Körner Tamás, a magyar komolyzenei élet egyik meghatározó alakja blogjában legemlékezetesebb személyes történeteit osztja meg velünk, ezen a héten az orosz hegedűs-karmester Vlagyimir Szpivakovról.
Szpivakovval kétszer találkoztam, egyszer fizikai valójában, egyszer a szellemével. Az első kimondottan kellemes volt, a második már kevésbé.
Személyesen az elzászi Colmarban találkoztunk, ő volt a művészeti vezetője az ottani zenei fesztiválnak, ahova 2001 nyarán meghívták a Fesztiválzenekart. (Látogatásunk azért is emlékezetes, mert a Tour de France befutója épp Colmarban volt. Fantasztikus volt átélni az őrületet, amit a franciáknak a legendás kerékpárverseny jelent.) Mozart A-dúr hegedűversenyét és Bartók 1. rapszódiáját játszotta velünk, nagyon szépen.
Colmar gyönyörű város, favázas középkori házai, az óvárost behálózó csatornák mintha egy mesekönyvből léptek volna elő. Két délutánt is átbeszélgettünk egy kis kávézóban. Mesélt pályájáról, az indulás nehézségeiről, első zenekaráról, a Moszkvai Virtuózokról, az Orosz Nemzeti Zenekarról, amelynek akkor a zeneigazgatója volt és persze a politikáról, amely a Szovjetunióban annyi művész, így az ő életét is meghatározta. Ha volt tanulsága a beszélgetéseknek, az, hogy a dolgok már az egykori Szovjetunióban sem voltak feketék és fehérek, és ez a mai Oroszországra is igaz. Sosztakovics egyik nap még Sztálin kedvence volt, a legmagasabb állami kitüntetések tulajdonosa, rá egy évvel mellőzött zeneszerző, aki éjszakánként várta, mikor jön érte a nagy fekete autó. Szpivakov karrierje is ilyen volt, egyszer fenn, egyszer lenn.
Pályája szebben nem is indulhatott volna. A baskíriai Ufában 1944-ben született hegedűs a hatvanas években sorra nyerte a díjakat a nagy versenyeken: Párizs (Long-Thibaud-verseny), Moszkva (Csajkovszkij-verseny), Montreal, Genova (Paganini-verseny). Fényes karrier előtt állt, ehelyett négyéves utazási tilalom jött, Szpivakov máig nem tudja, miért. A felkéréseket el kellett utasítania, Karajan hiába hívta a Berlini Filharmonikusokhoz, Glenn Gould hiába invitálta szonátázni. A kényszerű szünetben vezényelni tanult és bár 1975-ben a tilalmat feloldották és játszhatott külföldön, karmesteri ambíciói megmaradtak. 1979-ben megalapította a Moszkvai Virtuózok kamarazenekart.
Vivaldi: e-moll hegedűverseny, RV 278 – Szpivakov/Moszkvai Virtuózok
A kultúra a Szovjetunióban szigorú ellenőrzés alatt állt, minden intézményt az állam tartott fenn, nem csoda, hogy a zenészek spontán kezdeményezésére létrejött együttes fekete bárány volt. Ignorálták, amolyan szamizdat házi koncerteket adhattak csak, pedig a színvonalat mutatja, hogy a szólamvezetők a világhírű Borogyin-kvartett tagjai voltak. Jött a moszkvai olimpia 1980-ban és Lord Killanin, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság elnöke, ma sem tudni, kinek az ötletére, azt kérte, hadd hallgassa meg Szpivakov zenekarát. A nyugati országok embargója épp elég gond volt a rendezőknek, nem akartak botrányt, megszervezték a Moszkvai Virtuózok hangversenyét a Puskin Múzeumban. Nagy siker volt, Killanin (aligha véletlenül) tüntetően felállva tapsolt. Másnap a Pravda nagy cikkben méltatta a zenekart, mit tesz Isten, egy héttel később már nemcsak a létezésüket ismerték el, de állami támogatást is kaptak, tiltottból támogatottak lettek. Beindultak a turnék, a lemezfelvételek, a zenekar -1982-től már állami intézményként – egyre sikeresebb lett. Szpivakovnak idővel még azt is sikerült elérnie, hogy a turnékra ne kelljen magukkal vinni a KGB mindenre és mindenkire figyelő emberét.
Ami kalandosan indult, még kalandosabban folytatódott. A Jelcin-Putyin váltás kaotikus időszakában, a gazdasági mélypontra jutott Oroszországban egyre nehezebbé vált a Moszkvai Virtuózok helyzete is. A hatalmi vákumban felerősödött az antiszemitizmus, az egyik zenész lakását felgyújtották. Szpivakov (aki maga is zsidó) nem akármit húzott: a spanyol király unokatestvérénél kijárt egy egymillió dolláros támogatást és 1990 novemberében a 26 fős zenekart 125 családtaggal és hat konzervatóriumi tanárral (!!!) áttelepítette a spanyolországi Oviedóba, ettől kezdve ott éltek, dolgoztak, megtartva orosz állampolgárságukat. A félemigrálás persze kínos volt az orosz államnak, folyamatosan nyüstölték Szpivakovot, vigye vissza a zenekart, ez végül 1999-ben történt meg. Ekkor szövődött Putyin és Szpivakov kapcsolata, aminek később még fontos szerepe lesz.
