Körner Tamás, a magyar komolyzenei élet egyik meghatározó alakja blogjában legemlékezetesebb személyes történeteit osztja meg velünk, ezen a héten a Fesztiválzenekar kínai turnéiról.
A Fesztiválzenekarral háromszor jártam Kínában, 2007-ben, 2010-ben és 2011-ben, ezekről kimondottan szép emlékeim vannak, nem így első kínai látogatásomról, amely néhány évvel a kulturális forradalom után, a nyolcvanas évek elején volt. Korábban már írtam a daliás évekről, amikor a Kulturális Kapcsolatok Intézetében dolgoztam. A tipikus pártállami, szemellenzős intézményt idővel megpróbálták szalonképesebbé tenni, új igazgatót és új nevet (Nemzetközi Kulturális Intézet – NKI) kapott. Bár az NKI a Külügyminisztérium alá tartozott, próbálta eljátszani az önálló, a hivatalos állami szférától pár lépés távolságot tartó szervezet szerepét. Ennek külföldi partnerei is örültek: nem egy magyar pártszervvel, nem egy minisztériummal, hanem egy kvázi önjáró intézménnyel kellett együttműködniük, miközben persze ők is tudták, hogy az NKI minden lépését egyezteti a pártközponttal.
A kulturális forradalom utáni óvatos nyitás részeként kezdtek újraépülni a korábban megszakadt kínai-magyar kapcsolatok is, ennek jegyében hívták meg az NKI igazgatóját Kínába. Mivel a nyelvtudással hadilábon állt, kellett valaki, aki tolmácsol, ez lettem volna én, bár mint kiderült, feleslegesen: az érkezéstől az elutazásig magyarul tökéletesen beszélő tolmácsok kísértek minket. Szó szerint mindenhova, nyilván jelenteniük kellett minden lépésünket, csak szállodai szobánkban voltunk egyedül, de köztudott volt, hogy a külföldi delegációknak fenntartott Peking szálló szobáit (is) lehallgatják.
Bár a kulturális forradalom Mao halálával 1976-ban hivatalosan véget ért, a változásnak nem sok nyoma látszott. Sivárság, ijesztő szegénység, a biciklitengerben néha bukkant csak fel egy-egy autó. Peking közepén, a Tiltott Várostól pár száz méterre, földszintes nyomornegyed bűzölgött, és ez a csatornázás hiánya miatt szó szerint értendő. A férfiak kivétel nélkül Mao-öltönyt viseltek, üzletek alig voltak. Vendéglátónk, a Kínai-Magyar Baráti Társaság sokfelé elvitt minket, két hely különösen emlékezetes maradt. Az egyik a Pekingi Központi Konzervatórium volt. Hatalmas épület, fűtetlen, üres szobák, a tanárok nagy része eltűnt a zivataros években, a hangszerpark zöme megsemmisült, inkább kísértetkastélyra emlékeztetett, mint oktatási intézményre. Meglátogattuk egy vidéki élmunkás házát is (nyilván amolyan kirakatot): bútor kevés volt, annál több Mao-kép, a fürdőszobát egy nagy dézsa pótolta, az udvaron térdig ért a sár, de a házigazda büszkén mutatta a sarokban álló sparheltet és a hűtőszekrényt, mert hála a Tanácsnak, már villanyuk is van.
Az a Kína, amellyel a BFZ turnéi során találkoztam, már nem egy másik ország, hanem egy másik univerzum volt. A nyomornegyed helyén toronyházak álltak, a Nagy Falhoz kátyúktól hemzsegő országút helyett hatsávos autópálya vezetett, a Mao-öltönyös mogorva egyen-emberek masszáját a legújabb divat szerint öltöző forgatag váltotta fel, mindenhol építkezés, árutól roskadozó üzletek, soha nem látott gazdasági fejlődés. Hogy a falvakban nem olyan rózsás a helyzet? Hogy a párt továbbra is mindenen rajta tartja a szemét? Hogy cenzúrázzák az internetet? Így van, de az ország a jólét nemhogy nem ismert, nem is álmodott fokára jutott el.
De maradjunk hazai vizeken, a komolyzenénél. Alig ötven éve a zeneszerző He Lutingot a televízió élő adásában kínozták halálra, mert nem volt hajlandó elítélni Debussy elfajzott zenéjét. A Sanghaji Szimfonikus Zenekar karmesterét, Lu Hongent szintén kivégezték: cellatársait arra kérte, ha egyszer lehetőségük lesz rá, tegyenek nevében egy szál virágot Beethoven sírjára és mondják el: tanítványa a Missa Solemnist dúdolva ment a vesztőhelyre. Amikor a kulturális forradalom után Isaac Stern az elsők között lépett fel Sanghajban, a 20 milliós városban nem volt egyetlen hadra fogható zongora sem, csak a helyi konzervatóriumban 500-at vertek szét a vörösgárdisták. Ma Kínában 30, egyesek szerint 40 millió gyerek tanul zongorázni, a világ összes további országában 10 millió: öt zongorázni tanuló gyerekből négy kínai. Kínában a különböző gyártók évente 400.000 zongorát adnak el, az USA-ban ugyanez a szám 30.000.
