Körner Tamás, a magyar komolyzenei élet egyik meghatározó alakja blogjában legemlékezetesebb személyes történeteit osztja meg velünk, ezen a héten a Budapesti Fesztiválzenekar 1993-as koncertjéről a Hősök terén.
A főváros 1991-ben rendezte meg először a Budapesti Búcsút, ezt az utolsó szovjet katona távozásáról megemlékező, dupla fenekű nevében a népünnepélyre is utaló rendezvényt, akkor még a Fesztiválzenekar nélkül. Amikor 1992-ben a főváros együtteseként állandósult a zenekar, mi sem volt természetesebb, mint hogy mi is fellépjünk a Búcsún. A zenekarnak korábban is voltak szabadtéri koncertjei a Vörösmarty téren (hatásos fotótémául szolgáltak a Vörösmarty-szoborra felmászó nézők), de ott csak pár százan fértek el, a főváros pedig sokezres eseményt várt tőlünk, igazi nagy dobást.
A szabadtéri koncert problematikus műfaj. Ott van rögtön a hangosítás. A legjobb erősítés is torzítja a hangot, ha közel ülsz a hangszórókhoz, megsüketülsz, ha messze, nem hallod jól. A városi zaj lehetetlenné teszi az elmélyült zenehallgatást, szirénázik a mentő, jönnek az autók, még ha le is zárják a forgalom elől a helyszínt, a szomszédos utcák zaja be fog hallatszani. A közönség áll, ez előbb-utóbb fárasztó, a gyerekek szaladgálnak, a szülők fegyelmeznek, van, aki késve érkezik és besétál a darab közepén, van, aki megunja, és a leglíraibb pillanatban kezd szedelőzködni. És akkor az időjárásról még nem is szóltam: ha süt a nap, megsülsz, ha fúj a szél, repülnek a kották és a mikrofonok bebúgnak, de az igazi katasztrófa az eső: a hangszereknek egy csepp víz is árt, milliós értékekről van szó. A szabadtéri koncert rossznál rosszabb kompromisszumok sorozata szokott lenni, katartikus élményről nem lehet szó. Jó oka van, hogy a zenekarok a szabadtérre könnyebb műsorral szoktak készülni: egy-két Brahms Magyar tánc, néhány Strauss-keringő, pár Dvorák Szláv tánc, ezeknél akkor sincs dráma, ha nincs csend, recseg a hangszóró és ki-be járkálnak a nézők.
Fischer Iván az 1993-as Búcsú műsorának Beethoven 9. szimfóniáját választotta. Érthető: ha van zenemű, amely képes tömegeket vonzani, az ez az ikonikus darab. Időről időre készülnek komolyzenei népszerűségi listák, Smetana Moldvája, Dvorák Újvilág-szimfóniája és Liszt Les Preludes-je társaságában a 9. szimfónia garantált befutó. A főváros nagy dobást kért tőlünk, és Iván ennek maximálisan eleget tett: nem a műsorválasztással, az ehhez önmagában kevés lett volna, hanem azzal az ötletével, hogy a zárótétel kórusába hívjuk meg az akkor már két éve folyó délszláv háború és Kelet-Európa ezt rémülten figyelő országainak képviselőit. Fantasztikus ötlet volt, új dimenziót kölcsönzött a koncertnek, szimpla zenei eseményből a hús-vér mindennapok fájdalmas aktualitásába emelte át.
Beethoven: 9. szimfónia – Concertgebouw Zenekara / Fischer Iván
Az ötlet nagyszerű volt, megvalósítani kisebb rémálom. 800 fős kórust kellett szervezni, cseheket, szlovákokat, magyarokat, románokat, bosnyákokat, szerbeket, horvátokat, szlovéneket, ukránokat, felsorolni is hosszú, mindezt úgy, hogy egy részük háborús területről jön, embargókon, határzárakon át, ahol lőnek, és csak az őrültek kelnek jószántukból útra Beethovent énekelni. Szarajevót szerb ostromgyűrű fogta körül, a bosnyák kórus tagjainak ezen kellett átjutniuk.
Ha ez egy közhelyes blog lenne, most az jönne, hogy az örömóda békehimnusza felülírta a háborúzó politikusok acsarkodását, a különböző nemzetek, etnikumok kórusai a legszebb harmóniában énekelték Schiller sorait. Nem így volt, a nacionalista politika ennél fertőzőbb betegség. A horvát kórus nem volt hajlandó együtt énekelni a szerbekkel. Arra hivatkoztak (amiben szigorúan jogi szempontból volt igazság), hogy az ENSZ embargót rendelt el Szerbia ellen, a szerbeket meg se szabadott volna hívni. Minden közvetítés eredménytelen volt, a zágrábi kórus a koncert előtt hazautazott, a szerbek maradtak.
Nemcsak politikai, logisztikai nehézségek is voltak: hogy csak egyet említsek: hol lehet próbálni 130 zenésszel és egy 800 fős kórussal? Talán egy sportcsarnokban, de arra nem volt pénz. Azt találtuk ki, hogy a Zeneakadémián lesznek a próbák, de a kórusok nem a színpadon lesznek, hanem a nézőtéren, és Iván a színpadról fogja vezényelni őket. A koncerthelyszín is komoly probléma volt. Azt gyorsan eldöntöttük, hogy egy ilyen eseményhez méltó, 10–15.000 embert befogadni képes belvárosi hely csak egy van, a Hősök tere, de itt nem könnyű kizárni a városi zajt, márpedig tökéletes csend kell. A főváros illetékes osztálya rosszul lett, amikor előálltunk igényünkkel: nemcsak a teret kell lezárni a forgalom elől, hanem 400 méteres körzetben mindent, az Andrássy utat a Bajza utcáig, a Városligetet, a Felvonulási teret, még a Dózsa György utat az Állatkertnél keresztező trolik sem járhatnak. Mondták, hogy ez lehetetlen, mi azt, hogy akkor sajnos elmarad a főpolgármester úr által kért nagy dobás. Hogy-hogy nem, megoldották a lezárást.
