Papageno Radio
Blogok Egy hályogkovács emlékei Japán: ami a felszín alatt van

Japán: ami a felszín alatt van

Japán csodálatos ország, többször jártunk ott a Fesztiválzenekarral. Huszonegyedik századi technika, szorgalmas, segítőkész emberek, nagyszerű koncerttermek, lelkes közönség: nem volt ritka, hogy Fischer Iván még egy órával a koncert vége után is dedikálta a zenekar lemezeit. De a felszín alatt, fel-felbukkanva, máig ott vannak a nekünk furcsa, néha csodálni való, néha ijesztő évszázados hagyományok is. Két ilyenről szól a mai blog, természetesen fesztiválzenekaros szemüvegen át.

A zenekarnál eltöltött húsz évemből talán három-négy olyan volt, amikor nem kellett takarékoskodni, mert bevételeink jelentősen meghaladták a kiadásokat. A többletet ekkor sem éltük fel, inkább bespejzoltunk, rosszabb időkre tartalékolva. A bevételi oldalon kezdettől fogva nagy szerepük volt a külföldi turnéknak, az Európa Kamarazenekar és az Orosz Nemzeti Zenekar mellett nemigen tudok olyan szimfonikus zenekarról, amely annyit turnézott, mint a Fesztiválzenekar.

Bár a zenekar kuratóriuma csak azt az elvárást támasztotta az igazgatóval szemben, hogy a turnék összmérlege nem lehet veszteséges, hallgatólagos elvárás volt, hogy nyereséget hozzanak. Ez többnyire sikerült is, kivéve azokat az éveket, amikor Japánban turnéztunk. Két-három évente lezajlott turnéink rendszeresen ráfizetésesek voltak, és ezt a többi turné nyeresége nehezen tudta kompenzálni. A veszteség oka egyszerű volt: partnerünk, a Japan Arts olyan alacsony honoráriumot tudott velünk elfogadtatni, ami nem fedezte kiadásainkat. Nagyon bosszantott a dolog, mert jó alkusznak tartottam magam: kollégáim rendszeresen irigykedtek, amikor megtudták, milyen olcsón tudtam Budapestre hozni egy-egy rangos vendégművészt, vagy milyen előnyös áron tudtam eladni a zenekart a külföldi koncertrendezőknek.

Japánban csődöt mondtam. Minden más országban a honorárium alkufolyamata hasonlóan zajlott: én kértem a turnéért x milliót, a partner ellenajánlata ennél 15–20%-kal alacsonyabb volt. Kicsit lejjebb mentem az árral, a partner is emelt valamit, végül valahol félúton találkoztunk és megállapodtunk. Japánban ez egyáltalán nem működött. Én kértem x milliót, a Japan Arts ellenajánlata ennek a fele volt, nevetséges összeg. Lementem picit az árral és vártam, hogy emeljenek az ajánlatukon. Helyette jött egy levél, hogy a japán gazdaság hihetetlen nehézségekkel küzd, az infláció is feljebb ment, ezért már a korábbi ajánlatot sem tudják tartani.

Visszaírtam, hogy szó sem lehet róla, nem vállalhatok veszteséget. A reakció újabb drámai levél volt, hogy az országot árvizek sújtják, a cunamikról nem is szólva, kevesebb a közönség, csoda, hogy a koncertrendezők még nem mentek csődbe, a túlélésért küzdenek, egy fillért sem tudnak emelni. Ez a levelezgetés eltartott több hónapig, lassan a bibliai hét csapás is eltörpült amellett, amit szegény Japan Artsnak el kellett szenvednie. Egyszerűen lehetetlen volt kirobbantani őket a nekünk előnytelen kiinduló pozícióból. Végül belefáradtam, elfogadtam az ajánlott kondíciókat, remélve, hogy az évad nyereséges turnéi valahogy majd kompenzálják a ráfizetést.

Suntory Hall
A legendás tokiói Suntory Hall – fotó: Wikipedia

Két-három évente mentünk Japánba, és ez a játék két-három évente ismétlődött, mindig ők nyertek, és én vesztettem. Közeledett a következő turné, és letettem a nagyesküt: ha a fene fenét eszik, akkor sem fogadok el még egyszer kedvezőtlen ajánlatot. Az nem lehet, hogy minden más országban működik a taktikám, itt pedig csődöt mondok. Ment a szokásos levelezgetés a turné honoráriumáról, ezúttal két nagy földrengésre hivatkoztak, miért nem tudnak többet fizetni. A szemem sem rebbent, mit nekem két földrengés, ragaszkodtam a magasabb honoráriumhoz. Igazi patthelyzet volt. Közeledett az utolsó határidő, amíg meg kellett állapodnunk a kondíciókról, amikor e-mail jött: a turnéért felelős Tsutsumi úr két nap múlva Budapestre érkezik, hogy személyesen zárja le a tárgyalásokat.

Tsutsumi úr régi ismerős volt, már-már barát, minden japán turnénkat ő szervezte, végig velünk is utazott. Kedves, joviális, 30-35 év körüli férfi volt, amolyan középvezető a Japan Artsnál. Nem tudott igazán jól angolul, de megértette magát. Nem tudom, Japán melyik részéről származhatott, mindenesetre a tipikus japánoktól eltérően kövérkés volt és kopaszodott. Ekkoriban születtek ikrei, büszkén küldözgette róluk a fotókat. Megjött Budapestre, leültünk tárgyalni. Eskümhöz híven egy kőszikla keménységével egy jottányit sem engedtem, pedig Tsutsumi úr mindent bedobott, ami a korábbi években működött.

