyzene világából, és egy pillanatra társadalmi eseménnyé tette a komolyzene hallgatást. A mű bemutatóit, rádió közvetítéseit tömegével hallgatták olyanok is, akik egyébként nem érdeklődtek a műfaj iránt. Mert többről volt szó zenehallgatásnál. Persze kellett ehhez a kivételes idő, melyben mindez megtörténhetett, valamint sokak áldozata, akik lehetővé tették, hogy a művet világszerte bemutathassák. Köszönet érte!
Jenny Gábor
Források:
– A mű keletkezésének körülményeiről és Sosztakovics életének a tárgyalt időszakbeli eseményeiről szóló részhez elsősorban Laurel Fay ’Shostakovich: A Life’ és ’Shostakovic and His World’ című munkái szolgáltak alapul.
– Az 1942-es leningrádi bemutatóhoz fűződő erőfeszítések bemutatásához nagyobbrészt Karl Eliaszberg egy későbbi visszaemlékezése, valamint Kszenyija Matusz a zenekar egyik oboistája, és a fuvolista Galina Jersova visszaemlékezései nyújtottak sok érdekes információt. Az utóbbiakat meglehetősen sokfelé idézik – akár név nélkül is – az interneten.
Megjegyzések:
Ezzel együtt vannak a történetnek olyan elemei, melyeket többen, többféleképp mesélnek el.
Ilyen például a Hetedik szimfónia partitúrájának Leningrádba érkezése. Ennek időpontját márciustól júliusig adják meg a különböző források. A legvalószínűbbnek 1942. július 2-a tűnik, amikor a 21 éves Litvinov hadnagy repülőgépén vitte a városba a művet. Erről az eseményről másnap rövid hírben tudósított is a leningrádi sajtó.
Az is kérdéses, hogyan jutott minden zenész saját kottához. Egyes beszámolók szerint mindenki magának másolta le a saját szólamanyagát. Mások arról írnak, hogy a rádió munkatársai másoltak nekik nagyüzemben. Megint mások azt írják, hogy Nyina Bronnyikova működött közre ebben. Valószínűleg mindegyik változatban van igazság.
Ugyanígy kérdéses, hogy mekkora létszámmal maradt Leningrádban az evakuálások után a Rádiózenekar. Egyesek több mint 100 főről beszélnek, de olvasható 40 fős adat is. Legvalószínűbbnek a 60 fő körüli létszám tűnik, ami egy átlagos szimfonikus koncertzenekar kisegítők nélküli létszáma. Ez az, amivel a nem bővített zenekarra írott szimfonikus repertoár gond nélkül előadható. Az biztos, hogy az augusztus 9-i bemutatón a kisegítőkkel együtt pontosan 80-an voltak. Ideértve a zongoraszólamot játszó Nyina Bronnyikovát, Eliaszberg későbbi feleségét.
Sosztakovics, Eliaszberg és a zenekar még élő tagjai 1964-ben
