A Cziffra Fesztivál meghívására február 19-én ad szólóestet a Zeneakadémia Nagytermében Olga Kern. Az orosz-amerikai zongoraművésznőnek igen sűrű a naptárja, de készségesen válaszolt kérdéseinkre, és azt is megtudtuk, milyen kapcsolatban állt családja Rachmaninovval, mit gondol Cziffra György művészetéről, és mi a véleménye a jövő zongorista generációiról.
– Igen sokszínű zenetörténeti utazásra invitál a koncert programja az első részben Beethoven, Schumann és Gershwin műveivel, a másodikban pedig orosz szerzők, Rachmaninov, Szkrjabin és Balakirev muzsikájával. Milyen szempontok mentén állította össze ezt a korokon és nemzeteken átívelő műsort?
– Műsorom a két zongoristaóriás, Rachmaninov és Cziffra előtt tiszteleg, és ha lajstromba vesszük a szerzőket, akiktől játszani fogok, észrevehetjük, hogy Cziffra is szinte mindegyik komponista zenéjét repertoárján tartotta: csodálatosan játszott Rachmaninovot és természetesen Balakirev Islamey-fantáziáját, illetve Beethovent és Schumannt is, továbbá Rachmaninov is játszotta Beethoven és Schumann műveit, valamint egykori osztálytársa, Szkrjabin darabjait. Gershwin és Rachmaninov kölcsönösen tisztelte és szerette egymás zenéjét, miután megismerkedtek az Egyesült Államokban, ahová az orosz komponista emigrált. Programommal tehát ennek a két zseniális zongoristának – Rachmaninovnak és Cziffrának – az összefonódásaira próbálok rávilágítani.
– Elmélyültség, könnyedség és virtuozitás egyaránt jellemzi a programot, ami különösen illeszkedik Cziffra György szellemiségéhez. Miben látja Cziffra örökségét, milyen viszony fűzi Önt az ő művészetéhez?
– Ahogyan említettem, a programom egyfajta főhajtás Cziffra György előtt is, mivel ő nemcsak egy nagyszerű zongorista volt hihetetlen virtuozitással és elképesztő technikával, hanem hűen szolgálta művészetével a zeneszerzőket, a műveikben megfogalmazott feszültségeket. Beleásta magát valamennyi komponista világába, előadásainak mélysége pedig minden szerző esetében bámulatos volt. Cziffra öröksége lélegzetelállító, a zongoristák között számomra ő az egyik legfontosabb muzsikus. Hihetetlen óriás volt, az egyik legnagyobb.
– Cziffra György kapcsán gyakran emlegetik hihetetlen virtuozitását, ám az elmúlt századok során a virtuóz szóhoz ragadt némi pejoratív jelentés is, és kialakult a zongoristák között is egy bravúrokra nagy hangsúlyt fektető, szórakoztató, könnyedebb irányzat, valamint egy kontemplatívabb művész-típus. Mára mintha ismét a szórakoztatás lépne előtérbe a repertoár tekintetében is. Ön hogy látja, milyen típusú koncertekre és repertoárra van ma igény?
– Úgy gondolom, napjainkban rengeteg nagyszerű muzsikussal, és egy-egy zenemű számtalan különböző interpretációjával találkozhatunk. Továbbá a világ minden pontján nagy számban van jelen az értő közönség is. Ami engem illet, imádok hihetetlen technikai felkészültségű virtuóz zenészeket hallgatni, de ugyanolyan fontos egy előadás mélysége és zeneisége. Az interpretációban benne kell lennie az előadó szívének-lelkének, hiszen csak így tudja megérinteni a hallgatót is.
Viszont megfelelő technika, virtuozitás nélkül lehetetlen kikeverni a kívánt hangszínt vagy felmutatni egy zenemű filozófiai mélységeit. Tudni kell uralni a hangszert, a hangzást, annak érdekében, hogy a zongorából – ebből az ütőhangszerből – éneklő hangot tudjunk előcsalni.
Ma már az elsajátított technikai alapoknak köszönhetően nem kell a technikai megvalósításra gondolnom gyakorlás közben, hanem egy teljesen más szinten foglalkozhatok a zenével: a frázisok megformálása, az éneklő zongorahang, a zene lélegzése, a dinamikai dimenziók megmutatása a lényeges kérdés, és nemcsak előadóként, de hallgatóként is ezt keresem a zongoristákban.
– Az orosz komponisták közt is kiemelt helyet foglal el repertoárján Rachmaninov zenéje. Ráadásul a koncert leírása azt is említi, hogy a zeneszerző annak idején kapcsolatban állt az ön családjával. Mesélne erről a kötődésről?
– Rachmaninov és zenéje mindig is nagyon fontos volt az életemben. Az pedig, hogy családi kötődésről is beszámolhatok, csak erősíti ezt a kapcsolódást. Ükanyám énekesnő volt, aki az ukrajnai Harkivból származott, az ottani operaház dívájaként került Rachmaninovval kapcsolatba, barátok lettek és gyakran felléptek együtt. Ezeknek a koncerteknek fennmaradt a programja, ráadásul maga Rachmaninov megemlíti a közös hangversenyek helyszíneit és dátumait kétkötetes memoárjában is.
