„Aki nem élt 1789 előtt, nem ismeri az élet igazi édességét.” A Talleyrand-nak tulajdonított bonmot akár az állandóan múltba révedő operabarátok jelmondata is lehetne, miközben – a legtöbb szellemes mondáshoz hasonlóan – ennek mélyén is rejlik igazság.
Ha levesszük a polcról Birgit Nilsson Wagner-, Richard Strauss- vagy Turandot-lemezeit, ma sem állapíthatunk meg mást, mint hogy az eltelt évtizedekben – a technika fejlődése ellenére – sem igazán sikerült sokkal erősebb Ring-, Salome-, vagy Elektra-felvételt készíteni. (Persze a Tosca- és Álarcosbál-korongokkal azért más a helyet…) Természetesen a Nilsson–Mödl–Varnay-trió visszavonulása óta is voltak és vannak is jelentős Wagner-szopránok, olyanok azonban, akikre a – nyilvánvalóan nem egyértelmű – „jobb” jelző illene, már közel sem biztos.
Hosszan lehetne (és lenne érdemes!) kutatni a világháború utáni évek „hangrobbanásának” okait, most azonban elég legyen rögzíteni a tényt, hogy az 1940-es évek végén feltűnt egy „hangnagybirtokos nemzedék”, melynek teljesítményét már nemcsak – megkérdőjelezhető – visszaemlékezésekből, kritikákból, recsegő gramofonoldalakról lehet rekonstruálni, hiszen munkásságuk hozzáférhető, kontrollálható – és ezáltal sokkal jobban meg is érthető. A hangsúly tehát azóta a hangzó dokumentumokra tevődött át, minden más csak kiegészíti, színesíti azt. Emellett persze mindig érdekes elolvasni a művészek személyes visszaemlékezéseit is, hiszen egészen más – teljesen szubjektív – színezetet adnak a történteknek.
Lett légyen bármekkora a könyvpiac, egy-egy művész memoárját mindig érdeklődve várják a rajongók, remélve, hogy több mindent megtudhatnak-megérthetnek kedvencük életéből. Maga a műfaj azonban valójában több, mint problémás. Egy énekes (akár zeneszerző vagy festő) ugyanis nem feltétlenül a szavak embere, sőt gyakran mégcsak nem is olvasó, nem hogy író ember. Ha egyedül vág bele egy művész az önéletrajzába, sokszor fenyegeti a veszély, hogy irodalmilag sablonos és meglehetősen kezdetleges lesz a végeredmény. Megfontolandó tehát avatott csendestársat fogadni, aki fel tudja építeni, szerkesztett formába tudja rázni a mondandót, sőt esetleg segít a művésznek megfogalmazni olyan gondolatokat, titkokat, melyeket önmagától nem lett volna képes.
Birgit Nilssont elsősorban a 20. század Izoldájaként szokás aposztrofálni – és mintha maga is leginkább ezzel a szereppel azonosította volna önmagát, pedig a házasságra kényszerített ír királylánynál talán közelebb állt valódi énjéhez Wotan főisten önfeledt-önfejű walkürlánya.
Van-e merészebb és életveszélyesebb mutatvány, mint 78 évesen (!) kisétálni a Met színpadára és egy kifogástalan „Hojotohóval” utoljára megrengetni a színház falait?
Ugyanez a vagány szemtelenség jellemzi a szoprán 1995-ben, Stockholmban megjelent visszaemlékezéseit is (a könyv dánul 1996-ban, németül 1997-ben, angolul és japánul csak a művész halála után, 2007-ben, illetve 2008-ban látott napvilágot). A kötet negyedszázaddal az eredeti kiadás után, tavaly ősztől a Rózsavölgyi kiadásában, szellemes borítóval és ragyogó tipográfiával immáron magyarul is olvasható. Felmerül azonban egy kérdés: Miért éppen Nilsson önéletrajza? Hiszen a vasfüggöny mögött sosem járt, a hazai nézők csak a felvételeit ismerhették, magyar művészekkel – az előszót jegyző Sir Georg Soltin kívül – alig akadt kapcsolata.
Hogy mégis eljutott hozzánk a könyv, elsősorban Clementis Tamásnak köszönhető, aki negyedszázados magánénekesi karrierrel a háta mögött is meg tudott maradni szenvedélyes operabarátnak. Az ő rajongásának és rábeszélő képességének érdeme, hogy a hazai olvasók szűk rétegéhez is eljutott a könyv kiváló baritonunk, Gáti István értő fordításában és Szabó Ferenc János, a korabeli svéd operai viszonyokban tájékozatlanok számára készült szellemes lábjegyzeteivel megspékelve.