Már csak az utolsó este maradt egy esetleges megállapodásra, a Mátyás pincébe mentünk vacsorázni. A főétel után, a desszert előtt olyan valami történt, amilyet sem én, sem a Mátyás pince közönsége még soha nem látott. Tsutsumi úr felállt az asztaltól, mellém lépett, térdre esett, és zokogásba tört ki. Őszinte, valóságos könnyek voltak, nem színészkedett – ilyen jó színész nem lehet valaki. A sírástól elcsukló hangon, rossz angolsággal előadta, hogy ő nem mehet vissza Tokióba úgy, hogy nem képviselte eredményesen a Japan Arts érdekeit. Ez nemcsak rá, az egész családjára szégyent hozna. Hüppögve könyörgött, ne tegyem tönkre, ne szégyenítsem meg.

Tokió Opera City
A tokiói Opera City Concert Hall – itt is fellépett a Fesztiválzenekar – fotó: Wikimedia Commons

Korábban én is olvastam arról a különleges viszonyról, ami a japán munkáltatók és munkavállalók között van. A feltétlen hűség, a teljes odaadás nekünk, európaiaknak nem könnyen érthető. A legtöbb japán huszonegynéhány évesen munkába áll egy cégnél, és onnan is megy nyugdíjba. Sokan a szabadságukat sem veszik ki, hogy még többet teljesíthessenek. De egy dolog erről olvasni, és más egy zokogó felnőtt férfit látni térdelni mellettem az éttermi vendégek és pincérek között. A helyzet egyszerre volt szürreális és elviselhetetlen. Egyetlen kiutat láttam: felemeltem Tsutsumi urat a földről, és rábólintottam a japán kondíciókra. Megint ők nyertek.

A másik történet is Tsutsumi úrhoz kapcsolódik. Sok évvel korábban elmeséltem neki, hogy a Fesztiválzenekar zenészei szívesen fociznak, különösen emlékezetes az a meccsünk a csobánkai helyi csapat ellen (Fischer Iván Csobánkán lakott), amire eljött az akkor 15 éves, élete első külföldi koncertjét velünk adó amerikai hegedűs csodakislány, Hilary Hahn, akit a pálya mellett egy órán át próbáltam – nem sok sikerrel – megtanítani a futball szabályaira. Tsutsumi úr emlékezhetett a történetre, mert egyik japán turnénk előtt írt, nem lenne-e kedvünk az egyik szabadnapon egy futballmeccsre. Ha igen, ők mindent megszerveznek: lesz ellenfél, pálya, busz az utazáshoz. Miért ne, nagyszerű ötlet, jöhet a meccs.

A megbeszélt időpontban ott állt a busz a szállodánk előtt. Azt hittük, pár perces út jön, ehelyett jó két órát buszoztunk egy Tokiótól 80 kilométerre levő városba. Megérkeztünk egy nagy, sokezres stadionhoz, bevezettek minket az öltözőbe. A padokon profi mezek és sportszárak vártak minket, nem voltunk ilyesmihez szokva, mindenki abban szokott focizni, amiben tud és persze tornacipőben, nem stoplis futballcipőben. Átöltöztünk, és kimentünk a pályára, ahol már várt minket az ellenfél. Fogalmunk sem volt kik, honnan jöttek, gondoltuk, valamilyen helyi amatőr csapat.

Hilary Hahn
Hilary Hahn Fischer Ivánnal a Zeneakadémián

Elkezdődött a meccs, és már az első percben nyilvánvaló lett, hogy vérprofikkal állunk szemben, csak kergettük a labdát, azt csináltak velünk, amit akartak. Fischer Iván, aki karmesternek szerencsére sokkal jobb, mint amatőr futballistának (igaz, a vakok közt a félszemű is király, mi sem voltunk jobbak), gyorsan átszervezte a csapatot, most már 11 emberrel védekeztünk, teljesen reménytelenül. Tíz perc után három-null volt az eredmény a javukra, a két csapat közötti tudásbeli különbséget zenei hasonlattal zongorázni lehetett.

Már csak abban reménykedtünk, hogy előbb-utóbb megsajnálnak minket, és nem erőltetik a dolgot, ígyis-úgyis agyonvernek minket, de nem volt irgalom. Az utolsó percig rohantak, hajtottak, földbe döngöltek minket, átgázoltak rajtunk, mintha az életük múlt volna azon, hogy 8:0 után 9:0 is legyen. Az embernek óhatatlanul eszébe jutott a japán katonák filmekből ismert, félelmetes háborús morálja: érzelemről, kegyelemről szó sem lehet, az ellenséget el kell pusztítani.

Hazafelé újabb két órát buszozva volt időnk elgondolkodni azon, hogy globalizáció ide, globalizáció oda, a zsigeri évszázados attitűdök változatlanul bennünk élnek. A japánokban is, és alighanem bennünk, magyarokban is. Senki nem lépheti át az árnyékát.

Promóció

Ne maradjon le semmiről!

Hírlevelünkben minden csütörtökön megkapja a legfontosabb kulturális híreket és a következő hét legjobb programjait.

A feliratkozással elfogadom a Papageno Consulting Kft. adatvédelmi tájékoztatóját!