A Grazi Opera hosszú évek óta igyekszik minden szezonban a népszerű premierek mellett néhány ritkaságot is becsempészni a repertoárjára. Idén a Parasztbecsület – Bajazzók, a Márta, a Kiss me Kate!, a Lammermoori Lucia és a Tosca bemutatókon túl Joseph Beer Lengyel menyegző című 1937-es operettje, az Évszakok (Haydn) oratórium-balettje és Karol Szymanowski Roger királya színesíti a műsort.
A jól bevált grazi bérleti rendszernek hála köszönhetően mindegyik előadást tízszer-tizenötször is le tudják játszani, így a produkciónak van ideje beérni, a változatos repertoárhoz hozzászoktatott közönség pedig végigüli, amit a folyamatosan megbízható minőségben működő operaháztól kap.
Szymanowski operájára a Salzburgi Ünnepi Játékok 1998-as produkciója majd Warner Classics egy évvel később készült CD-je hívta fel a világ figyelmét, Simon Rattle vezényletével, Thomas Hampsonnal a címszerepben. A különleges mű azóta fel-felbukkan a színházak műsorán. A Roger király ugyanis valójában egyetlen operához sem hasonlítható, szerepelői, cselekménye évszázados konvenciókat rúg fel. Talán a legokosabb a zeneszerző önvallomásaként, útkereséseként értelmezni. A derék király hiába próbál ellenállni, végül a pásztori álruhában mutatkozó Dionüszosz híve lesz.
Terméketlen házasságukból menekülve előbb hitvese, Roxana hagyja el az udvart, hogy kövesse az édes hangú istenséget, majd Roger is leveti a bíbort és megpróbálja gúzsba kötni, legyőzni a Pásztort. Az opera kezdetén sötét színekkel megrajzolt bizánci istentiszteletből lassan ocsúdó sokszoros önvizsgálaton átesett keresztény uralkodó végül diadalmasan üdvözli a mámort ígérő hajnalt. Miképp a cselekményt, úgy Szymanowski 1918 és 1924 között íródott zenéjét is nehéz elhelyezni a kortársak palettáján. Hangja, melyben éppúgy megigézi az ókor érzékiségét, mint a bizánci szertartásosságot igen távoli rokonságban áll Richard Strauss és Ottorino Respighi munkáival.
A Roger király azok közé az operák közé tartozik, melyek bátor, radikális színre állításért kiáltanak. Maga a szerző annyi jelzést, annyi kimondatlanságot zsúfolt a cselekménytelen darabjába, hogy a rendezőnek muszáj segíteni az ókori kultúrától oly messzire szakadt közönséget és szükséges jól dekódolható eszközökkel megtámogatni a darab befogadását. Holger Müller-Brandes munkája ennek fényében felemásra sikeredett. Miközben a szereplők közti kapcsolatokat érti és fel is tudja építeni, magának az operának a lerendelkezett kerete olykor a teljes ötlettelensége fullad. Kórusmozgatásai az 1980-as évek közepi május 1-i felvonulások szellemességével vannak felépítve. Nem segíti a színrevitelt Beate Vollack olykor kínosan primitívre sikeredett közhelypuffogtató koreográfiája, valamint Katrin Lea Tag és Lejla Ganic vélhetően egy friss bálabontáskor vagy C&A leértékelésen összeszedett kosztüm együttese sem. Katrin Lea Tag díszlete ugyanakkor egy lehetséges keret a darab eljátszásához, a színpad közepén álló, majd felemelkedő aranykádja sokat sejtet, kár, hogy ennél sokkal többet „nem tud” a tér. Ám a nem különösebben érdekes és eredeti keretben a négy főszereplő közti viszonyok tiszták és lelkükkel végigmennek a történéseken, ami illik ugyan a darab intim légköréhez, de mint operarendezés hagy maga mögött némi hiányt.
A Roland Kluttig által dirigált Grazi Opera ének- és zenekara imponáló magabiztossággal mozog Szymanowski zenei világában. A Roger király szerepei nem adnak lehetőséget a szólistáknak valódi vokális kibontakozásra. Noha Roger (nem volt teljes konszenzus, de leggyakrabban Rogerzse-nek ejtették), Roxana és a Pásztor szerepei olykor tartogatnak kényes frázisokat, legnagyobb nehézségük az operaénekesek számára szokatlan lengyel nyelvű énekbeszédben rejlik. A 40-es évei közepén járó lett bariton Valdis Jansons különös színpadi jelenség. Sminktelen arcával, esetlen mozgásával teljesen civil benyomását kelti, és mégis ez a civilség, ez a befelé figyelés adja meg a Királya erejét. Mintha nem akarná elhinni, hogy miként történhet meg vele, a jámbor uralkodóval mindez. Hogyan hagyhatják el, hogyan kergethetik mélyen elrakott vágyai vándorútra, hogyan találkozhat egyáltalán bármiféle kísértéssel. Végül az igen erősre komponált zárómonológban szembe mer nézni önmagával, nagy színpadi pillanatot teremtve ezzel. Roger méltó kísértőt kapott a Pásztort éneklő Andrzej Lampert személyében.
Már az is más dimenzióba emeli a szerepet, hogy a fiatal lengyel tenorista anyanyelvén közvetíti a többi művész számára idegenül hangzó mondatokat. Lampert mindemellett imponálóan magabiztosan mozog a szólam kényesebb lágéjában is, hangjában pedig ott lakozik az érzéki csábítás. Mindefölött a tenoristának tekintete is van, ami ritkaság a csillogó szemeket egyre inkább nélkülöző operai világban. A fiatal művész vélhetően sokat áll tükör előtt és elégedetten szemléli az látottakat. S ez az egyébként megmosolyogtató nárcizmus igen sokat segít egy dionüszoszi figura ábrázolásánál. Aurelia Florian valószínűleg jobb énekesnő annál, mint amit Roxana szólama megmutatni enged tudásából. A király csatlósát, Edrisit éneklő Manuel von Senden negyedszázada az együttes tagja, így módjában volt a teljes buffo és karaktertenor repertoárt egyetlen házban végigénekelni. Ez a rutin nemcsak magabiztosságot eredményez, hanem olyan színpadi tartás és jelenlétet, mely önmagában teljes személyiségként van jelen.
Az egyenlőtlen rendezői megoldások ellenére a grazi Roger király hasznos előadás. Fontos, hogy a mű ismét – és igen magas színvonalon – megszólal és többezer nézőhöz eljut.
