Körner Tamás, a magyar komolyzenei élet egyik meghatározó alakja blogjában legemlékezetesebb személyes történeteit osztja meg velünk, ezen a héten a Budapesti Fesztiválzenekar amerikai turnéiról.
Az USA a komolyzene fontos piaca, a Fesztiválzenekarnak is elemi érdeke volt, hogy rendszeresen fellépjen az észak-amerikai kontinensen. Első turnéinkat a Columbia ügynökség szervezte az úgynevezett „community concerts” rendszerben. Nincs rá jó magyar fordítás, a szó szerinti „közösségi koncertek” nem sokat mond, még a legjobb a „kisvárosi koncertek”.
Az 1920-as években a rádió és a film révén már az USA legeldugottabb települései is hozzájuthattak a minőségi kultúrához. Nem így a az élő komolyzenéhez, ahol a fizetőképes kereslet a nagyvárosokra korlátozódott, kisebb helyeken a koncertrendezés túl rizikós lett volna. Két hangversenyrendező, Dema Harshbarger és Ward French 1920-ban kitalálta, hogy a kisvárosokban nonprofit alapon koncerttársaságokat alapít. A tagokat intenzív kampánnyal toborozták, és az összegyűjtött pénzből rendezték a hangversenyeket, annyit, amennyire a tagdíjakból futotta. Szólójegyeket nem árusítottak, a koncerteken csak a tagok vehettek részt. Az első évben 12 városban vezették be a rendszert, a másodikban már 40-ben, a dolog működött. 1931-ben a Columbia Concert Corporation bevásárolta magát a community concertsnek elnevezett struktúrába, ettől kezdve ők látták el vendégművészekkel az akkor már több mint száz kisebb települést.
Az európai zenekarok, ha el akartak jutni az USA-ba, választás elé kerültek. Vagy megpróbáltak a nagyvárosok, New York, Los Angeles, Chicago, Boston, Washington koncertrendezőivel közvetlen megállapodni, ami nem volt könnyű, mert a hatalmas költségek miatt a rentábilis turnéhoz legalább három-négy koncert kellett, vagy leszerződtek a Columbiával, ami egyfelől kényelmes volt, mert ők kisvárosi sorozatukban akár 10–15 koncertet is tudtak biztosítani, de rosszul fizettek, és a fellépések többsége eldugott helyen volt, jó, ha két-három a fontosabb zenei központokban.
Első amerikai turnéinkat jobb híján mi is a Columbiával csináltuk, később sikerült saját hídfőket kiépíteni Los Angelesben, Washingtonban és New Yorkban, ettől kezdve az USA-ba is ügynökség közbeiktatása nélkül mentünk.
A Columbia-turnéknak is megvolt a maguk varázsa, sok olyan helyre eljutottunk, amelynek a nevét sem hallottuk, úgy kellett utánakeresni a térképen. Az egyik legfurcsább hely Las Vegas volt, ennek persze nem kellett utánakeresni, de el nem tudtuk képzelni, hogy fogunk Bartókot játszani játékgépek között. Kellemesen csalódtunk. Las Vegas két külön város: van a kaszinók világa a maga 24 órás pörgésével, óriás szállodáival és szerencselovagjaival, és van a normális Las Vegas, kiváló egyetemmel, hétköznapi emberekkel és színvonalas kulturális intézményekkel. Koncertünk az Artemus W. Ham teremben volt, a közönség semmiben sem különbözött más városokétól. Egy furcsaság azért volt: az első sor közepén egy 150 kilós fekete amazon foglalt helyet, fején hatalmas bukósisakkal. Végighallgatta a koncertet sisakban, Bartók Concertója kimondottan tetszett neki, megtapsolta. Hogy a bukósisak mire kellett, máig nem tudom.
Ha már Las Vegasban voltunk, a hely szelleméhez alkalmazkodva versenyt hirdettünk a zenészeknek. Egy dollár ellenében arra lehetett tippelni, hányan lesznek este az 1832 férőhelyes teremben. Aki legközelebb jut a helyes számhoz, megkapja a teljes befizetett összeget. Összegyűlt majdnem 100 dollár, a nyertes a brácsaszólam vezetője, Lukács Péter lett. Ő is alábecsülte a helyiek kultúra iránti érdeklődését, 1110 főt tippelt, miközben majdnem 1200 jegy kelt el.
A koncert után kipróbáltuk a szerencsénket, az egész zenekar ott volt szállodánk kaszinójában, ki a rulettasztalnál, ki a félkarú rablóknál. Las Vegas a sivatag közepén fekszik, este is volt vagy 30 fok, a közönség ennek megfelelően volt öltözve: short, póló, ez nem Monte-Carlo, ahol kötelező a nyakkendő. Egy kivétel volt, Lukács Péter, aki öltönyben, csokornyakkendővel jelent meg, egy magyar úr Las Vegasban is magyar úr, meg is bámulták. Leült a rulettasztalhoz, köszöntötte a krupiét (ez sem gyakori), majd feltette a nemrég nyert 100 dollárt. Amikor hajnali kettőkor felállt, már 400 dollárja volt. Elbúcsúzott a krupiétól, és utolérhetetlen eleganciával visszavonult a szobájába. Mindannyian vesztettünk, ő, a szupermázlista, nem.
A kisvárosi koncertekkel jutottunk el a kaliforniai Santa Barbarába is. Sok koncerttermet láttam, az itteni Arlington Színháznál különlegesebbet sehol. A Fox filmes vállalkozás 1931-ben mozinak építette, túl akartak tenni a konkurens Warner Brothers moziján. Sikerült. A teremben felépítettek egy teljes spanyol falut: házakkal, teraszokkal, lépcsőkkel. Ha ez nem lenne elég, a mennyezet kék, mint az ég, amikor elkezdődik a koncert, megannyi csillag gyullad ki az égbolton. Elképesztő a hatás, mintha tényleg a spanyol alapítású missziós falucska főterén ülnénk.