A hazai kiadás unikális voltát csak akkor tudjuk igazán felmérni, ha végiggondoljuk, hány külföldi operaénekes-memoár jelent meg magyarul azóta, hogy a Zeneműkiadó beszüntette ez irányú tevékenységét. Az elmúlt harminc évben fél tucat sem: Galina Visnyevszkaja ragyogó, bár valóságtartalmában helyenként megkérdőjelezhető munkája, Renée Fleming öncsodálata, és valami a karácsonykor marionettfigurává avanzsált Jonas Kaufmanntól… A piac persze riasztóan kicsiny, így az efféle vállalkozás csak veszteséges lehet, a valódi operaértők pedig nagy valószínűség szerint olvasnak angolul vagy németül is.
Nilssonnak sem saját történetének átírására, sem különleges marketingfogásokra nem volt szüksége. Ő svéd parasztok leszármazottjaként mindig önazonosan élte életét. Tudott küzdeni, sírni, de nagyot nevetni még önmagán is, és egészséges iróniával nézett szembe a briliánsok és az árverések iránti féktelen szenvedélyével is. Ritka adottságok ezek egy operaénekesi pályán! Pontosan tisztában volt vele, mennyit ér, és rendre meg is kérte az árát. Lehetett ezért neheztelni rá, de képmutatással vádolni sosem. A kért összegeket pedig, ha fogcsikorgatva is, de mindig kifizették.
Nilsson nem író, segítőtárs az eredeti svéd kiadásban sincs feltüntetve, a miértekre nem ad választ, sőt kérdéseket se tesz fel. Úgy tűnik, mintha a hosszú téli estéken egy unatkozó nyugdíjas ült volna neki kicsit merengeni, kicsit elszórakoztatni önmagát. Az olvasónak pedig izgalmas elmerülni a világháború utáni stockholmi operaélet kicsinységén és nagyságán, látni egy Wagner-szopránt, aki nem nyargal Bayreuthba, hanem boldog Ortlinde feltűnésmentes szólamával, és jó Nilssonnal végigizgulni a Met-debütálást.
Ezek a könyv legértékesebb részei, a többi – hogy miket írtak az 1940-es évek bizonyára fontos svéd kritikusai, mindegyik Kurwenal és Brangäne rövid jellemzése, akikkel fellépett, vagy hogy mi a Trisztán és Izolda cselekménye (a 200. oldal körül!) – mind olyan rész, melyeket egy jóérzésű szerkesztő bizonyára diszkréten kivágott volna. De hát ki mert ellentmondani Turandot hercegnőnek!?
Tanulságos végiggondolni, hogy mi tanítható, illetve mi nem a „Nilsson-jelenségből”. Fantasztikus például a svéd nemzettudata. Ez nemcsak abban nyilvánult meg, ahogy a világ bármely pontján képviselte hazáját, hanem abban is, hogy karrierje alatt folyamatosan fellépett szülőhazájában, sőt
szinte kivétel nélkül minden új szerepét Stockholmban énekelte először.
Tanulható lenne a szakma és a színpad iránti alázat, miközben az, hogy részben mesterek nélkül, részben tanárai irányítása ellenében találta meg a saját hangját és technikáját, nem feltétlenül követendő példa.
A valóban mindenfajta álarc nélkül írt könyvből olykor az is kiderül, hogy ki lehetett valóban Birgit Nilsson: „Mindenki tudta, hogy az utolsó két bécsi előadásom 1982. június 9-én és 30-án lesz, (…) és úgy hallottam, hogy méltó búcsút terveznek nekem. Éreztem, hogy a bécsi közönséggel 28 év alatt kialakult bensőséges szerelmi viszony végén úgy fog fojtogatni a sírás, hogy egy hang se jön ki majd a torkomon.
Eleget sírtam mások búcsúelőadásán, de akkor legalább nem kellett énekelnem. Most a saját búcsúestemről volt szó… nem, erre nem leszek képes. Ezért aztán a 30-i bécsi előadást lemondtam. (…) Az utolsó előadásom Frankfurtban volt, június 16-án, amikor is Elektra szerepében léptem fel. (…) A végén ezt mondtam a kollégáimnak: »Ez volt életem utolsó előadása!« És jól éreztem magam közben.”
