Szerencsére jóideje nem képezi vita tárgyát, hogy a Wozzeck 20. század egyik legfontosabb operája. Egyetlen probléma azért akad a lassan száz éves „kortárs” darabbal: a közönségnek a mai napig nem sikerült igazán a szívébe fogadni.
Az 1925-ös ősbemutató idején Richard Strauss már megírta a legjelentősebb műveit, Janácek sorra alkotta remekeit, Puccini pedig a Turandoton dolgozott. Míg a három szerzőt kora és az utókor is be- és elfogadja, addig Alban Berg művészete még a mai befogadótól is fokozott figyelmet követel. A komponista elképesztő technikai tudását jóval egyszerűbb csodálni, a darab gondosan kigondolt-kimódolt felépítését elismerni, mint őszintén szeretni a Wozzecket.
Mindezek tükrében a művet nemcsak az operatörténet kezeli méltó helyén, hanem évtizedek óta a színházak is rendre előveszik. Ebben az évadban hét operaház játssza, melyek közül kivételesen csak kettő német, a berlini és a frankfurti. Ez utóbbi produkció bemutatója 2016 nyarán volt – s miután a Norvég Operával koprodukcióban készült, egy oslói kitérő után idén tavasszal tért vissza a premier színhelyére egy újabb sorozat erejéig, lényegében változatlan szereposztásban. A Wozzeck egyike azon operáknak, melyet karrierje során minden jelentős német rendezőnek illik színpadra állítani.
Sorsát a napjainkban igen magasan jegyzett Christof Loy sem kerülhette el. A sztárrendezőkkel azonban gyakran megesik, hogy túlvállalják magukat. Loy a 2015/16-os évadban nem kevesebb, mint hat produkciót csinált, köztük a Theater an der Wienben egy ragyogó Peter Grimes-t. Ám azt igen nehéz elképzelni, hogy egy június 5-i Daphne bemutató után hogyan tudott felkészülni és lerendelkezni a Wozzecket, melynek első előadása mindössze 21 nappal a hamburgi Strauss-premier után volt. Operaigazgató legyen a talpán, aki ilyen feltételek mellett minőségi produkcióban reménykedik.
Loy Wozzeckje természetesen profi munka. Érezni rajta a rutint és az imponáló költségvetést. Sokkal többet azonban nem. Herbert Murauer kortalan díszlete nagystílűen nyomasztó, bár a zárt függöny mögötti jelenetváltások olykor megtörik a dráma ívét. A sematikus térben a megírt szereplők fölötti válogatott statisztahad meredezik a semmibe, öregek, kövérek, hónalj-szagúak, műverítékkel összekenve. Az előadás figurái kicsit elrajzoltak, túljátszottak, az 1920-as évek némafilmes világát idézik, amire volt már számos példa a darab interpretáció történetében. A rendező egyetlen eredeti ötlete Wozzeckék kisfia és a Bolond figurájának összemosása. Általában egyszerre van a színen a gyerek és a hasonló ruhába bújtatott kortalan bárgyú tekintetű Bolond, aki így mintegy a feldolgozhatatlan ifjúkori emlékei között téblábol. Ez valóban egyedi perspektíva, de sajnos inkább végiggondolatlan ötlet, mely nem vezet sehova, nem állít semmit, hiszen noha egyszerre magyarázza meg a Bolond kontúr nélküli figuráját és a gyerek sorsát – de talán mégsem ez a Wozzeck legfontosabb kérdése…
A nem különösebben eredeti rendezés több mint imponáló zenei megvalósításban szólalt meg. A Gabriel Feltz által vezényelt frankfurti zenekar abszolút otthonosan mozog Berg zenei világában. A karmester pedig hittel és ráérősen bontja ki a partitúra minden szépségét, márpedig a remekmű ilyen aprólékos betanításban mutatkozik meg igazán. Audun Ivesren narancssárga pólós címszereplője pont úgy bámul a világra, ahogy azt egy Wozzecktől elvárható, de valódi mélységeket nem közvetít. Ellenben az okosan és kifejezően éneklő Claudia Mahnkénak a körülmények ellenére sikerült teljes figurát alakítania. Marie-ja kissé túlkoros asszonyként kapaszkodik a férfiakba. Alfred Reiter fürdött a Doktor elrajzolt szerepében, s meg tudta találni a félelmetes és a nevetséges közti vékony határmezsgyét.
Mindez nem sikerült az Oslóból beugró Thor Inge Falchnak, akinek vokális kvalitását meghaladja a Kapitány kényes lagéba kalandozó szólama, ráadásul az által kreált alak olyannyira irreálisra sikeredett, hogy rajta kívül aligha hitte el bárki. Vincent Wolfsteiner főszereppé emelete a Tamburmajor éppen csak felvázolt figuráját, ám alkatánál fogva nem adhatott választ arra, mi vonzotta Marie-t a kívánatos fiatal férje mellől a széthullott dúvad karjaiba. A kontratenor Martin Wölfel finom melankóliával ábrázolta a Bolond megnövelt szerepét.
Lehet fanyalogni a frankfurti Wozzecken, hiszen valójában egy félkész produkció újrajátszása az előadás, ám az az elhivatottság, színpadi és zenei kvalitás, ami a színház természetes sajátja olyan minőség, melyet a világ jórésze jogosan irigyelhet a német operaháztól.