A 9. szimfónia 70 perc, ennyit állva kevesen bírnak ki (én biztos nem), ha nem akarjuk, hogy folyamatos jövés-menés legyen, meg kell oldani a közönség leültetését. Nem volt cég Magyarországon, amely vállalta volna 10–12.000 szék kihelyezését, mindenki esküvői partikra és legénybúcsúkra volt kalibrálva. Mérlegeltük, hogy műfűvel borítjuk be a teret, arra le lehet ülni, de végül elvetettük: törökülésben egy négyzetmétert foglal el minden néző, legfeljebb öt-hatezren fértek volna el. Az interneten székbérlési lehetőségek után böngészve ráakadtam egy nyíregyházi gyár hirdetésére. Kartonpapír székeket kínáltak, amolyan hokedliket, a leírás szerint 85 kilót bírnak ki. Bízva abban, hogy a közönségben nem lesz sok túlsúlyos, megrendeltem 12.000 darabot. Kétszer is visszakérdeztek, nem tévedés-e a szám, a legtöbb vevő öt-hat darabot szokott venni, raktáron is csak 100 volt. Jobb döntést keveset hoztam, három évtizede nemcsak a BFZ, de sok-sok rendezvény ilyen székeket használ, a közönség imádja. Kár, hogy nem szabadalmaztattam az ötletet. Több családot ismerek, ahol ma is ott van a lakásban a hazavitt, Fischer Iván által dedikált hokedli.
Hogy a színpadtól távol ülők is jól lássanak, két óriás kivetítőt béreltünk, ezeken az élő tévéközvetítés ment. Ma ez rutinmegoldás, akkor újdonság volt. Maradt a hangosítás problémája. Amíg egy koncerten csak a színpad szélén felállított hangfalakból jön a hang, nincs gond. De ha a tér olyan nagy, hogy a színpadi hangfalak nem elegendők, és mondjuk a tér közepén további hangszórókat kell elhelyezni, a közönség a közelebb levő hangfalak hangját előbb fogja hallani, mint a távolabbiakét. Ez a szabadtéri koncertek ismert rákfenéje, borzasztó zavaró tud lenni. A megoldás az ún. delay, azaz késleltetett rendszer (elnézést az unalmas műszaki kitérőért, mindjárt befejezem), ahol egy számítógép a közelebb levő hangfal hangját pont annyival késlelteti, hogy ezt és a távolabbi hangszórók hangját egyszerre halljuk. Ma már sok hangosító cégnek van ilyen, 1993-ban egyedül egy holland cég kínálta (horroráron). Őket hoztuk el Budapestre, ez volt a már-már koncerttermi hangminőség titka.
Minden készen állt, a zenekar próbált, a kórusok megérkeztek, Nyíregyházán három műszakban gyártották a hokedliket, már csak a négy szólistát vártuk. Közülük is a legfontosabb a basszista, az ő szólója vezeti fel a zárótétel grandiózus kórusos részét. Iván a Kent Opera zeneigazgatójaként dolgozott Benjamin Luxonnal, őt javasolta. Elsőrangú énekes, a Metropolitantől a milánói Scaláig a legnagyobb operaházak gyakori vendége. Amikor felhívtam az ügynökét, a szokásos tisztázandók mellett (repertoár, helyszín, honorárium) volt egy furcsa kérdése: „Biztos, hogy őt akarják?” Nem is értettem, persze, hogy őt, különben nem jelentkeztem volna.
Megérkezett Luxon, és kiderült, egyik fülére nem hall, a másikon hallókészülék van, lényegében szájról olvas. 1992-ben egy rejtélyes immunbetegség támadta meg, ez néha a látást, máskor a hallást szokta károsítani, nála, énekesként kétszeres tragédia, az utóbbi történt. Nyilván nem lehetett hazaküldeni, Iván hosszan beszélt vele, pontosan kidolgozták, milyen személyre szabott segítségre lesz szüksége a többi szólistától és a karmestertől, hogy el tudja énekelni a szólamát. A zenekar és a kórusok nem tudtak a szörnyű helyzetről, egyedül a szólistákat avattuk be.
Eljött a koncert napja, az égiek kegyeikbe fogadtak minket, csodálatos idő volt. Legmerészebb álmaimban sem hittem volna, hogy ennyien jönnek ki a Hősök terére, a 12.000 szék az utolsó szálig elfogyott, dugig volt a tér. Aki eljött, mindenki értette, miről szól az este. Beethovenről persze, de másról is, egy irracionális, a 20. században ép ésszel felfoghatatlan háború értelmetlenségéről. Egy pisszenés nélkül ment le a hangverseny, szabadtéren én még hasonlót nem éltem meg. A zenekar, Iván, a kórusok egymást múlták felül. Luxon három évtized rutinjával, abszolút hallásával és a többiek segítségével hiba nélkül oldotta meg a feladatot, a közönség semmit nem vett észre abból, min megy át ő is, mi is.
A színpad a Szépművészeti Múzeum előtt volt, június végén a nap pont az épület mögött megy le. Mintha megrendezték volna, abban a pillanatban bukott le, amikor a darab véget ért, utolsó sugarai vörös glóriába fogták a teret. Káprázatos volt, egyszerre gyönyörű és felemelő. Üzenem minden kétkedőnek: szabadtéren is lehet katarzis.
