Papageno Radio
- hirdetés -
Blogok Egy hályogkovács emlékei Menekülés Rosenheimből – folytatódik Körner Tamás cikksorozata

Menekülés Rosenheimből – folytatódik Körner Tamás cikksorozata

Körner Tamás, a magyar komolyzenei élet egyik meghatározó alakja legemlékezetesebb személyes történeteit osztja meg velünk a blogjában. Ezen a héten egy rosenheimi koncertről olvashatunk.

- hirdetés -

A pontos évszámra már nem emlékszem, 2000–2001 körül lehetett. A Fesztiválzenekar ekkor már sokat turnézott, legtöbbet Németországban, ahol komoly törzsközönségünk volt. Számontartották, mikor megyünk, hol lépünk fel, sokan távoli városokba is elutaztak, hogy hallhassák a zenekart. Jól emlékszem, pénteki nap volt, amikor levél érkezett egyik német barátunktól. Udvariasan számonkérte, miért nem jeleztük előre hétvégi fellépésünket Rosenheimben.

- hirdetés -

Megdöbbentem. Ha lenne német turné, tudnom kellene róla, annál is inkább, mert az európai fellépéseket én szerveztem, csak a tengerentúlon dolgoztunk néha ügynökségekkel. Rosenheimről pedig, bevallom férfiasan, mégcsak nem is hallottam. Elővettem a térképet: tényleg van egy ilyen kisváros, félúton Salzburg és München között, már a német oldalon. A panaszlevélben, mintegy bizonyítékként, egy kivágott újsághirdetés is volt, amely a Festivalorchester Budapest és a Prágai Állami Operaház Énekkarának közös produkciójában Orff Carmina Buranaját és Beethoven 9. szimfóniáját harangozta be. (Borzalmas műsor ebben a párosításban, de ezt most hagyjuk.)

„Valami bűzlik Rosenheimben” mondtam volna, ha kedvem lett volna viccelődni, de nem volt, főleg akkor nem, amikor megláttam, hogy a koncert másnap, szombat este lesz. Nem volt idő sem nyomozni, sem intézkedni. Szombat reggel hatkor beültem az autómba, irány Rosenheim.

BFZ
Az igazi Budapesti Fesztiválzenekar

A hirdetésből tudtam, hogy a KUKO-t kell keresnem. A vicces név a Kultur- und Kongresszentrum rövidítése volt.  Nem volt nehéz megtalálni: az egykori sóbánya műszaki épületének a helyén építették még a ’70-es években. Hosszú, modernkedő, földszintes épület volt, történetének ismeretében kicsit sótlan. Körbejártam: minden ajtó zárva, sehol egy lélek. Érthető: délután fél három volt, messze még az esti koncert. Márpedig koncert lesz, az épület homlokzatán óriási poszterek hirdették, a már ismert újsághirdetés felnagyított változatai. Hogy elüssem az időt, sétáltam egyet. Rosenheim nevezetességeit negyed óra alatt meg lehetett nézni, és abba már egy kávé is belefért. Visszamentem a kultúrház előtti térre, leültem egy padra és vártam. Majd csak történik valami.

Történt is. Fél ötkor három nagy autóbusz gördült be a térre és parkolt le a koncertterem oldalában. Az elsőn hatalmas CHOR felirat volt. Mire odaértem, már szálltak is le a prágai énekesek. Cseh létükre nagyszerűen beszéltek magyarul. Nem csoda, kivétel nélkül echte magyarok voltak. A másik két buszon ORCHESTER tábla volt, ha igaz, ezekkel jöttek a Fesztiválzenekar muzsikusai. Egymás után kászálódtak le, egyetlen ismerős arcot nem láttam. Két lehetőség volt: vagy Fischer Iván éjszaka felmondott az összes zenészének és újakat szerződtetett, vagy ez nem a Fesztiválzenekar. Egy jó hír is volt: a zenészek magyarul beszéltek. Egy magyarul beszélő cseh kórus után azon sem lepődtem volna meg, ha egy csehül beszélő magyar zenekar érkezett volna.

Egyetlen ismerős embert találtam a társaságban, a karmestert, ő szállt le utolsónak a buszról. Gyerekkori ismerős volt, még a megboldogult Állami Hangversenyzenekarban kezdte a pályáját, jó zenész. Meg sem lepődött, amikor meglátott. Arcát kezébe temette, és síri hangon ennyit mondott: „Ne is mondd, tudom, miért vagy itt!” Szótlanul megkerestük az öltözőjét, leültünk, és ő nagyot sóhajtva belekezdett a történetbe.

prágai opera
A Prágai Állami Operaház

A Prágai Állami Operaház Énekkara valójában egy pécsi amatőr kórus volt. Az állítólagos Budapesti Fesztiválzenekart debreceni és miskolci muzsikusok alkották. Egy svájci ügynökség szerződtetett mindenkit. A céget egy testvérpár alapította, két közismert maffiózó. Loptak, csaltak, hazudtak, a szakmában épeszű ember nem dolgozott velük. Trükkjük az volt, hogy az első évben az öcs lett a cégigazgató, de a bevételek a cégben formálisan nem tag bátyjának mentek. Amikor egy-egy stikli után beperelték a céget, az öcs a bíróságon széttárta a kezét: „Egy vasam sincs, kérem, tönkrementem” – mondta. A céget felszámolták, a pórul járt ügyfelek egy fillért nem kaptak, nem volt miből.