Ha már különleges helyszínekről esik szó, nem hagyhatom ki a Hollywood Bowlt, ahova a Los Angeles-i Filharmonikusok igazgatója, Ernest Fleischmann hívott meg minket. Fleischmann Frankfurtban született, családja Hitler elől egészen Dél-Afrikáig menekült, Fleischmann itt lett 17 évesen főállású karmester. 1959-67 között a Londoni Szimfonikus Zenekart igazgatta, 1969-ben vette át a Los Angeles-i együttest: a közepes zenekarból elsőrangú együttest nevelt. Mindent másképp csinált, mint kollégái, munkáját például azzal kezdte, hogy megduplázta a zenészek fizetését. A szakma egyik zsenije volt, de teljesen kiszámíthatatlan. 1985-ben elvállalta a Párizsi Operaház igazgatóságát, majd tíz nap múlva lemondott, ez azóta is világrekord. Zeneigazgatóival gyakran vitázott. André Previn egyszerűen „megbízhatatlan gazembernek” nevezte, mégis olyan nagyságokat tudott Los Angelesbe csábítani, mint Zubin Mehta vagy Carlo Maria Giulini. 85 évesen, 2010-ben halt meg.
Fleischmann ötlete volt, hogy a Filharmonikusok legyenek Los Angeles szabadtéri színpadának, a Hollywood Bowlnak a nyári rezidens zenekara. A két hónapos nyári szezonok közepén a zenekar tíz napra Európába utazott, Fleischmann a „lyukba” vendégzenekart hívott, így kerültünk mi is a Bowlba.
A legendás szabadtéri színpad 1922-ben épült. Méretei elképesztők, 17.500 férőhelyes, de mivel a nézőtér jelentős részét négy-hat személyes, vacsorázásra is alkalmas boxok foglalják el, ez a nézőszám majd’ kétszer akkora helyet foglal el, mint amire hagyományos elrendezés mellett szükség lenne. A jobb hangzást elősegítendő, a színpadot hatalmas hangvető kagyló veszi körül, az elsőt még a híres építész, Frank-Lloyd Wright tervezte. A hangot természetesen erősíteni is kell. A jó hangminőségre Fleischmann különösen büszke volt. Páholyában, ahol vele hallgattam a koncerteket (és ettem, mint a többi box vendégei, a kis kosárkákban bekészített vacsorát) két telefon volt előtte, ezeken utasította a hangmérnököket, mit finomítsanak a hangzáson.
Minden vendégzenekar, így mi is, egy hétre mentünk a Bowlba, öt koncertre, öt különböző műsorral. Jobbnál jobb szólistákkal léptünk fel, jól emlékszem Pauk Gyuri varázslatos Mendelssohn-hegedűversenyére vagy a csodálatos szopránra, June Andersonra. A Bowlnak megvannak a maga hagyományai, ezeket a vendégzenekarok is követik. Minden este az amerikai himnusszal indul, 15.000 ember énekli felállva, elképesztő a hatás. Az amerikai után eljátszottuk a magyar himnuszt is, beletelt egy kis időbe, amíg a közönség kitalálta, mi lehet a búvalbélelt dallam, amit állva játszanak a zenészek.
A hagyományok része a péntek esti tűzijáték is. Jó előre figyelmeztettek minket, olyan darabbal kell zárnunk a pénteki műsort, amelynek utolsó két percébe beilleszthető a tűzijáték. A kottát előre elkérték, hogy a Bowl profi csapata a zenéhez igazodva megtervezhesse az effekteket. Iván a Rákóczi-indulót tette a hangverseny végére, ha valamihez illik a tűzijáték, ez az. A délelőtti főpróbára eljöttek a pirotechnikusok is, megmutatták Ivánnak a kottában, melyik ponton fog este indulni a show. Iván közölte, hogy erről szó sem lehet, sokkal hatásosabb a dolog, ha hat és fél ütemmel előbb indul. A pirotechnikusok udvariasan kifejtették, hogy a rakéták indítása számítógépbe van betáplálva, lehetetlen változtatni, különben is ők ezt már 15 éve csinálják, értenek hozzá. A vita elmérgesedett, Iván begurult, közölte, hogy vagy ott indul este a tűzijáték, ahol kéri, vagy szombaton már nincs koncert, hazautazunk.
Csajkovszkij: 1812 nyitány – tűzijáték a Hollywood Bowlban
Félve mondtam el Fleischmannak, mi történt a főpróbán: ismerve Iván makacsságát, ebből még baj lehet. „Rá se ránts – mondta –, majd én megoldom.” Elindult a koncert, drukkoltam, hogy a tűzijáték Iván kérése szerint menjen, ledermedtem, amikor konstatáltam, maradt a pirotechnikusok változata. A siker persze óriási volt, alig akarták leengedni a zenekart a színpadról. Fleischman indult gratulálni Ivánnak, én vele, felkészülve a legrosszabbakra. Fleischmann Iván nyakába borult, és elmondta, mennyire örül, hogy az Iván által kért helyen indult a tűzijáték, ez így százszor jobb volt, mint amit ők terveztek, lám, a jó karmester ehhez is ért.
Tátva maradt a szám, ekkor értettem meg, miért tartják Fleischmannt zseniális zenekarigazgatónak. 19-re lapot húzott, de bejött. Maradtunk a szombati koncertre is.
