Körner Tamás, a magyar komolyzenei élet egyik meghatározó alakja blogjában legemlékezetesebb személyes történeteit osztja meg velünk, ezen a héten Erkel színházi statisztáskodásáról.
Családunkban profi zenész nem volt, de voltak félprofik, például apám, aki bár építésznek tanult, hegedűsként egy évet a Zeneakadémián is elvégzett, mellette jól zongorázott és kiválóan énekelt. Tagja volt a Lichtenberg Kórusnak, amely fontos szereplője volt a budapesti zenei életnek, nem volt komolyabb oratórium-előadás nélkülük. Esténként gyakran leült a zongorához Schubert- és Schumann-dalokat blattolni, magát kísérte, mi gyerekek lapoztunk. Feri nagybátyám amatőr hegedűs volt. Fogorvosnak tanult, de itthon nem kapott állást. Kiment Olaszországba, várnia kellett a diplomája honosítására, hogy eltartsa magát, a milánói Scala zenekarában játszott kisegítőként.
Ahogy egy polgári családban illett, én is tanultam zenét, zongoráztam, de kevés sikerrel, öt-hat év kínlódás után abba is hagytam. Ha aktív muzsikusi karrierem dicstelen véget is ért, korán megszerettem a komolyzenét. A véletlen úgy hozta, hogy iskolás koromban két zenészgyerek lett a legjobb barátom, az általánosban a zongorista Hernádi Lajos fia, András (közgazdász lett, Japán-szakértő), a gimnáziumban a hegedűs Tátrai Vilmos fia (ő is Vilmos, nemzetközi hírű művészettörténész). Együtt tanultunk, gyakran voltam náluk, családjaink is megismerték egymást, időről időre összejöttek.
Vili bácsi egyszerre volt az Állami Hangversenyzenekar koncertmestere, a Magyar Kamarazenekar vezetője és a fénykorát élő Tátrai-kvartett primáriusa. Amikor felajánlotta, hogy ingyen mehetek a koncertjeire, elképesztő világ nyílt meg előttem. A gimnáziumi négy év alatt szinte minden fellépésén ott voltam, máig töviről-hegyire ismerem a vonósnégyes-repertoárt. Ha telt ház volt, koncert helyett a főpróbára mehettem el. Ma is előttem van, ahogy 1963-ban az Erkel Színház üres nézőterén hallgatom a Stravinsky által vezényelt ÁHZ-t. Az is szép emlék, amikor felajánlotta, csatlakozzam vacsorára hozzá és az ÁHZ-t kezdő karmesterként vezénylő Zubin Mehtához. Az ételre várva Mehta komótosan megevett négy-öt, az asztalra készített cseresznyepaprikát. Biztos voltam benne, hogy pillanatokon belül lefordul a székről, de meg se kottyant neki, Indiában ennél fűszeresebb a konyha.
Az opera imádata később jött, már egyetemistaként, de elementáris erővel, talán azért is, mert ebben már barátnőm, későbbi feleségem is partner volt. Reveláció volt a Lukács Miklós második igazgatói ciklusában műsorra tűzött Wagner Ring és persze primus inter pares Lamberto Gardelli, akit zseninek tartottunk, vele egyszerűen nem lehetett rossz előadást látni, mindegy volt, ki énekel.
A hosszúra nyúlt bevezető után itt érkezünk el 1977-hez, amikor a Kulturális Kapcsolatok Intézetéhez kerültem angol referensként. A mindenki által csak KKI-nak nevezett intézmény gondozta az államközi kulturális megállapodásokat és csereprogramokat. Velejéig átpolitizált hely volt, minden második ember a kémelhárításnak vagy a hírszerzésnek jelentett. Tele volt két kiküldetés között pihentetett diplomatákkal, nem is tudom, hogy kerülhettem oda, hiszen még csak párttag sem voltam, igaz, jól beszéltem nyelveket, akkoriban ez nem volt evidencia. Az Intézet elnöke dr. Rosta Endre volt, jogász, illegális kommunista, a háború előtt Horthyék ültették le, a háború után hat évre Rákosiék. A sok fafejű káder között egyike volt a legkevésbé vonalas, józan, művelt embereknek.
A kevés normális ember egyike volt Odze György is, aki kanadai referensként a mellettem levő íróasztalnál dolgozott. (Később diplomata lett, mellesleg nagyon jó író, tucatnyi könyv szerzője). Barátok lettünk, összekötött minket, hogy kölcsönösen rühelltük a KKI bigott vonalasságát. Idővel Gyuri barátnője is jóban lett a feleségemmel, gyakran csináltunk közös programot négyesben.
Haydn: D-dúr szimfónia No.104 – 4.tétel – ÁHZ / Lamberto Gardelli
Gyurinak sokat áradoztam Gardelliről, addig kapacitáltam, míg velem jött Bellini Normájának a főpróbájára az Erkel Színházban. (Nem volt nehéz bejutnunk, a KKI döntött a külföldi ösztöndíjakról, minden kulturális intézmény jó pontot akart szerezni nálunk). Gardelli őt is elvarázsolta, unokatestvérétől, az énekes Polgár Lászlótól is sokat hallott róla. Ugyanolyan operafüggő lett, mint én. Már nem emlékszem, melyikünknek jutott eszébe, milyen jó lenne statisztálni az Operaházban, belülről biztos többet lehet látni ebből a fura világból. Némi szervezés után (és a KKI nevét fondorlatos módon felhasználva) már ott is álltunk a statiszták felvételéről döntő rendezőasszisztens előtt. Végigmért minket, gondolom megnézte, van-e két kezünk és lábunk, mi mást vizsgálhat az ember egy statisztánál, majd bólintott: tauglich, fel vagyunk véve.