Amikor 2007-ben először jártunk Kínában, a koncerttermekben még irányítani kellett a közönséget, mikor illik, és mikor nem illik tapsolni. A szimfónia tételei között nagy felirat gyulladt ki: „Most ne tapsolj!”, majd az utolsó tétel után jött az engedély: „Most tapsolhatsz!” Erre még a nyugati klasszikus zene kínai fellegvárának számító Sanghajban is szükség volt (ott működik az ország legrégebbi, 143 éves szimfonikus zenekara), hát még a turné másik helyszínén, Szucsouban, ahol a mi három koncertünkkel nyílt meg a város új kulturális központja. Bevallom, amikor megjött a meghívás, utána kellett néznem, hol van Szucsou, a nevét sem hallottam. Végül is érthető, 4,5 millió lakosával csak 25. a kínai városok listáján, az ember nem tudhat minden kisvárosról… Bár a kínai fejlődésen már senki nem lepődik meg, egy ilyen kacsalábon forgó szuperközpont (színház, koncertterem, mozi, múzeum, művészeti főiskola egy fedél alatt) ott sem épül minden nap, megnyitása igazi esemény volt. Három koncertünkre csak az érdeklődők töredéke jutott be, a belvárosban óriás-kivetítőkön lehetett követni a hangversenyeket, tízezrek nézték.
A nagy érdeklődés részben a koncertek szólistájának, Yundi Linek volt köszönhető. Yundi (pár éve ezt a rövid formát használja) nemzeti hős Kínában, amióta 18 évesen, 2000-ben megnyerte a varsói Chopin-versenyt. Évekig ő és Lang Lang voltak Kína sztármuzsikusai, keresett kulturális exportcikkei, sokszor így, párban emlegetve, Yundi mint a lírai, Lang Lang mint a drámai vénájú sztár, a harmadik nagy név, Yuja Wang csak később csatlakozott hozzájuk. Mindkettővel többször játszottunk, főleg pályakezdő korukban, amikor a celebvilág és az üzleti élet még nem szippantotta be őket, beárnyékolva vitathatatlan művészi képességeiket. Amikor Yundi már többet szerepelt a Toyota- és Rolex-reklámokban, mint a koncerttermekben, az általa képviselt világot már idegennek éreztük. (Pár hete ismét mindenki róla beszél: októberben rajtakapták egy prostituálttal, ami Kínában köztörvényes bűncselekmény. Még nem volt bírósági tárgyalás, de szponzori szerződéseit egymás után mondják fel és baljós jelként a nagyhatalmú Kínai Zenész Szövetség felfüggesztette tagságát.)
Három kínai turnénkból a legkülönlegesebb a 2011. december végi volt. A Fesztiválzenekar megalakulása óta rendez karácsonyi hangversenyeket, de a szilveszter tabu volt, újévi koncertet sem rendeztünk. Most először köszöntöttük az újévet együtt, méghozzá Pekingben, ahol ugyan a kínai újévet februárban ünneplik, de a december végi – január eleji újévi koncertek hagyománya már gyökeret vert. Két ilyenre kaptunk meghívást, nem akármilyen helyszínen. Az első a 2008-as olimpia úszóversenyeinek otthont adó Nemzeti Vízi Központban volt, a színpadot a medence tetejére építették fel, Cseh László épp Fischer Iván karmesteri dobogója alatt ért célba háromszor is másodikként. A másik koncert a Parlament, hivatalos nevén az Országos Népi Gyűlés épületében volt. A hatalmas, 356×206 méteres épület ritkán foglalt, mert a legfelsőbb törvényhozó hatalom évente csak két hetet ülésezik. 1959-ben, a Kínai Népköztársaság kikiáltásának 10. évfordulójára épült, az annalesek szerint 8.000, a finisben már 14.000 önkéntes munkájával. Nem hivatalos források szerint a számok stimmelnek, csak nem önkéntesek, hanem kényszermunkások voltak.
Mindkét koncert jól sikerült, a csúcspont a ráadás volt. Ehhez tudni kell, hogy Fischer Iván a ráadásokat minden országban a helyi nyelven konferálja be. „Hölgyeim és uraim, köszönjük a meghívást, most engedjék meg, hogy búcsúzásként ezt és ezt játsszuk el Önöknek.” Angol, német, holland nyelvterületen ez nem gond, Iván mindhárom nyelvet jól beszéli. Máshol a dolog bonyolultabb: valaki lefordítja a szöveget a helyi nyelvre, Iván pedig bevágja. Bámulatos memóriája van, képes hosszú hottentotta mondatokat megtanulni: a szünetben négy-ötször elismétli, a koncert végén pedig tökéletesen visszamondja. Más kérdés, hogy fél óra múlva már egy szóra sem emlékszik. Kínában ez nem ilyen egyszerű, mert a kínaiban a hanglejtésnek döntő szerepe van, eltérő lesz egy szó jelentése, ha közepes, mély, magas, ereszkedő vagy emelkedő hangfekvésben ejtik ki. Nem elég tehát szavakat bevágni, dallamokat, hanglejtéseket is kell. Iván ebben is profinak bizonyult, amikor elmondta, vagy inkább eldalolta, mi lesz a ráadás, a közönség már le volt kenyerezve.
Ezután jött sajnos maga a ráadás, azért sajnos, mert ez Kínában már-már kötelezően egy ismert kínai dal zenekari feldolgozása (a kottát a rendezők küldik), jó esetben egy népdalé, rosszabb esetben egy giccses műdalé. A Pekingben előadott borzalom címére máig emlékszem: „Színes felhőcskék kergetik a holdat”, a közönség előbb elalélt (mintha egy kínai zenekar az Akácos utat játszaná ráadásnak a Zeneakadémián…), utána eksztázisban tört ki. Játszhattunk mi Bartókot, Beethovent, Brahmst, labdába sem rúghattak a holdat kergető színes felhőcskék mellett, ami újabb bizonyítéka annak, hogy bizony, a komolyzenei nevelés nemcsak nálunk, Kínában sem fáklyásmenet.
