Körner Tamás, a magyar komolyzenei élet egyik meghatározó alakja blogjában legemlékezetesebb személyes történeteit osztja meg velünk, ezen a héten Yehudi Menuhin világhírű hegedűművészről.
Az 1992-ben állandósult fiatal Fesztiválzenekarnak elementáris érdeke volt, hogy a zenekarhoz kapcsolja a zenei világ nagy egyéniségeit. Fischer Iván megkereste az akkor már évek óta csak karmesterként dolgozó Yehudi Menuhint is, vállalja el a zenekar tiszteletbeli vendégkarmesteri posztját. Gyors válasz érkezett: szívesen, de szeretné, ha ez nemcsak titulus lenne, érdemi együttműködésre gondol, örömmel segít. Kétszer is dolgozott a zenekarral: 1994-ben és 1998-ban. 1994-ben, jellemző módon, azt kérte, hogy egy új magyar zeneművet mutathasson be. Jeney Zoltántól rendeltünk darabot, és Menuhin hősiesen megküzdött a Halotti beszéd a karmestert nem kis kihívás elé állító feladatával. Másodszor 1998-ban, Romániában vezényelte a zenekart, mai blogunk erről a nem mindennapi turnéról szól.
Menuhinról mindenki hallott-tudott, a komolyzene világában kevesen voltak olyan ismertek, mint ő. Ismertségét a csodagyerek évek alapozták meg, a hatéves kora óta pódiumon álló, rövidnadrágos, pufók, szeplős amerikai kisfiú meghódította az egész világot, fellépéseit mindenhol szinte hisztérikus siker kísérte, mindenki hallani-látni akarta. 1930-ban, 14 és fél évesen Budapesten is bemutatkozott, az egész város róla beszélt. A csodagyerek évek elmúltával, 1935-ben két évre visszavonult a koncertezéstől, hogy 1937-ben teljes vértezetben térjen vissza: a csodagyerek ösztönösségét immár tudatosság, intellektuális mélység váltotta fel.
A családi vasszigor, az impresszáriók szabta korlátok alól felszabaduló Menuhinról kiderült, nemcsak nagyszerű hegedűs, de olyan valaki, aki génjeivel örökölt különleges adottságait eszköznek tekinti egy fontosabb cél eléréséhez, az emberek és a világ jobbá tételéhez. Képességei mellett ez a messianista elhivatottság az, ami kiemelte a kor nagy hegedűsei közül. Vallotta, hogy a zene univerzális nyelv, maga a hit és a szeretet, amely gyógyít. Naiv, olykor megmosolyogtató idealizmusa végigkísérte pályáján, ott volt minden eljátszott hegedűhangjában, minden karmesteri gesztusában, és tette akkor is hitelessé, amikor a hegedűhang már meg-megbicsaklott vagy a karmester elütötte magát.
Számára a zenélés szolgálat volt, a nap 24 órájában. Ez vitte a második világháború amerikai és angol katonái közé (több mint 500 hangversenyt adott a szövetséges csapatoknak), ez vitte Bergen-Belsenbe, ahol a horrort túlélő foglyoknak Benjamin Brittennel zenélt, ez vezette, amikor 1950-ben, az apartheid legrosszabb éveiben, azzal a feltétellel lépett fel Dél-Afrikában, hogy a feketéknek is koncertezhet. Nem volt olyan humanitárius ügy, ami mellett ne állt volna ki. Tudta, hogy egy Menuhinnak nem lehet nemet mondani, és ha fontos célról volt szó, kész volt helyzeti előnyét használni. Ennek szép példája volt 1998-as romániai turnéja a Fesztiválzenekarral.
A csodagyerek Menuhin legfontosabb tanára a Párizsban élő Enescu volt, aki óriási hatással volt a tizenéves, a tanulmányok idejére 1927-ben Párizsba költöző Menuhinra. „Ő volt az abszolútum, amihez minden mást mértem, a legrendkívülibb ember, a legnagyobb muzsikus, akinél nagyobb hatással senki nem volt rám” – írta később. A románok, teljes joggal, nagyon büszkék arra a meghatározó szerepre, amit Enescu játszott Menuhin művészi fejlődésében (egy fillért nem fogadott el a munkáért), ezért is volt fontos számukra, hogy amikor 1958-ban, három évvel Enescu halála után útjára indították a nevét viselő bukaresti zenei fesztivált, ezen Menuhin is fellépjen: David Ojsztrahhal játszotta Bach kéthegedűs versenyművét.
Az idő múlásával Menuhin abbahagyta a hegedülést, a romániai politikai helyzet sem lehetett ínyére, így a rendezők folyamatos próbálkozása ellenére nem tért vissza a három évenként megrendezett fesztiválra. 1994-es budapesti koncertünk után megint megkapta a rutinszerű meghívást az 1998-as fesztivál nyitó hangversenyére, azzal a mézesmadzaggal megfejelve, hogy legyen az Enescu Fesztivál díszelnöke. A rendezők legnagyobb meglepetésére Menuhin ezúttal igent mondott. Az örömöt Bukarestben hamarosan pánik váltotta fel, amikor Menuhin közölte, a Budapesti Fesztiválzenekarral szeretne fellépni, most dolgozott velük, elsőrangú zenekar.