Igen különleges élmény volt egy ilyen családban felnőni, amelyet megérintett Rachmaninov géniusza. Kisgyerekkorom óta szeretem a zenéjét, mindig is játszani akartam a műveit, és gyakran érzem azt, hogy mellettem ül, velem van a szelleme, amikor zongorázom a darabjait.
Káprázatos zongoraművész, karmester és zseniális zeneszerző volt, a kompozíciói pedig mindig különleges érzésekkel töltenek el: nagy szíve volt, a művei tele vannak mély gondolatokkal, szenvedéllyel, szerelemmel, drámával és szomorúsággal, egyszóval minden megtalálható bennük.
Természetesen minden szerző zenéjét odaadással játszom, de Rachmaninov valóban különleges helyet foglal el az életemben, hiszen nagyjából hétévesen op. 3, No. 1-es Elégia című művét adhattam elő életemben először, majd pedig tizenkét esztendősen Rapszódia egy Paganini-témára című művét, tizenöt évesen pedig a III. zongoraversenyt is eljátszhattam. Azóta rengeteg művét műsorra tűztem, tizenhét évesen az I. Rachmaninov Nemzetközi Zongoraversenyen már kamaraműveket és dalokat is, ezt a megmérettetést pedig meg is nyertem.
– Nemzetközi karrierje akkor indult be, amikor megnyerte a Van Cliburn Nemzetközi Zongoraversenyt, a megmérettetés történetében az egyetlen nőként. Azóta már saját versenyt is alapított, és több megmérettetés zsűrijében is helyet foglal. Bartók Béla – saját kudarca miatt is – ódzkodott a versenyektől, mondván „a lovaknak való”. Ön hogyan látja a versenyek szerepét a zenészek életében?
– Úgy gondolom, napjainkban nagyon fontosak. Teljesen megértem, amit Bartók mondott, de akkor más idők jártak. A fiatalabb generációk számára lényeges, hogy lássák, hallják őket, és a karrier elindításában igen nagy szerepet játszanak azok a jelentős versenyek, amelyek aztán segítenek is a felfedezett tehetségeknek menedzsmentet, lemezkiadót találni. Az esetemben ez a Van Cliburn Nemzetközi Verseny volt, ahogyan említette, hiszen ezután kezdte el egyengetni a karrieremet ügynökség, megkaptam az első lemezszerződésemet, el tudtam kezdeni a pályát.
Ez manapság még elengedhetetlenebb, és az én saját versenyem, az Olga Kern Nemzetközi Zongoraverseny is kiemelt helyen kezeli a győztesek karrierjének elindítását, hiszen mi magunk is rengeteg hangversenyt szervezünk, ahol bemutatjuk az új tehetségeket, vagyis bátran állíthatom, hogy jó kezekben vannak, mivel próbálunk nekik minél több lehetőséget biztosítani az Egyesült Államokban éppúgy, mint Európában vagy Dél-Afrikában. Ha megtanulnak élni ezzel a lehetőséggel, és rendszeresen a közönség elé lépnek, biztos vagyok benne, hogy ismertek és elismertek lesznek.
– A koncertezés és zsűrizés mellett tanít is. Ez milyen szerepet játszik az ön életében? És hogyan látja a következő generációk útját, lehetőségeinek alakulását?
– Imádok tanítani, hiszen, ahogyan az imént is mondtam, szeretek segíteni a fiatal generációnak, és szeretném megosztani a növendékeimmel mindazt, amit tudok. Kis osztályom van, nagyobbat sajnos nem vállalhattam, hiszen rengeteget koncertezem a világban, de segítem a tanítványaimat mindenben, és teljesen olyan a velük való kapcsolatom, mintha a gyerekeim lennének. Van egy saját fiam is, aki szintén zongorista, még tanul, de már koncertezik. Csodálatos zenész, együtt is szoktunk néha fellépni, és tudom, mennyire nélkülözhetetlen számára, a növendékeim számára, és tulajdonképpen az egész fiatal zongorista generáció számára, hogy segítséget, iránymutatást kapjanak. Látom, hogy tanulni, fejlődni akarnak, és magamról is tudom, milyen sokat számít az, ha van, aki hisz benned, mert óriási motiváció az is ezen a pályán, hogy a tanárok, akik energiát fektettek az előmenetelünkbe, büszkék lehessenek ránk. Néhány növendékemre már most büszke lehetek, hiszen van, aki nyert már versenyeket, van, aki jó nevű iskolában tanít, és csodás érzés, hogy ehhez én is hozzájárulhattam. Kiemelten fontos, hogy legyen utánpótlás, hogy átadjuk a tudást, a zene szépségét, és életben tartsuk azt a szellemi örökséget, amelyet mi is kaptunk.