Próbáltam utánanézni, hány komolyzenei fesztivál van Európában, de nem találtam ilyen adatot, biztos, hogy több száz. Igazán a második világháború után, a tömeges turizmus megjelenésével lettek népszerűek: a nyaralóknak négy-öt nap fürdőzés, napozás után már kultúrára is igényük volt. Míg a háború előtt a legtöbb ország megelégedett egy-egy reprezentatív fesztivállal, az osztrákok Salzburggal, az angolok a BBC Promsszal, az olaszok Veronával, mi a Szegedi Ünnepi Játékokkal, mára ez is demokratizálódott: se szeri, se száma a rövidebb-hosszabb fesztiváloknak. Nemcsak a nyaralók, a zenészek is örülnek: régen júniustól szeptemberig munka nélkül voltak, ma alig van különbség a hagyományos évad és a nyár között.
Fesztivál és fesztivál között persze óriási eltérés lehet, vannak pár naposak és több hónaposak, híresek és alig ismertek, szimpatikusak és ellenszenvesek. A Salzburgi Ünnepi Játékok procc közönsége, a nyáron nercbundában érkező hölgyek sokakat taszítanak, mások az Edinburghi Fesztivál lazaságát, a dilettáns amatőrök és világhírű művészek békés egymás mellett élését találják példamutatónak. És fordítva: van, akinek Salzburg az etalon, Edinburgh a „romlás virága”. Ma két fesztiválról lesz szó, egy ismertről és egy kevésbé felkapottról, mindkettőt nagyon szerettem.
London világhírű nyolchetes nyári komolyzenei fesztiválját mindenki csak Promsnak nevezi, macerás is lenne hivatalos nevén emlegetni: „Henry Wood Promenade Concerts Presented by the BBC”. Ötlete egy Robert Newman nevű impresszáriótól származik. Az 1893-ban megnyílt Queen’s Hall igazgatójaként zavarta, hogy nyáron üresen áll az épület. Megkérdezte barátját, az akkor 26 éves karmestert, Henry Woodot, nem lenne-e kedve nyári koncertsorozatot csinálni népszerű műsorokkal és olcsó jegyárakkal. Wood rábólintott, megalapította a Queen’s Hall zenekarát (egy időben a magyar Zsolt Nándor volt a koncertmestere) és 1895. augusztus 10-én megtartották az első hangversenyt. Newman haláláig, 1927-ig szervezte a fesztivált, ettől kezdve a BBC lett a gazda, minden koncertet élőben adnak. Henry Wood is haláláig, 1944-ig volt a koncertsorozat művészeti vezetője. A Queen’s Hall a német bombázásokban megsemmisült, 1941 óta az 5.500 férőhelyes Royal Albert Hall a fesztivál otthona.
A Promson fellépni minden zenekar számára rangot jelent. A hatvanas évekig külföldi együtteseket egyáltalán nem hívtak meg, a jeget 1966-ban a Moszkvai Rádiózenekar törte meg. A Fesztiválzenekarnál eltöltött 20 évem alatt hétszer léptünk fel a fesztiválon, ez rekord, nem tudok más zenekarról, amelyet minden második-harmadik évben meghívtak volna. Minden fellépésünket kis kötélhúzás előzte meg. Ehhez tudni kell, hogy a Proms és az Edinburghi Fesztivál nagy riválisok: mindkettő presztízskérdést csinál belőle, ki tud jobb művészeket felvonultatni. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy akit meghivnak a Promsra, nem mehet ugyanabban az évben Edinburghba és fordítva. A legnagyobbakkal persze kivételt tesznek, a mi esetünkben is nagy nehezen lenyelték, hogy ha már a szigetországban vagyunk, fellépünk mindkét fesztiválon, időben is fedik egymást. Ahhoz azonban mindkettő ragaszkodott, hogy az első koncert náluk legyen, a konkurenciánál már csak az ismétlés. Nem kis manőverezés kellett, hogy egyikük se sértődjön meg, néha már-már gyerekes trükkökre volt szükség, például ha ugyanaz lett volna a műsor Londonban és Edinburghban, a nyitányt az ismétlő koncerten másra cseréltük ki, és akkor már mindkét fesztivál joggal hirdethette úgy, hogy a BFZ műsora egyedül náluk hallható.
Mozart: Requiem – BFZ / Fischer Iván / Collegium Vocale (BBC Proms 2016)
Első fellépésünk 1992-ben volt, Kocsis Zoli Liszt Esz-dúr zongoraversenyét játszotta, a szünet után a Kékszakállú herceg vára ment Komlósi Ildikóval és Polgár Lászlóval. Fischer Iván a főpróbán amolyan „használati utasítást” adott a zenekarnak a Proms évtizedes hagyományairól. A hatalmas Royal Albert Hall földszintjén állóhelyek vannak (csaknem ezer), az igazi Proms-őrültek ide próbálnak bejutni, ami nehéz, mert az állóhelyek olcsó jegyeit (tavaly hét font volt, ez Angliában nagyon baráti ár) csak a koncert délutánján kezdik árusítani. Már délelőtt hosszú a sor, nem kis tortúra jegyhez jutni. Trükközni sem lehet, egy ember maximum négy jegyet vehet, ha valaki felárért adná tovább, alighanem meglincselnék. Az állóhelyesek – sok évtizedes hagyomány – a legőrültebb bekiabálásokkal fogadják a színpadra érkező zenekart. „Apukáim, nem nyomnátok már valami normális zenét?” vagy „Ne bénázzatok már a hangolással, dög unalmas” – ilyenekkel és ehhez hasonlókkal. Ha a zenészek veszik a lapot és kellő humorral reagálnak, sínen vannak, megnyerték a terem szimpátiáját. Hála Iván használati utasításainak, a fúvós szekció olyan dixielandet „rögtönzött”, ami egy New Orleans-i jazz klubban is megállta volna a helyét, már a koncert előtt tombolt a közönség.