A következő évben cseréltek. Most a báty alapított céget, a bevételek pedig az öcshöz mentek. A menetrend a tavalyi volt: stikli, bírósági per, cégbezárás, hoppon maradt ügyfelek. És ez így ment évről évre. Ha jól emlékszem, most épp az öcs volt a soros cégvezető, ő szerződtette az énekeseket és zenészeket. Mindenkit valós minőségében, senki nem sejtette, hogy nem a saját nevén fog fellépni. El lehet képzelni a meglepetést, amikor az első városban meglátták a plakátokat Prágával és Budapesttel. (Mint kiderült, Rosenheim egy öt koncertből álló turné harmadik állomása volt már). Filléres napidíjért játszottak, Miskolcról és Pécsről éjszaka buszoztak Németországba, olcsó szállodákban, három-négy ágyas szobákban laktak, hazulról hozott konzervet ettek, vagy a magukkal hozott villanyrezsón főztek. Az öt város persze Prágát és Budapestet vette meg: el lehet képzelni, mit kaszált ezen a két svájci.

Nyilvánvaló volt, hogy a turné nem folytatódhat, és ezt közölni kell a zenészekkel. Vész röpgyűlést hívtunk össze. Karmester ismerősöm nem valami elegánsan megpróbálta az egészet az én nyakamba varrni. „Itt van a Fesztiválzenekar igazgatója, megtudta, hogy az ő nevükön lépünk fel, és most le akarja állítani a turnét.” Kitört a forradalom. „Nem mindegy, milyen néven játszunk?” „Mit játssza meg az agyát, mi is vagyunk olyan jók!” „Mi lesz a pénzünkkel?” „Menjen a jó büdös francba!” Ezek még a finomabb megnyilvánulások voltak, a vaskosabbakat nem idézném. Szót kértem. Elmondtam, hogy tudom, félrevezették őket. Eddig mondhatták, nem tudták, hogy más neve alatt léptetik fel őket, most, hogy itt vagyok, erre már nem hivatkozhatnak. Terveztem még, hogy szóba hozom a becsületességet és a kollegialitást is, de a lincsközeli helyzetben ettől eltekintettem. „Itt pedig ma nem lesz koncert” – foglaltam össze a lényeget, és kimentem.

BFZ
A Fesztiválzenekar a Kölni Filharmóniában

Ekkor már fél nyolc volt, a termet kinyitották, szállingózott a közönség. Az előcsarnokban vártam a fejleményeket. Pár perc múlva megjelent az ál-Fesztiválzenekar háromfős küldöttsége frakkban, már a koncertre öltözve. Kompromisszumot ajánlottak: ha megengedem, hogy megtartsák a mai hangversenyt, a hátralévő kettőről lemondanak. Fájt a szívem, ismertem a vidéki zenészek nehéz helyzetét, tudtam, milyen rosszul keresnek, minden fillér számít, de nemet kellett mondanom.

Újabb pár perc múlva köpcös, kopaszodó férfi lépett oda hozzám, jobbján-balján egy-egy kigyúrt kétméteres hústorony. Udvariasan bemutatkozott: ő a koncertterem igazgatója, és azt hallotta, gondjaim vannak. Vázoltam a helyzetet és azt, hogy a koncertet nem engedélyezhetem. „Én ezt azért a maga helyében meggondolnám” – mondta, és jelentőségteljesen a két hústoronyra nézett. Semmi kedvem nem volt a Fesztiválzenekar első hősi halottjává válni. Szégyen-nem szégyen menekülőre vettem a dolgot, és meg sem álltam a téren parkoló autómig. Nem tudom, nyilvántartották-e Rosenheimben a százméteres síkfutás helyi rekordját, de biztos megdöntöttem. Utólag megtudtam, hogy a koncert elmaradt. A közönségnek azt mondták, berekedt az egyik énekes szólista.

Úton hazafelé az autóban azon gondolkodtam, hogy végül is örülnöm kellene. Sportcipőből, kölniből és farmerből mindig a legjobbat hamisítják. Ha mi is bekerültünk ebbe a sorba, nagyon jónak kell lennünk. Ez a jóleső érzés sem akadályozott meg abban, hogy hazaérve felhívjam Zürichben élő ismerősömet, Oplatka Andrást (a Neue Zürcher Zeitung újságírója több könyvet publikált Magyarországról, az utolsót épp Iván testvéréről, Fischer Ádámról). Megkértem, nézzen utána a svájci cégnek, szeretnénk őket hitelrontásért beperelni. Néhány hét múlva jött a válasz: nincs értelme bíróságra menni, a cég csődöt jelentett, megszűnt. Ügyfeleit új ügynökség vette át, és képzeljem, alapítója a csődbe ment cég igazgatójának a bátyja.

Promóció

- hirdetés -
- hirdetés -

Ne maradjon le semmiről!

Hírlevelünkben minden csütörtökön megkapja a legfontosabb kulturális híreket és a következő hét legjobb programjait.

A feliratkozással elfogadom a Papageno Consulting Kft. adatvédelmi tájékoztatóját!