A román-magyar kapcsolatok szokás szerint nagyon rosszak voltak, magyar művészek alig-alig léptek fel Romániában, Menuhin pedig azzal állt elő, hogy a legrangosabb román fesztivál legfontosabb, nyitó koncertjén, élő rádió- és tévéközvetítéssel, egy magyar zenekart vezényelne, méghozzá egy Enescu- és Bartók-művekből összeállított műsorral. A román hivatalosságok ebben színtiszta provokációt láttak, miközben Menuhint csak idealizmusa vezette: komolyan hitt abban, hogy ha a közreműködésével magyarok Bukarestben Bartókot és Enescut játszanak, a megbékélésnek és a kölcsönös tiszteletnek ez a zenei példája a politika szintjén is követésre talál. Megsüvegelendő naivitás volt, politikusok ritkán szoktak zenei üzenetek megfejtésén fáradozni, de Menuhin annyira jó ember volt, hogy másokról is csak jót tudott feltételezni.
A rendezők minden követ megmozgattak, hogy Menuhint eltántorítsák ötletétől, készek lettek volna akármelyik külföldi sztárzenekart megfizetni, még a New York-i Filharmonikusokat is, csak ne velünk lépjen fel, de Menuhin ragaszkodott a szimbolikus román-magyar megbékélés projekthez, sőt még rá is tett egy lapáttal azzal a kérésével, hogy ha már úgyis ott van ezzel a jeles magyar zenekarral Romániában, szeretné megismételni a műsort egy magyarlakta városban is, mondjuk Kolozsvárott. Egy koncert Bukarestben, egy Kolozsvárott, Bartók és Enescu, így kerek a dolog, mindenki venni fogja az üzenetet. Tiszteletet parancsoló naivitásában nem is értette, miért verte ki a projekt a biztosítékot Bukarestben.
A fesztivál vezetése már alighanem elátkozta azt a pillanatot, amikor meghívták Menuhint, de tudták, világbotrány lenne abból, ha a fesztivál díszelnökének, Enescu világhírű tanítványának a meghívását visszamondanák. Fogcsikorgatva elfogadták Menuhin összes javaslatát, lenyelték a méretes békát, arra pedig már csak rezignáltan legyintettek, amikor Menuhin közölte, a nagyszerű magyar zongoristát, Frankl Pétert kéri fel szólistának.
Az utazás nem várt izgalmakat hozott, de ennek nem a rossz román-magyar viszony volt az oka. A bukaresti és a kolozsvári koncert egymás utáni napon volt, és a romániai útviszonyok mellett arról szó sem lehetett, hogy Bukarestből buszokkal menjünk Kolozsvárra, repülni kellett. Amikor megpróbáltunk charter gépet bérelni (a belföldi kis román gépekre a 100 fős zenekar nem fért volna fel), kiderült, hogy a kolozsvári repülőtér futópályája 250 méterrel rövidebb, mint amire egy 100 személyes repülőnek szüksége van. Egy légitársaság sem vállalta a rizikót. A románok már kezdtek hálát adtak az égnek, hogy a kolozsvári koncertet technikai okokból le lehet mondani, amikor a Malév meggondolta magát, mégis vállalta a repülést, nagyon kellhetett nekik a pénz. A zenészeknek nem is mertem elmondani, milyen rizikós lesz az utazás, de Menuhin elől nem lehetett elhallgatni. Ő úgy döntött, inkább kis bérelt magángéppel repül.
Az ellenségemnek nem kívánom a Bukarest–Kolozsvár közötti 55 percet, végig arra gondoltam, mi lesz a leszállásnál, amit a pilótafülkéből néztem végig. A pilóták a gépet a betoncsík kezdetétől pár centire tették le, és iszonyú vészfékezés után, minden potyogott ki a csomagtartókból, a betoncsík legvégétől egy méterre álltunk meg, a gép orra már a mezőn volt. Megúsztuk.
A bukaresti koncert szépen sikerült, bár nyitókoncertről lévén szó, a közönség egy része protokollvendég volt, akik láthatóan nem tudták, ünnepeljék-e a világhírű Menuhint, vagy tartózkodóan viselkedjenek a magyar zenekar miatt, a legtöbbjük valahol félúton lavírozgatott. Kolozsvár ugyanakkor elképesztő, hihetetlen siker volt, amire örökké emlékezni fogok. Az, hogy dugig volt a terem, nem kifejezés, legalább 200 ember állt végig az oldalfalak mentén. Szeptember eleje volt, embertelen meleg, a zsúfolt teremben szinte fuldokoltunk. Arra gondoltam, kinyittatom az ajtókat, a terem előtti téren nem volt autóforgalom, nem szűrődhet be zaj, bár kétségtelen nem szokásos dolog nyitott ajtók mellett játszani.
Kitárultak az ajtók, kiláttunk az előcsarnokba és a térre. Hihetetlen látvány volt: több száz ember állt a foyer-ban és kinn az utcán, magyarok, akik látni-hallani akarták Menuhint és a Fesztiválzenekart, de már nem jutottak be. Nyitott ajtók mellett ment le a koncert, tökéletes csendben, egyetlen pisszenés nem hallatszott az utcáról, csak az átszellemült arcokat láttuk a kora esti félhomályban. Amikor lecsengett az utolsó hang, hosszú csend volt, majd kitört az őrület: tombolt a közönség. A tapsorkán közepén egy idős bácsi botorkált előre a színpadhoz, Menuhin azt hitte, kezet akar vele fogni. Előre hajolt, lenyújtotta a kezét. Az öregember megfogta a kezet és megcsókolta.
Ez volt Menuhin egyik utolsó fellépése. Hat hónappal később, Berlinben, egy turné közepén szívroham végzett vele. Valahányszor szóba kerül a neve, kolozsvári koncertünk jut eszembe: az idős bácsi és Menuhin megcsókolt keze.