Majd egy évadon át statisztáltunk, hetente két-háromszor. Fantasztikus világ volt, nemcsak a lepukkant Erkel Színház backstage hangulata (az Operaháznak és az Erkelnek külön statisztagárdája volt, mi az utóbbihoz tartoztunk), de a statiszták különös, zárt közössége is. Komoly hierarchia volt, kasztok, ahol mindenki harcolt a jobb pozícióért, irigykedett a sikeresebbre, próbálta lenyomni a gyengébbet. Volt a pénzéhesek kasztja, akiknek csak az volt fontos, hogy előadás után felvehessék a 35 forintot (nem volt se szerződés, se könyvelés, előadás után kezünkbe nyomták a pénzt), rájuk az elhivatott statiszták páriaként tekintettek.
Volt az énekes ambíciójúak kasztja, akik a kórusba szerettek volna bejutni, és azt gondolták, ehhez jó első lépcsőfok a statisztálás. Könnyű volt felismerni őket, kottával jártak. Volt a nagymenők kasztja: ide nehéz volt bejutni, többéves gyakorlat kellett hozzá, ők kapták a szólisztikus feladatokat, ezekért felár járt, ha jól emlékszem 15 forint. A Don Carlosban például jönnek a máglyára küldött eretnekek, voltunk vagy húszan, vonszoltuk magunkat át a színpadon a máglya felé, alapáron. Egyszer csak, micsoda rendezői truváj, az egyik eretnek felegyenesedik, karját az ég felé nyújtja, várja az égiek segítségét, majd amikor az nem jön, összeesik. Ezt 15 forint felárért mindig az egyik nagymenő csinálta, olyan átéléssel összecsuklani azóta sem láttam senkit.
Majdnem mindig kevesebb statiszta volt a szükségesnél. Az Aidában például a teljes bevonulási induló alatt illik bevonulni, de kevesen voltunk, ha így vonulunk, az snassz, jó, ha a zene egyharmadára elég. A leleményes rendező ezért kitalálta, hogy bevonulunk, lemegyünk a díszlépcsőn, jobboldalt távozunk, a díszlet háta mögött visszarohanunk a díszlépcső tetejére, ahol újra bevonulunk. Háromszor bevonulva pont kitöltöttük az indulót.
Verdi: Aida – bevonulási induló és győzelmi kórus
A kollégák már a második-harmadik előadás után rájöttek, hogy mi Gyurival egyik kasztba sem tartozunk, ettől kezdve gyanúsak lettünk. Mi a fenét keresünk ott? Amikor rákérdeztek, és megmondtuk, hogy egyszerűen érdekel minket az opera, hitetlenkedve csóválták a fejüket, csak még gyanúsabb lettünk. Gyuri barátnője, Kati, és a feleségem néha eljöttek megnézni minket, jó játék volt találgatni, a sok egyforma statiszta között hol vagyunk.
Jött egy Aida-előadás, ezt különösen szerettük, mert több szerepet is játsztunk, úgymint szerecsen fáraó-legyező, egyiptomi harcos, a főpap kísérője. Lement az előadás, épp nekikezdtünk a fekete suvick lemosásához, amikor megjelent az ügyelő, kezében hatalmas virágkosár, rajta, ahogy az etikett előírja, a címzettek neve, Gyurié és az enyém. Gyorsan leesett a tantusz, hogy ez csak a két nő tréfája lehet, de persze hallgattunk. A fő-fő statiszta, amolyan atyaúristen, odajött hozzánk, kérdezte, mi a fene ez a virág. Gyuri blazírtan csak annyit felelt: „Úgy látszik van, aki a nézőtérről is észreveszi a minőséget.” Mindenki elnémult, döbbenten álltak körülöttünk. A csöndet végül a fő-fő statiszta törte meg: „Na ba…d meg, ilyet se láttam még!”
Talán még ma is statisztálnánk, ha az évad vége felé nem üt be a krach. Rutin munkanap volt a KKI-ban, amikor csöngött a telefon, Rosta elvtárs titkárnője volt: menjek azonnal, a főnöke beszélni akar velem. Az ott töltött három év alatt jó, ha kétszer hívatott, fogalmam sem volt, mit akarhat. Benyitottam az irodájába, Gyuri már ott volt. Leültünk, Rosta elvtárs in medias res belevágott. „Azt hallom, Odze elvtárs és Körner elvtárs, statisztáltok az Operában. Igaz ez?” Lebuktunk, nem volt értelme tiltakozni: „Igaz, Rosta elvtárs.” „Átgondoltátok ti ezt, Odze elvtárs és Körner elvtárs?” Mit lehet erre felelni? Semmit, inkább hallgattunk. „Mert nézzük meg, mi is történik. Jön egy fontos angol vagy kanadai kormánydelegáció, ti képviselitek Magyarországot, tárgyaltok velük az ország nevében, végzitek felelősségteljes munkátokat. Este az angol vagy kanadai vendégek elmennek az Operaházba, és mit látnak? Délelőtti tárgyalópartnereik négernek maszkírozva egy fáraót legyeznek a színpadon. Mit fognak rólunk gondolni? Kérdem én, helyénvaló ez, Odze elvtárs és Körner elvtárs?”
Lehetett választani, hogy renitens lázadóként kitartunk az Aida mellett, vagy feladva elveinket gerinctelenül eláruljuk az opera világát. Ránéztem Gyurira, láttam rajta, ő is épp temeti dalszínházi karrierjét. Egyszerre feleltünk: „Nem helyénvaló, Rosta elvtárs.”
Később már csak nézőként jártam az Erkelbe, ha a Don Carlost adták, és jött az eretnekek máglyahalála, mindig elszorult a szívem. Nem az eretnekeket sajnáltam.