Aki egy-egy hangverseny előtt látja az állóhelyesek őrültségeit, megijedhet, hogy fognak viselkedni a koncerten. Tökéletesen: semmi járkálás, egy pisszenés nélkül figyelnek (sokan kottával a kézben), pedig nem könnyű két órát fegyelmezetten végigállni, én nem lennék rá képes. Amúgy erre az egészre: reggeltől sorban állni, zrikálni a zenészeket, állva hallgatni a koncertet, már külön szó van az angolban: „promming”.
Az is régi hagyomány, hogy amikor a zongoraverseny előtt a koncertmester leüt egy A-t, hogy a zenekar a zongorához tudjon hangolni, a közönség tapsviharban tör ki, és persze figyeli a zenészek reakcióját. A lúzer zenekar meglepődik, a jó reakció az, ha a koncertmester, mint a szólista a versenymű után, meghajol, a zenészek pedig a közönséggel együtt megtapsolják. Ezen a vizsgán is átmentünk, innen már nyert ügyünk volt, „csak” jó koncertet kellett adni. Az is sikerült. Hétszer.
És akkor egy legendás fesztivál után egy kevésbé ismert, Bad Kissingen. A gyógyvizéről híres bajor kisváros 1986 óta rendezi meg a Kissingeni Nyár fesztivált, 2016-ig a norvég származású kulturális újságíró, Kari Kahl-Wolfsjäger vezette. Első találkozásunk nem mindennapi volt. Kari figyelmét Schiff Andris hívta fel a BFZ-re, be is ajánlott az igazgatónőnek, akivel megbeszéltem, hogy Schiff és Peter Schreier pár héttel később rendezendő dalestje előtt fogad. Az irodája zárva volt, az alkalmazottak mondták, hogy az igazgató asszony már a színházban van. Kérdeztem, hogyan fogom megismerni, mondták, hogy nyugodjak meg, nem lesz nehéz. Hát nem volt az. A színház előcsarnoka tömve volt, hátul, a közönség feje felett, két méter magasan egy nagy emelvény állt, rajta egy kanapé, olyan, amilyen a Madame Récamier-ról készített híres David-festményen látható, azon félig fekve egy dirndlit viselő impozáns méretű amazon, mint Wagner valamelyik Walküre, csak tiroli népviseletben. Jobb lába gipszben, felpolcolva. Ő volt Kari, előző nap eltörte a lábát, de nem akarta kihagyni a koncertet, az érkező közönséget pedig a neki barkácsolt emelvényről tudta a legkönnyebben köszönteni.
Intett, másszak fel hozzá, most már ketten ültünk a kanapén az emberek feje felett, csak az én lábam nem volt gipszben. Öt perc alatt megbeszéltünk mindent, meghívta a Fesztiválzenekart, ilyen pikk-pakk még nem kötöttem üzletet. Később többször visszahívott minket, mindig örömmel mentünk, mert a hangversenyek helyszíne, a Regentenbau Európa egyik legjobb akusztikájú terme, Bad Kissingen pedig aranyos kisváros, csodálatos parkokkal, rózsakerttel, ivókutakkal, szanatóriumokkal. A legtöbb vendég nem napokra, hetekre jön ide gyógyulni.
Kari fesztiválja a betegekre épült, eltartott egy ideig, amíg hozzászoktunk, hogy a közönség átlag életkora nyolcvanhoz közelít, egy hatvanas itt sihedernek számít. A koncertteremben két teljes sor volt fenntartva tolószékeseknek, sokan voltak sztómazsákkal, hordozható oxigénpalack is akadt szép számmal. Megindító volt látni, hogy a betegek nem hagyják el magukat, amennyire lehet, igyekeznek normális életet élni, koncertre menni, zenét hallgatni. Az ember már-már szégyellte, hogy egészséges.
De a fesztivál igazi vonzereje Kari volt, egyedi és imádnivaló. Hatalmas, extravagáns kalapokat hordott, az epsoni derbin is megbámulták volna. Impozáns méretei miatt nehezen járt, mit járt, vonult, mint egy anyakirálynő, koncertről ki, koncertre be, többnyire dirndliben, norvég létére bajorabb volt a bajoroknál. Mindent tudott a komolyzenéről, mindenkit ismert, mindenki szerette, Bad Kissingen az ő egyszemélyes birodalma volt. Az egész nyarat ott töltötte (amúgy Berlinben élt), abban a szállodában lakott, ahol én. Első nap a reggelinél odahívott az asztalához. A pincérek lesték a szavát, imádták. Jól tudok németül, de azt hittem, félreértek valamit, amikor fokhagymát rendelt a tejeskávéhoz. Jött a fokhagyma, meghámozta és elmajszolta a kávéval, mint más a kalácsot. „Nagyon egészséges” – magyarázta, és megevett még két gerezdet.
Ettől kezdve minden Bad Kissingen-i látogatásunk előtt elmentem a Lehel téri piacra, vettem egy hatalmas koszorú fokhagymát, és az első reggelinél ezzel vártam, a nyakamba akasztva, mint egy virágfüzér Hawaiiban, mulattak is rajtam a pincérek. Azt hiszem, kölcsönösen kedveltük egymást, tüneményes asszony volt, Bad Kissingen és a fokhagyma királynője.