1990-ben a kiváló zongoraművész és karmester, Mihail Pletnyov megalapította az Orosz Nemzeti Zenekart. Amit Szpivakov a Moszkvai Virtuózokkal 1979-ben kicsiben elkezdett, Pletnyov nagyban lépte meg: létrehozta az első, az államtól független szimfonikus zenekart, amolyan orosz Fesztiválzenekart, amely állami támogatás nélkül, csak szponzorokra, jegybevételre és külföldi turnékra építve működött. Abban, hogy nemcsak művészileg, de anyagilag is sikeres lett, nagy szerepe volt egy egykori diplomatának, Szergej Markovnak, aki igazgatóként a zenekar mögé állította a nagy multikat és olyan támogatókat, mint a Rothschild, Getty, Hearst és Heinz család, Helmut Schmidt, vagy Sophia Loren. Az orosz állam végig rossz szemmel nézte az autonóm zenekar sikerét, de fellépni ellene nem tudott, megvásárolni sem lehetett őket, hiszen anyagilag saját lábon álltak.
Pletnyov 1999-ben úgy gondolta, a zenekar vezetése és a zongorista pálya egyszerre túl sok, ezért meghivta Szpivakovot, vegye át tőle a zeneigazgatói posztot, ő ezentúl csak zongorázni fog. Katasztrofális döntés volt, majdnem ráment a zenekar, de ezt akkor senki nem sejtette. Amikor tehát 2001-ben Colmarban én egy szimpatikus hegedűs-karmesterrel beszélgettem a kávé mellett, Szpivakov egyszerre volt a Moszkvai Virtuózok és az Orosz Nemzeti Zenekar vezetője.
Arra, ami később történt, nem lehet büszke. Szpivakov elsőrangú hegedűs volt, kamarazenekarával karmesterként is bizonyított, de egy szimfonikus zenekar vezetése meghaladta a képességeit. A dirigensként is kiváló Pletnyovhoz szokott zenészek zúgolódtak, a Deutsche Grammophon felmondta az együttes lemezszerződését, a külföldi felkérések ritkultak, az addig nyereséges vállalkozás veszteséges lett. Szpivakovot mégsem küldték el, mert Putyinnal ápolt jó kapcsolatai révén elérte, hogy a zenekar legyen a régóta tervezett új moszkvai koncertterem rezidens együttese. Óriási média visszhangot kapott, amikor a moszkvai polgármester, Luzskov és Szpivakov 2000-ben letették a New York-i Lincoln Center mintájára tervezett, 200 millió dolláros komplexum alapkövét, amely egy 1800 fős koncertterem mellett egy 600 személyes kisebb termet, egy 600 fős színházat, szállodát és bevásárlóközpontot is magában foglalt. A cehhet Moszkva városa állta.
Szpivakov szerződése az Orosz Nemzeti Zenekarral 2002-ben lejárt, és Markov, az igazgató úgy döntött, nem hosszabbítja meg: az elmaradó turnék már létében veszélyeztették a zenekart. Távozását a zenekartól Szpivakov az állami tévének adott interjúban jelentette be, magát intrikák áldozatának beállítva. Az adás alig ért véget, amikor csörgött a telefon, Putyin hívta. „Láttam az interjút és nem vagyok boldog. Miért akar elmenni?” – kérdezte. Szpivakov elmondta, nem jön ki az igazgatóval. „Nem szeretném, ha külföldre menne. Gondolkodjon saját zenekaron!” – fejezte be Putyin a beszélgetést. 15 perc múlva újra csörgött a telefon, most a kulturális miniszter jelentkezett. „Három nap múlva Moszkvában leszek, keressen meg, új zenekart alapítunk, maga vezeti, azt hív oda, akit akar.” És még mondja valaki, hogy az orosz állami adminisztráció lassú.
Szpivakov a következő három hónapban 400 zenészt hallgatott meg, háromszoros fizetésért átcsábította új zenekarához nemcsak az Orosz Nemzeti Zenekar egyharmadát (igy hálálva meg Pletnyovnak, hogy odahívta zeneigazgatónak), de más zenekarok kulcsembereit is. Nemsokára megjelent az elnöki rendelet, amely őt nevezte ki az épülő koncertterem igazgatójának. A Moszkvai Nemzetközi Zenepalota (száz év után az első új hangversenyterem) 2003 szeptemberében nyílt meg. Szpivakov első dolga volt, hogy kizsuppolja onnan az Orosz Nemzeti Zenekart (akiknek a terem épült), helyére betette saját új zenekarát és ha már lúd, legyen kövér, másik együttesét, a Moszkvai Virtuózokat is. A politika csendben tapsolt, úgy tűnt, hála a hóhér szerepét felvállaló Szpivakovnak sikerül ellehetetleníteni a kellemetlenül önjáró Orosz Nemzeti Zenekart, amely csaknem belehalt a megcsonkításba. Pletnyov a fejleményeket látva visszament zeneigazgatónak, jobb híján pályakezdő fiatalokkal töltötte fel a lerabolt együttest, évekbe telt, amíg a történteket kiheverték.
2004-ben a Fesztiválzenekar is meghívást kapott a Moszkvai Nemzetközi Zenepalotába, az oroszországi magyar kulturális hét keretében Bartókot és Rachmaninovot játszottunk. Szpivakov maga nem volt ott, a szelleme annál inkább, emlékeztetett arra, hogy tud a politika megvásárolni és lezülleszteni egy egykori ellenzéki demokratát. De a sors kegyetlen bosszút állt. Ha van rossz koncertterem, Szpivakové az, külsőre is csúnya, de ami nagyobb baj, az akusztika kritikán aluli, a koncertek már-már élvezhetetlenek, mi is csak szenvedtünk. És ezen még Putyin sem tud segíteni.
Utószó: amikor Oroszország annektálta a Krím-félszigetet, Szpivakov, talán nem meglepő, elsőnek írta alá a döntést támogató nyilatkozatot. Egy saját zenekarért és hangversenyteremért végül is nem olyan nagy ár.
